Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

Irodalom* művészet

1984. FEBRUAR 11.

jissaaka volt, ez az egyetlen biztos ebben a történetben. Sejtelmes. titokzatos ésatöb- bi, ahogy az már lenni szokott az Elektromos Művek jóvoltából. Minden éjibe mártott test a súlyaiból annyit veszt, amennyi az általa kiszorított fény súlya. Márpedig én olyan könnyű voltam, hogy amikor a házunk előtt leállítottam a kocsit, kiszálltam és becsaptam az ajtót, rá sem léptem ez aszfaltra: hangtalanul suhantam. Az ajtó viszont, Úgy látszik, semmivel sem lett könnyebb, ugyanolyan nehezén csukódott, mint máskor, úgyhogy még egyszer, erősebben is be kellett csapnom.

A lépcsőházi lámpák ugyan nem terhelték túl a már említett Műveket, a maguk negyvenwattos villanykörtéivel mégis eredményesen vették föl a harcot a titokzatos éjszakával. Amint megnyomtam a gombot, a sötétség fedezék mögé bújt. A cipőm sem fél már, és hallatni kezdte a hangját.

Lakásom ajtaja szinte törlesz- kedve várta jöttömet, a kulcslyuk ellenkezés nélkül fogadta magába a kulcsot. A fárasztó nap után végre hazaértem.

A lakásban ideiglenesen ott állomásozott az éjszaka. A csendnek is ott kellett volna tartózkodnia, de őt nem hagyták békén. Valahonan, egy messzi lakásból egy régi sláger záróaktusai szűrődtek ki és a lakásba be. Újra és újra vége volt a számnak, és mégsem volt vége. Az éjszakán, a meghúzódó csend és a vele küszködő lemezen kívül azonban a lakásban nem volt más említésre méltó, csak a feleségem, őt azonban talán szükségtelen is említeni, mert egy feleségnek éjszaka otthon a helye.

Nem gyújtottam villanyt, hogy ne ébresszem föl, emiatt viszont hiába keresgéltem a papucsomat. Zokniban óvakodtam be a fürdőszobába, hogy megmosakodjam, de csak cica-, na jó, kandúrmosdás lett belőle, mert annyira fázott a talpam, hogy rohantam be a szobába.

— Még mindig nem nyughatsz? — kérdezte a féleségem kissé álmos hangon, amint mellé feküdtem, és a sötétben egyik kezemmel véletlenül meztelen melléhez nyúltam. Nem akartam beleavat-. kozni álmainak belügyeibe, gondoltam hát, hogy jobb, ha nem is reagálok a kérdésére.

.» — Na, gyere — mondta, és közben mintha elmosolyodott volna, már amennyire ezt a sötétben, hallás után meg lehet állapítani. A kezével keresgélni kezdett rajtam, mire az ágy bosszúsan nyögött egyet. De aki keres, előbb - utóbb talál, még akkor is, ha azt, amit talált, az 'előbb még hiába kereste volna.

— Aludj szépen — próbáltam egy kicsit tiltakozni, bár nem vittem túlzásba, hiszen van valami izgalmas abban, amikor az embert így várják otthon, pedig nem is várja A lényeg az, hogy ő is talált, én is találtam.

— Mi van veled? — suttogta a feleségem boldogan, és már aludt is.

— Hogyhogy mi van velem? — kérdeztem vissza, mert akkor még nem tudtam, hogy már csak magamtól kérdezősködhetek.

Nem mondom, talán nem csináltam rosszabbul, mint máskor, bár fáradtan jöttem haza, nagyon is fár&dtan. De a fene tudja, ha a helyzet szokatlan, mint például most, amikor nem is láttam a feleségemet, sem előtte, sem utána, sőt közben sem, noss akkor az embert nagyobb teljesítményre ösztönzik a körülmények. Talán mert bizonyíték híján bármilyen nő fekhet a takaró alatt. Az éj közepén minden száj nagyobb, minden derék keskenyebb, minden fenék gömbölyűbb, minden mell keményebb, mint a valóságban, ha ugyan az éjszakát k,i lehet. akolbólítani a valóságból.

Kinyitottam a szemem, hogy teljes válójában lássam a nőt, aki a feleségem, vagy a feleségemet, aki a nő, de valóság ide. valóság oda, nem láttam semmit. Ügy éreztem, ott se vagyunk, ezért megadóan becsuktam a szemem.

Az utcán megállt egy autó. Kész csoda, hogy ilyenkor még mozognak az emberek, fordult meg a fejemben, de aztán nyugton maradt. Ugyanolyan, mint az enyém, állapítottam meg az idő előrehaladott volta ellenére is büszkén, mert tényleg büszke vagyok, hogy pusztán a motor zajából meg tudom mondani, milyen gyártmányú kocsi megy el a házunk előtt. Vagy áll meg. Az illető leállította a motort, becsapta az ajtót, aztán még egyszer becsapta. Ügy látszik, az övé is nehezen záródik. Utána csend. Egyetlen lépést sem hallottam. Ki jöhet ilyenkor ide, erre a csendes környékre, és ha jön, miért nem jön?

A lépcsőházban cipők kezdték hallatni a hangjukat. Furcsa. Éppen olyan ütemben, ahogy én szoktam. Nyugodtan elmehetnénk görlökhek valami jobb mulatóba.

A cipő és tulajdonosa a lakásunk ajtaja elé ért. Atyaisten, összehúztam magam a takaró alatt A kulcs simán beletalált a zárba, az ajtó kissé megnydkor- dult. Betörtek. Betörtek, kiraboltak, meggyilkolták.

Bolgár György:

Régi

lemez

Visszafojotttam a lélegzetemet. Nem mintha ez bármit segített volna, de azt mondják, így szokás, ha fél az ember. A feleségem ezzel szemben kettőnk helyett is lélegzett Mégsem akartam föl- ébresztem i, hátha hangosan megszólal és megkérdi, mi a fenének keltettem föl, akkor pedig tényleg mi a fenének.

A betörő nem gyújtott sem villanyt, sem. zseblámpát, pedig ha egyszer be akar törni, akkor látnia kellene, hogy mit visz el. Hacsak nem minket jött elrabolni. A fejemre húztam a takarót. Tudom, utólag ez elég nevetségesen hangzik, gyerekes reakció, de akkor nem tudtam jobbat. Ha belegondolok, ma sem tudnék.

Hallani lehetett, és hallottam is, amint az előszobában leveszi a kabátját és a cipőjét, aztán valamit matat, pedig az előszobában nem tartunk semmi értékeset Vagy csak nem tudunk róla? Hirtelen villanykapcsoló kattanását hallottam, mire a takaró alatt igyekeztem olyan szorosan lecsukni a szemem, ahogy csak a gyerekek tudják, amikor valamit nem akarnak látni. Amint azonban nemsokára mégis kilestem a szempilláim és a takaró alól, semmit sem láttam, viszont vízcsobogást hallottam a fürdőszobából.

Micsoda precíz gyilkos. Kezet moss nehogy bepiszkítsa áldozatait. Ez aztán a tiszlta munka. Újabb kattanás, majd szinte futólépés gyorsaságú, futó lépések a szoba felé.

szatírt? Kőstátusomat prolongálták, de legalább volt időm töprengeni, ha az idő alkalmas lett volna a töprengésre. Az ágy azonban ritmikus tornába kezdett, úgyhogy már nem volt. min töprengenem. összegörnyedve guggoltam, és már csak azért sem tudtam megmozdulni, mert minden tagom elgémberedett.

— Mi van veled? — suttogta a feleségem, hallhatóan boldogan, pedig a boldogságnak igazán nem volt helye a titokzatos látogatóval terhes lakásban.

— Hogyhogy mi van velem ? — kérdezte vissza a hangomon az illető, de nem válaszolt sem a feleségemnek, sem magának.

Utolsó erőmmel feltápászkod- tam, hogy keressek egy villany- kapcsolót. Lesz, ami lesz. öntsünk tiszta vért a pohárba. Hirtelen egy meztelen testhez értem. Hideg volt, akár az enyém, én azonban úgy rántottam vissza a kezem, mintha megégetett volna. Kiáltani akartam, de ahogy az már lenni szokott, a hang belém szorult. Abban a pillanatban kintről motorzúgás hallatszott, majd megállt egy autó. Mint az enyém. A vezető becsapta az ajtót, aztán még egyszer becsapta. Lépteket hallottam, de most már tudtam, hogy még valaki jön.

Kint a lépcsőházban megint rá- kezdte egy cipő, lakásom ajtaján a kulcslyuk magába fogadta a kulcsot. Mjnden úgy ment, mint a karikacsapás, ha az úgy megy. Az előszobában szépen levetettem a kabátomat és a cipőmet, majd miután nem találtam a papucsomat, besiettem a fürdőszobába. Ezalatt az ágyban halálra rémülve bújtam a takaró alá, a szoba másik végében pedig, mint ki már mindent tud, magabiztosan kiegyenesedtem.

őst már kezdem sejteni összes szerepemet, sőt úgy éreztem, mintha már kívülről tudnám őkét. Egyre csak jöttem a lakásba, és kötelességsze- rúen végeztemi a máris rítussá vált éjszakai hadmozdulatokat, mind nagyobbra duzzadó hadseregemmel Lélegzetvisszafojtva figyeltem magam, és lélegzetvisszafojtva személyesítettem meg ösz- szes személyemet. Nem törődtem azzal, hogy miért alakult így az élet, és azzal sem, hogy mi lesz velem, azaz velünk, már csak azért sem, mert a világ, amely egyelőre a feleségemet jelentette, nem is vett rólam tudomást.

Aztán a régi sláger egyszer csak nem harapott többé a saját farkába A feleségem fölriadt a csendre.

— Itthon vagy? — kérdezte, és felgyújtotta a villanyt.

Szűcs Mariann:

Benyitott. Amennyire sietett az előbb, olyan lassan, óvatosan, vigyázva, nehogy az ajtó kivonja magát szigorú ellenőrzése alól. Még az alakját sem tudtam kivenni, annyira sötét volt, de sem cipő, sem papucs nem lehetett rajta, olyan nesztelenül közeledett. Semmit, nem lökött fel, semminek nem ment neki, csak jött.

Amikor valahol a lábam tájékán megfogta a takarót, már tudtam, hogy hidegvérű gyilkossal állok, vagyis fekszem szemben. Éreztem, hogy elérkezett a pillanat, bár nem tudtam, hogy a menekülésé, vagy az értelmetlen halálé. Mindenesetre óvatosan kicsúsztam az ágyból, miközben hallottam, hogy az illető a másik oldalról bemászik. Ijedtemben, hogy nem lőtt, hogy nem vetette magát ránk, hanem bemászott az ágyba, kiáltani akartam, hogy figyelmeztessem gyanútlan feleségemet, de ijedtemben mégsem kiáltottam. Ehelyett szép lassan, már amennyire a félelmemből ki- tellett, a szoba legtávolabbi sarkába igyezekeztem.

— Még mindig nem nyughatsz? — szólalt, meg a feleségem álmos hangon, és éreztem, hogy itt a vég. Ha már minden veszve, legalább rá akartam rontani az aljas támadóra, csakhogy a váratlan fordulattól ideiglenesen kővé meredtem.

A gyilkos szatír meg sem szólalt, úgy látszik, nem akarta fölfedni magát.

— Na, gyere — mondta a feleségem, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi történik, és valóban nem is volt.

— Aludj szépen — próbálta lebeszélni valaki, aki mintha én lettem volna Lebeszélni ? Egy

Az első

Elvira a szomszédunk volt. Nekem akkoritoan öt néniznem illett és csókolomozmi. Igazán akkor ka- varodtam meg, amikor Elvira maga bátorított, hogy ne nénizzem, hiszen nem olyan öreg, és nyugodtan tegezzem. így aztán zavaromban kerültem a vele való beszélgetést. Anyámék, ha Elviráról volt szó, csak legyintettek, és szájuk szélét lebdggyesztették.

— Nem komplett — mondogatták. — Agyára ment a válás..

Én nem értettem, hogy miért nem komplett, hiszen rendesen nevelte a fiát, dolgozott, és nem csinált olyan botrányokat mint, az első emeleten a Dudásné, aki folyton részegen randalírozott a folyosón.

Elvira sűrűn átszaladt hozzánk egy kis sóért, lisztért, vagy hóvégén kölcsönkérni a fizetésig. Ilyenkor Anyám szívélyesen fogadta, csupa nyájaskodás volt, de amint. Elvira 'kitette a lábát a lakásunkból, mindennek elmondta. Furcsa volt számomra, hogy egy ilyen pöttömnyi, vékonyka asszonyba, mint anyám, hogyan férhetett meg eny- nyi indulat, ennyi ellentétes érzelem. A magam tíz esztendejével a világot úgy fogadtam el, amilyen, s benne Elvirát, aki hajdani szépségéből még egy kicsit átmentett. Szemeinek kéksége megfakult a rengeteg gyógyszerszedéstől, arcbőre pedig valószínűtlenül puhává vált a kávéfőző állandó gőzétől. A Filmgyárban dolgozott büfésként, s néha anyámnak panaszolta el zavaros ügyeit a művészurakkal, akik nem győzték ajánlataikkal elhalmozni. Én ezekről csak annyiban vettem tudomást, hogy Eilvira fiának megint új apukája van. Gábor

Keresztury Dezső:

Széljegyzetek

Egy „legfőbb szintű” dilettánsnak

Bogáncstüskés kudarcoktól merő seb lelked: mindent elírtak már előled, a „legjobb szint"-nél mert alább nem adtad, költő leszel, bár „legfőbb" csak magadnak.

Egy törvényszabónak

Hány forró életet tép szét sok Istent játszó mágus!

Honnan veszi a mércét?

Segít a paragráfus.

Tanával pusztít ö, az akasztófáravaló!

Tanácstalan

A beszédes verseket szeretem: zene, szobor, kép beszédes legyen.

Lehet, versed azért nem értem jól, mert enyvberagadt légy szavával szól, mit meg kéne tanulni.

Rám is szólsz bátran, mintha csak iskolában:

„Ami új, tanuld meg úr fi!"

Urbán György: Dinamikus formák

szerelem

ezt a körülményt méltóságteljesen viselte, környezetét sose traktálta anyja viharos életével. Ö is abba az iskolába járt, amelyikbe én, így sokszor átszaladtam hozzá egy könyvért vagy füzetért. Később már nem szaladtam, hanem rendszeresen bejártam hozzá. Ilyenkor felültünk a djványra. és zenét hallgattunk. Órákat tudott mesélni Vivaldiról vagy Baehról. Én pedig odaadóan hallgattam őt. Csodálattal töltött el a zene iránti rajongása, lelkesedése, Ö nem papír- szalvétákat vagy bélyegeket, gyűjtött, hanem lemezeket. Lelkesedni, hinni tudott, és erőt gyűjteni, s ha el kezdett mesélni egy új lemezéről, sziinte megszépült, és eltűntek a szeplői.

— Mit tudtok csinálni egész délután? — kérdezte anyám esténként, amikor a vacsora után sebtiben megírtam a házi feladatokat. — Jobb lenne, ha mással barátkoznál! Egy ilyen otthon kuksoló gyerek csak besavanyodik!

Magam se vettem észre, csak már benne voltam. Fülig szerelmes lettem Gáborba. Én tíz éves voltam, ő két évvel idősebb.

Szokás szerint lemezt hallgattunk. Gábor lehunyta a szemét, és lassan, bizonytalanul elindult felém a keze. Mintha nem is az övé lett volna! Mikor megérintett, fölnyitotta a szemét és rámnézett. Nem szólalt meg. Nekem a torkomban dobogott a szívem, majd úgy •éreztem, hogy megbillent velem a szoba, és elindulunk valahová, egy másik dimenzióba, a régóta áhított felnőtt korba. Csajkovszkij zenéjét már nem hallottam, Gábor jelenléte beborított. Mintha a gyermekkor lihegett volna a tarkómon.

Szégyeltem, hogy remeg a testem. Forró, enyhén izzadt kezébe kapaszkodtam, amikor Elvira megérkezett. Szinte belezuhant a csendünkbe.

— Hát ti? — kérdezte, de választ nem várva, ment a gyógyszereihez, és tenyerébe öntögette az egyik fiolát.

— Anya, ne! Az orvos azt mondta... — ugrott fel Gábor, és kilökte anyja kezéből a gyógyszerekét. Azok, mint apró bogarak sunnyogtak szanaszét a szőnyegen.

— Én most elmegyek, majd holnap ... — szedtem ősze magamat.

— Maradj még! — nézett rám könyörgő szemmel Gábor, miközben Elvira kétségbeesetten szedegette össze a tablettákat.

Az előszobában még hallottam, amint Elvira kiabál..

— Rohadt mocskos tróger! Hát nem becsapott!

Anyám hiába kérdezte, hogy miért jöttem haza ilyen gyorsan, nem válaszoltam. A íémület, Elvira kiabálása, a furcsa bizsergés oldódott bennem, ahogy újra hallottam Csajkovszkij zenéjét, ami egyre erősebb fortisszúmóval dübörgött agyamban.

Másnap, amikor iskolából mentem haza, az egész ház fölboly. dult. Anyám kábultan ült a fotelban, és összefüggéstelenül mormogott valamit.

— Egy rohadt férfi miatt... és a fia, szerencsétlen .. .

Gábort azóta sem láttam, hogy Elvira öngyilkos lett.

Akkoriban a halál számomra azt jelentette, hogy egy ember elmegy közülünk, más „életet” kezd. Mi természetesen maradunk, mert mi jelentjük a folytonoságot.

Azóta is Gábor könyörgő pillantását hurcolom magamban, az első szerelmemet, a föl y tonosságo mért kapott veszteséget.

Összeállította; Kékasy Ildikó