Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984. FEBRUÁR 4. Irodalom* művészet 9 Tardi Gábor; Átmeneti idő Károlyi Amy: Korom A befejezett kerek életek párája nyomtalanul el-lebeg, de vissza csapódik keserű korma a lángnak, ami még égett volna. Jánosy Tibor: Séta Diáklány sétál a Duna-parton, engedi hajával játszani a szelet, megtisztul árnyékában a víz simább lesz háta alatt a beton, öntudatlanul adni a legtisztábbat, hagyni, hogy átsüssön rajtunk a szép napsugár tanítson járni, s fejünk felett kékebb lesz a kék. Mezei András: Czipri Éva: Menedék Nyolc hónap Hossztengelyén múlva (a gyertyalángnak, Kő vagy. Kő benne áramló lég-fonálnak hallgatni tudsz csak befogadó, védett terében, szerelmem fölfelé, mintha felvonóban ezredek hullámvert vinnének hűvös folyosóban hajladozásáról sértetlenül, égethetetlen, mintha mindig a tűz szívében homokviharokról elsüllyedt városokról bujdoshatnál sebezhetetlen, s még az izzó fény is gyönggyé kövesül léted lélekig összehúzva sötét ónix szemed lennél szabad, üldözhetetlen, csipkés boltja alatt rejtene, védne gyertya lángja, így állsz előttem így nézek fel rád mintha mégis Isten lakása te szomorú örök volna fűzében és szívedben. szétmetszett szobor Tóth Menyhért: Szolgaság Az anyakönyvvezető felsírt álmáiban Ébredés után halványan emlékezett ugyan rá de gyorsan másra gondolt; erősnek, tudatosnak tartotta magát, és úgy ás próbált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott munkájának egy része. a sok különböző ujj — rács- szerűen, idegenül — melyekre valaha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szokott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kisszobá- ba sietett. — Pattanj kölyök! — Nyugi, ma tanítási szünet... Hagyjál!... — Ezt meséld a kis barátnődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyalkönyvvezetőnő végignézett a kölykön: szökés, vézna kamasz volt, tövig rágott körmökkel. Éjszakámként gyakran beszélt alvás köziben, áthallatszott az üvegajtón. A konyhába ment teát készíteni — tudta, a kölyök kisvártatva betámolyog hozzá, a hűtőszekrényből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a három félét, egyikbe-máinkba morogva beleharap, majd indul a fürdőszobába. „Szerencsére szorult belé iellki- iisimeret, nem úgy, mint abba a bitang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott közelebbről nézni a napnyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat...” — Muttikám, van egy százasod? — Miinek az neked? — Ki alkarok menni a kettősmeccsre. — Te meccsre. Ráadásul kettősre. Hibbantnak nézed anyádat ? Találj ki valami hihetőbbet. — Jó, ma bevezetek egy új lányt a smack-bárha. — Snack-ibár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pincért: egy cola, egy óra. Különben is ijön a hétvége, nem szívesen ku- nyerálok minden nap. Még tolled sem. — Kedves vagy. — Tudom. Akikor minden rendben? — Nem bálnám, vegyél ki. De ajánlom, alaposan nézd meg a tárcáimat, mert pár napig tuti. hogy nem találkozol vele. nyugodtan...” — Nines több kopogás. Közeledett az éjfél, amikor a gumiágyon elkészítette a fekhelyét. Nehezen tudott elaludni, s reggel, amikor a sárga függönyön át betörő fény felébresztette, nem értette, hogy hol van. Vasárnap meglátogatta a lány. Ekkor már egy vízipálma is állít a szoba padlóján, mélyet aztán újabb vízápáüimák és fillodendronok követték. Ágyat, asztalt fél év múlva sem tudlak venni, de miit számított az akikor? A feleségére pillantott. Énoen a fejét ingatta, dacosan, összeszorí- tatt szájjal állt a bírónő előtt. „Ez volt az a lány? — tűnődött Pethő Géza. — Mintha egy másik lány lett volna...” — Nézte a dacos arcot, és húsz év messzeségében igyekezett felidézni a lányalakot, az arcot. De húsz év, úgy látszik, hosszú idő. A .békéltető tárgyalás után beültek egy feketére. Klári idegesen maitatott a retiküljében, aztán bekapott egy antineunalgicát. — Fáj a fejed? — kérdezte Peithő. — Még nem, de érzem, hogy fájni ákar. Az idegeimre ment ez a szőke jogáisanő. — Nem volt kellemetlen. Olyan megértő, kedves nőnek látszik. — Láttam ... Meregette rád a szemét. — iNem vettem észre. — Letagadhatod. most már eldob, jobb esetben odaadja valamelyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakásban — negyvennégy négyzetméteres panel a városszéli lila házsorban — megintcsak ebizonytala- nodott kissé. Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcsolatos újságcikkeket, amiket a férje távozása után ollózott ki különböző lapokból. Kedvszegetten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szöveggel — foglalkozási ártalom — ugyanakikor engedékenyen. Elválik. Majd”. Előző este, kis híján elgázolta egy autóbusz. A vezető harmincas éveinek közepén járó, csontos arcú, bajuszos férfi, az ablakon keresztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámegyék arra a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat! — Fogja be a száját, maga bárdala tlan ámofcfútó! — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy meg tudta állítani ezt a határt? Azért fizetik. — Az utasok persze összetörhetik egymást a vészfékezés miatt: akkor én fizetek. — Hát ne fizessen! Nincs szükségem a szívességére. — Kérem ! Legközelebb készségesen a nyakára megyek. Aforizmák Az italos ember pohara ritkán csordul ki. * * * Még mindig jobb, ha te érzed magad verébnek, mintha mások néznek annak. * * * A legizgalmasabb könyv is türelmes. t • • A magyar igazságot sem lehet a ráadással kezdeni. • * * Kalap nélkül is lehet nagyot köszönni. Szívesebben köszönünk vissza, mint előre. * * * A föld szélcsendben is forog. * * * Kis ember is tud nagyot mondani. * * * Dolgozni csak pontasan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, de vannak álló csillagok is . . . ... Egy Jó embert mindenki kihasznál, egy gonosz mindenkit. Hub István Összeállította: Rékasv Ildikó mindegy. Miikor költözöl el? — Olyan sürgős? Még ki sem mondták a válásit. Cukrot dobott a kávéjába, meg- kavarta. Már nem emlékezett rá, hányban, de amikor a gyerek ki tudott mászni a járókából, a másfél szabás lakást kétszobásra cserélték. Messzebb Ikerültek a városközponttól. A ilalkiás nagyobb volt, talán a iheosztása is praktikusabb, da nem volt ibent költészet. Csak falak voltak, alvóhely. Kavargatta a kávéját, s valahonnan messziről a felesége hangját halUótta: — Szeretném, ha a vállás után azért jó barátok maradnánk, már csak a gyerek miatt is. — Hát persze. — És anyu miatt is. Tudod, mennyire szeret téged. Pethő a felesége kezére nézett. Remegett benne a kávéspohár. — Tulajdonképpen miért válunk el? — kérdezte. — Mert így nem lehet tovább élni — mondta Klári, és megitta a kávéját. — Hogyan? — Jaj, miért kínzol? Te is tudod nagyon jól. — Mit tudok? Én semmit sem tudok. — Nahát, az önzésed elviselhetetlen. Pethő Géza odaiintette a pincér - láinyt, fizetett, aztán szó nélkül felállt, és kilépett az utcára. Kint tavasz volt. Olyan félig tavasz. A fák — Eddig azt hittem, csupán a taxisok ekkora gazemberek! — Tévedett. Még a rendőrb íróik is, amikor a tilosban szédelegnek előttük a gyalogosok. Különösen tízórai pörgés után. Kinyílt az első ajtó, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anya- könywezetőnő körülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elviszem a legközelebbi átszállóhelyig. — Ne vigyen sehová, pimasz... — Ahogy akarja. Amennyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vonalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anyalkönywezetőnő mégsem mozdult. A vezető szó nélkül rálépett a gázpedálra. Végiggurultaik a csöndes városon — kicsit furcsa volt az üres buszon, megállóik nélkül. A garázs előtt a vezető lesegítette az anyakönywezetőnőt. — Várjon meg, kérem. Tíz percen beliül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a... határt. Azután iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traulbiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozásom miatt gyakran íiszom pezsgő .. .helyett tnaübiszódát. — Talán pincérnő? — Nem! A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Leállított egy taxit. Kérdőn nézett az anyakönyv- vezetőnőre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem áshatom a nyilvános helyeket. — Én úgyszintén. — Hát akkor ... — Tudja mát?! Mghívom magamhoz. Biztosíthatom, hogy egyedülálló vagyok, és nem fogok szem- telenkedni. — Inkább már... hozzám. Van egy laíkli köiytköm. — Nem is eshetek kísértésbe... A lakótelepen az anyakönywezetőnő megállitotta a taxit, sietve kiszállt. Visszafordult. — Ugye,nem haragszik? Másként döntöttem, azt hiszem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Az anyakönyvvezetőnő hideg vízzel zuhanyozott. Utána belenézett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhető bőr, lassan-lassan fényüket vesztő, érdéktelenmé váló szemek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahelyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínű szalagot, hogy illőképpen összeadja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnék. levelei még nem zöldelltek, de a hegyek közül érkező szelek már emelgették a lányok szoknyáit. Az emberek arcán is látszott valami örömféle, olyan „túl vagyunk a télen” megnyugvás. A fiatalok elárasztották az utcát, kukoricát rágtak, vihogtak, egymásba kapaszkodva vonszolódtak, vagy ügettek érzelmeik ihőfokozatátói függően. Pethő alig látott valamit az utcából, inkább csak érzékelte, hogy körülötte tavasziasra fordult az élet. A lakás nyugtalanította. A tervezőintézetnél elég közepes mérnöknek tartották, a csoportján belül többnyire részfeladatokat oldott meg. önálló munkával húsz év alatt mindössze kétszer bízták meg. Nem látszott valószínűnek, hogy támogatják majd a lakásügyét. S ha támogatják is, honnan szerez százötven—kétszázezer forintot? Megállt egy tábla előtt. Áttanulmányozta az albérleti hirdetéseket, aztán felírt közülük néhányat. Villamosra szólít, aztán autóbuszra. Egv aládúcolt. szétesőfUéiben levő szürke Iház ellőtt tafálta magát. Felment a harmadik emeletre, és beasöngetett. öreg, csontos arcú, nagy fenekű asszony nyitott ajtót. Két bulldog követte, és morgott az aj tény íléscm kifelé. — Csiak jolbb embernek kiadó — mondta az asszony. — Megnézhetném? — kérdezte Pethő. Nehezen jutott be a lakásba. Az asszony a konyhába vezette, és feltárt egy ajtót. Szűk cselédszoba volt. Egy vaságy, szekrény, miniatűr asztal, a sarakban egy lavór, egyébként félhomály. — Nincs fürdőszoba ? — kérdezte. — De van. Az engem illet, meg a kutyákat. Oda senkit nem engedek ibe. Volt itt egy albérlő, azt beengedtem. Tudja, mit csinált? Elhasználta a kutyák samponját. — Mennyi a szoba bére? — Ezer hatszáz forint, de fél évet előre kell fizetni. Megfelel? — Van még néhány címem, majd visszajövök. — Ne jöjjön. Nem szeretem az olyan embereket, akik válogatnak. Jobbat úgysem talál. Pethő megkönnyebbült, amikor a romos háziból az utcára lépett. Biztosra vette, hogy két óráin 'bélül tíz jobb albérletet talál, és olcsóbbakat is. De nem talált. Legtöbbjét már (kiadták az előző napon vagy a reggeli órákban, amit pedig nemi, az hasonló vagy rosszabb volt, mint a kutyás asszony szobája. Egyetlen helyen kínálták egy világosabb szobát, de a szoba bé- rén-kívül a házigazda azt is elvárta volna, hogy fát vágjon, a pincéből natxmta hordja fel a negyedik emeletre 'a tüzelőt, gvújt- son be. hamuzzon ki, s ha az öregasszony bevásárolni indul, menjen vele. és cinéi i e utána a kosarat. Pethő Géza úgy vélte, hogy egy negyvennyolc éves mérnöknek ezek nem a legfényesebb perspektívák. A noteszilapot, amire az albérleteik címét felírta, összegyűrte, és kiejtette a kezéből A szél felkapta, és eltüntette az utcán sodródó többi szemét között. Lassan, tűnődve lépkedett. Nézegette a kirakatokat, a sok csecsebecsét, aztán a járda mellett elsuhanó autókat. Nem volt túlzottan rossz kedve, bár erre minden oka meglett volna. Betért a tokaji (borozóba, eUkortyoflgatott két decit, aztán tovább rótta az utcákat. Nézte az embereket, ki hogyan lép, hód ájíl meg, hogyan emeli a szájához a cigaretttáját. A fiatalokat; hogyan nevetnek, csó- ikolóznak a járda közepén. Mennyire nem érdekli őket az emiberfo- lyam, amiben állnak, s az, mint egy természeti akadály előtt, két ágra bomlik, úgy hömpölyög tovább. Nézte a faltai nőket, és újra eszébe jutott az az este. amikor 'birtokba vette lakását, és egv gumimatracon üldögélve úszott be az élet sűrűjébe. Még emlékezett a szoba világoskék padlójára, a könyveikre, és a vörösboros üvegekre is. ..Nem kellene még feladni” — gondolta. és szeretett volna újra ott ülni a kék padlón. vagyontalanul, néhány könyv és két üveg vörös bor társaságéiban. Makacsul ragaszkodott a régi képhez1 kérkedett az utcáin, s lassan eszébe iutott az a vasárnap is. amikor az úi lakásban a ilány először meglátta. Akkor már egv vízipálma is állt a szoba tengerszín padlóján. — Erről még beszélgetünk. — Ha akarok... „Csak ne lenne ilyen koravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiztos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi.” Az anyakönyvvezetőnő tízórait csomagolt a kölyökmek. amit úgyis összeállítottá: Rékasy Ildikó
