Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

8 Irodalom* művészet 1984. FEBRUÁR 4. Tóth Menyhért: Falu vége Vaderna József; Hógolyó Elvadul fülemben a begyoldal ha dudváról gyomról beszélek a szívbéli meredek szüret az olajfák hegyén még nem hanyatlás csak a zuhanás kiírása hajlítás mélyülése a madárban homorú dúdolás amit átüt a fény egy ponton meggyullad a szél megtelik a szőlőfürt a tűz tárgylencséje a havazás tetőpontja könnyű pehely az út a hógolyóban fültövemen csattan Az intézetben jól összeszokott csapat dolgozott. A mun­kahelyi közérzethez elengedhetetlen int­rikáik persze itt sem hiányoztak, de ezek inlkáibb csak kellemes pezsgést hoz­tak a minden napokba, komoly kárt nem okoztak senkinek. Egy ilyen közösségben bizonyos szokások és játékszabályok alakul­nak ki. E játékszabályok közé tar­tozott . hogy időnként intézeti mu­latságokat rendeztek. Ezekhez ter­mészetesen minden alkalommal megfelelő ürügyet kellett találni. Nem azért volt erre szükség, hogy igazgatójuk — aki maga is öröm­mel vett részt ezeken a mulatságo­kon — vagy bármilyen felsőbbség előtt igazolják az összejövetelt. Ürügy azért kellett, hogy legyen egy köziponti gondolat, amely ösz- szetantja és mozgatja a társaságot. Később azonban megunták a ké­zenfekvő ürügyeket, mint valamely állami ünlnep, jubileum, névnap vagy házasságkötés. Bonyolultabb izgatószereikre volt szükség, hogy kedvvel és jó hangulatban gyűlje­nek össze munka után. A legfőbb szervező és általában az ürügyék kiagyalója Bán volt, egy középkorú mérnök, egyébként is az intézet kinevezett jópofája. A kitartóan nőtlen férfiak amá típu­sához tartozott, akik fölényes és változatos bőségű háiremitartás után az öregedés küszöbén hirtelen és •pánikszerűen belevetik magukat a legrosszabb házasságba, a legol­csóbb és legalkalmatlanabb nővel a választékból. Addig azonban fá­radhatatlanul játsszák az élet her­cegének szerepét. Bán már kitalált mindent. Már megünnepelték egy kishalba első tejfogát, az éjszakai portás Jakab nevű kutyájának névnapját — mi­nek következtében Jakab három napig aludt egyvégtében pezsgőtől részegen — ittak annak a nerc csa­ládnak az emlékére, melynek ma­radványai bunda alakjában kerül­tek az igazgató feleségének telt­karcsú alakjára, és megemlékeztek a III. pun háború 2115. éves évfor­dulójáról. Előrebocsátva. hogy nem feledkeznek majd meg Karthágó besózásának iubileumáról sem. Most azonban a pangás állapo­tában voltak. Fél éve nem rendez­tek semmit, és már mindenki vár­ta, hogy történjék valami. E kol­lektív várakozás teljes súlya Bán­ra nehezedett. Töprengve és rossz­kedvűen ült íróasztalánál, mikor belépett hozzá Laura. •Laura túl volt a hatvanon. Haja hófehér, de remekül tartotta ma­gát: férjét fiatalon vesztette el, s e korai haláltól megedződött. Ré­gebben volt néhány rövid lejáratú viszonya, de sosem kötötte le ma­gát. Közeli rokona sem akadt, igy minden energiáját és ragaszkodá­sát az intézetben élte ki. Laurának mindenki mindenkor kiöntötte a telikét. Lauráinak mindig mindenre volt ideje. Laurára mindig lehetett számítani. Nem is jutott eszébe senkinek, hogy régóta nyugdíjba mehetne. Egy tervrajzot rakott Bán asz­talára. Bán kedvetlenül belepillan­tott, majd felnézett Laurára. — Ne haragudj, Laura, hány éves ás vagy te? — Hatvankettő. Miért kérdezed? — Remekül nézel ki — guszt- •tálta Bán. — Ha nletm tartanád ilyen jól magad, nem .Is mernék előállni az ötlettel. De te ezt is megengedheted magadnak. — Miről beszélsz? — kérdezte Laura derűsen, mert ismerte eze­ket a bevezetőket. Ilyenkor kérnek tőle valamit, ami áldozatnak szá­mítói Még mjindig nem szokták meg, hogy ő nem ismer áldozatot. •Bárminek örül, ami elfoglalja. — Értelmiségi körökben kiment a divatból a halotti tor régi szép szokása — folytatta Bán. — Fel kéne újítani. Görgey Gábor: Halotti tor — Jó Isten, .kii halt meg? — kap­ta fel a fejét Laura. — Hisz éppen ez az! Senki! — búslakodott Bán. — Egyébként is micsoda baromság a halotti tort akkor tartami, amikor a halott már nem élvez belőle semmit. — Mit akarsz ebből kihozni? — Mit szólnál hozzá — tapoga­tózott Bán —, ha szombaton meg­tartanánk a halotti torodat? Laura egy pillanatra meghök­kent. majd bizonytalanul elmoso­lyodott és azt mondta: — Nem bánom. Bán felugrott az íróasztala mö­gül és hálásan csókolgatta Laura finom, rámctalan arcát: — Leg­alább te is élvezed! Szombaton hatalmas hangulat­ban ülték meg a halotti tort. A legjobban sikerült mulatság volt hosszú évek óta. Mert volt egy erős, összetartó központi gondolat, mély minden pillanatban újabb öt­letre ihlette a résztvevőket. Nem volt egyetlen perc üresjárat sem, egymás után pukkantak a petár­dák, állandó és pihenés nélküli rö­högést fakasztva. — A szegény megboldogultra! — koccintották keserű cseresznyével töltött poharaikat Laura pohará­hoz. Laura nevetett és egyetlen húzásra lehajtotta saját emlékére a pálinkát. — Miilyen nyugodt és átszelle­mült az arca. Hiába, a halál meg­tisztít. — Fáj. hogy elvesztettük, de higgyétek el, jobb neki így. — És mondd csák, Laura, mi­lyen odaát? Mesélj! Bán tartotta az emlékbeszédet. Ecsetelte Laura áldozatos életét, pótolhatatlan szaktudását, kiapad­hatatlan kedélyét. — Barátaim! — emelte fel a hangját patetikusan — de ő most is itt van velünk haló poraiban. Éljen a mi szeretett ha­lottunk! — Éljen a halott! — rohantak koccintani Laurához, aki jól érezte magát, minden körülötte forgott, mindenki őt ünnepelte. Bán tekin­tete megakadt Juli, a legjobb mű­szaki rajzoló férjén, aki orvos volt, mégpedig kórboncnok. Bán felüvöl- tött: — Kórboncnok! Ne lazsálj! Ter­jeszd elő a boncolási jegyzőköny­vet! Mit találtál a mi drága ha­llottunkban? A társaság felvisított a röhögés­től. Laurának te kellett ülnie, úgy nevetett. A kórboncnok először szabadkozni próbált, de végül en­gedett a noszogatásnak. Felsorolta a szív. a tüdő, az érrendszer, a ve­se, a lép kóros elváltozásait. — És a mája? A mája? — kér­dezték kórusban!. — Mája nem volt! — jelentette ki a kórboncnok kategorikusam, mert megunta a kórismék sorolását. S mint aki jól végezte dolgát, egy libamájas szendvicset kezdett majszolni. •A magnóból vad funky szám hangzott fel. Bán ritmikusan oda- riszálta magát Laurához: — Szabad egy ihaláltáncra? Laura hahotázva eliringott vele. Éjfél körül feloszlott a társaság. Laurát Bán vitte haza taxival. Pista bácsi, az éjszakai portás zár­ta be utánuk a kaput. — Bolondok ezek. Jakab — szólt a kutyájához. — Gyere, igyunk a maradékból. Jakab rémülten isz- kolt az asztal alá. Legutóbbi névnap­ja és a IH. pun há­ború óta alkoholun­dora volt. Hétfőn reggel az imtézetbe- liek közül Bán találkozott elsőnek Laurával. — Milyen remekül nézel ki Laura, Megfiatalodtál! — Te viszont elég nyavalyásnak látszol, fiam. Mi bajod? Bán összezsugorodott. — Szúr a szívem. Zsibbad a bal karom. Rossz jel, Laura, mit gon­dolsz? — Halotti tor kell neked is — nevetett Laura frissen és egészsé­gesen. — Legközelebb megüljük a te halotti torodat. — Csak megérjem — motyogott Bán, és arca szederjes volt a ret­tegéstől. Bert» Bulcsu: Vízipálma Pethő Géza fakó. kifejezéstelen arccal állt a békítőtárgyalást ve­zető bírónő előtt. Időnként mozdí­tott egy keveset a fejéin, ilyenkor szótlanul várakozó feleségét is megpillantotta. Közös megegyezés­sel váltak. A bírónő a válás való­ságos okait igyekezett kideríteni, de (kérdései visszhangtalanul a semmibe hullták. Pethő Géza a fia­tal bírónő száját nézte, ahogy az kellemesen edőredudorodott szét­nyílt, majd becsukódott. A nyakát is szemügyre vette, aztán szőke ha­ját, a kötött ruha alatt feszülő alakját. A bírónő ekkor már vala­milyen lakásról beszélt. Pethő Géza nem fogta fel, hogy az 5 lakásáról van szó, de furcsa módön eszébe jutottak hajdani albérletei. Diák­korában a Dómján nővérek házá­nak belső szobájában lakott Nagy­kanizsán. A két nagyobbik szoba ablaka az utcára, a belső íkis szo­báé az udvarra nézett. Hazaérkez­ve illedelmes kopogtatás után át kellett menni a nővérek hálószo­báján. maid a középső nappalin, ahol Malvin néni zongoraóráikat adott. Ha könyvei közül feltekin­tett, az ablakon túl, a jázmin és egy bodzabokor szomszédságában fekete márványObeliszfcet pillanitott meg. Malvin néni sírkövét. Arany betűkkel állt rajta a név, a szü­letési év és a halálozás évéből is az első két számjegy. Malvin néni úgy tervezte, hogy Emma nénivel halála után már nem közösködik, külön sírhelyet vásárolt magának. Pethő Gézának a márvány sirkő, a szomszédos szobából áthallatszó zongorahiiilegetés, elakadozó skálá­zás, a Kis kezek nagy mesterek nekibátorodó futamai évekig kere­tezték az életét. Később, kezdő mérnök korában is albérletről albérletre vándorolt. Sötét odúik, avitt szagok a falban, képkeretekben, éjszakámként az ómárium fiókjában futkosó ege­reik. Arnyékszékek az udvar vagy a folyosó végén. Az utolsó idegen szobát nyár Végén bérelte ki. Egy •városszéli lejtős utcában állt a ház. Az utca kövezete középre lej- tett. sekély árkában szennyvíz csordogált. A tulajdonosnő jóindu­latúnak mutatkozott, vállalta a mo­sást, takarítást és a mosdóvíz be­készítését is. Egyetlen falikút volt a folyosó végében. De kikötötte, •hogy az albérletben nem fogadhat nőket, még férfi barátokat sem, mivel, néki is van egy lánya, s an­nak erkölcsi épülésére ügyélnde kell. Októberiben aztán kiderült, hogy a házrésznek, amelyben az al­bérleti szoba elhelyezkedett, nem volt kéménye. Két dunyha alatt is hidegek és hosszúak voltak az éjszakák. Haj­naliban kidugta a kezét a takaró alól, és óvatosan felemelte az ágy lábához készített pálinkás üveget. Ügyesen kihúzta a dugót, s fekté­iben betekortyalt. Minden mozdulá- tánák pontosan kidolgozott techni­kája vdlt. Csak akkor mászott ki a dunyha alól, amikor a pálinka a gyomrát már átmelegítette. A la­vórban reggelre befagyott a víz, ököllel kellett beverni. Amikor a szobáiban kigyulladt a fény. Gizi. a háziasszony húsz év körüli lánya kopogtatás nélkül benyitott hozzá. A kékre zománcozott kancsóból forró vizet öntött a lavórba, aztán várákozva megállít az ajtó és az ágy között. „Elég forró?” — kér­dezgette, s végignézte, hogyan mó- saikxziik meg. hogyan húzkodja ma­gára a trikót, inget, és gombolja •be a nadrágját. Négy ujjávai köz­ben hangtalanul matatott a kancsó fülén és domborulatán. Baleset érte gyermekkorában, így egyik kezén csak négy ujja volt, összesen ki­telne. A városban csak úgy hívták, hogy a „kilencujjú”. Pethő nagyon vigyázott rá, hogy a lány a kék vizeskancsót ne tegye le. s ne ke­rüljön hozzá másfél méternél kö­zelebb. A lány időnként az ágyat vizsgálgatta, és elmélázva meg­szólalt: „Látom járt itt valaki... Nem mondom mag az anyuinak, ne féljen...” Tavasszal sikerült befizetnie egy szövetkezeti lakásba. Hetente két­szer elment, és megnézte, hogyan halad az építkezés. Lassan haladt. Elmúlt a nyár, az ősz, és a tél is elkezdődött újra. Két dunyha, haj­nali pálinkakortyok. „kilencujjú” a kék Vizeskancsóval. Február végén adták át az új lakásokat. Délelőtt megkapta a kulcsot, 'délután beköl­tözött. Egyetlen taxiban elfért min­den földi vagyona. Bőröndnyi ru­hával, felfújható gumimatraccal, százötven kötet könyvvel és egy pasztellárnyalatú festménnyel köl­tözött a másfél szöbás lakásba. A gumimatracot elhelyezte a szóiba sarkában, a könyveket mellette, a képet pedig a szemközti fal előtt a padlóra támasztotta. Felakaszta­ni nem lehetett, mert betonból vol­tak a falak. Délután átkelt az új házaikat körülvevő árkokon és sár­tengeren. s a közeli üzleteikben vá­sárolt egv asztali lámpát, néhány poharat, teáskannát, majd az élel­miszerüzletben sajtot, szalonnát. felvágottakat és két üveg vörös bort. Olyan boldog soha életében nem volt, .mint ezen az estén. A lámpát a gumiágy mellett helyezi© el a kék műanyag padlón. A lámpa barát­ságos fénnyel hintette be a szobát. Leült a gumiágyra. hátát a falnak vetette, és élvezte, hogy beliül van valamin, védett helyzetbe jutott. Felbontotta a vörös bort, és az új pohárból kortyolgatta. Nézte a szo­ba túlsó végében álló festményt, aztán a világoskék műanyag pad­lót. mely a harmadik—negyedik pohár után kezdett olyanná válni, minit a végtelen óceán. Könyveket nyitott Ifi, beledvásott éhbe is, abba is. Baudelaire-t mormogott és Sheliey-f, de saját boldogsága el­vonta figyelmét a versekről. Fel­állt. újra és újra bejárta a lakást, a konyháiban megnyitotta a vízcsa­pot, aztán az ablakihoz lépett, és a francia erkélyen át ki bámult a február végi alkonyatba. Térde a radiátorhoz ért, s az a ruhán át is gyorsan átforrósodott. Élvezte, •hogy fűtik a lakást, vége szakadt a hosszú, átdidergett éjszakáknak, a befagyott lavór kínjainak, és a reg­geli mosakodás kényszerű szertar­tásának is. Kiment a fürdőszobá­ba. megsimoeatta a fürdőkádat. Hallgatózott. Csend volt a háziban. Müvének 'lesznek vajon a regge­leik? Többet nem korognak rám .. „Halló, van itt valaki? ... Ja, ma­ga az. Pethő úr... Tessék csak

Next

/
Oldalképek
Tartalom