Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
8 Irodalom, művészet 1984. JANUÁR 14. x Hány óra, Walter? saknem egy fejjel volt magasabb a mozgólépcső felé nyomakodó embereknél, s Vágyó Pál — aki ezúttal békésen tűrte, hogy megelőzzék — szinte sajnálkozva nézett le rájuk. Egy mos- datlan szagú, hivalkodóan rosszul öltözött fiú a mozgólépcsőhöz érve, biztosítótűvel összekapcsolt dzsekije alól — amelyet egyébként trikó nélkül viselt — könyvet halászott elő s felütötte. Körülbelül a közepén. — Hány óra, Walter? — Kilenc óra harmincöt, Asszonyom! Még beszélt, amikor nyílt az ajtó, és Mr. Foster lépett be a hallba. Vágyó Pál, akit a tömeg a fiú mellé sodort, akaratlanul olvasott bele a könyvbe, s eddig jutott, amikor a másik felnézett. — Kölcsönadjam, haver? — kérdezte ellenségesen ? Vágyó Pál villamosra ült, majd átszállt a HÉV-re, de ettől a furcsa élménytől sokáig nem tudott megszabadulni. Pedig az elegendőnél jóval több oka volt arra, hogy a mozgólépcsőn olvasó fiú izzadtságszagát, szerelését, szándékosan sértő kérdését elfelejtse, s hogy kiverje a fejéből azt a néhány sort, amelyet illetktelenül elolvasott. Ilyenkor a HÉV-en, hazafelé jobbára álmodozni szokott, s most életében először álmai megvalósítására is gondolhatott: legalább félmillió forintot érő papiros lapult a hátsó zsebében. Hány óra, Walter? Vágyó Pál felállt, s homlokát a hűs ablaküveghez támasztotta. Hiába. Napok óta feszültségben élt, s talán éppen ezért rögződött benne a számára most teljesen jelentéktelen, de kétségkívül groteszk szituáció. A szakadt srác az aluljáróba érve a hozzá hasonlóan elhanyagolt külsejű társaihoz csatlakozott, de amíg a mozgólépcsőn utazott, akidig valósággal belefeledkezett egy olyan világba, amelyben bizonyos Walter roppant tisztelettel közli asszonyával a pontos időt, miközben Miszter Foster is belép a hallba. Ezt a hallt s ezt a világot Vágyó Pál Csillogóbbnak képzelte el, mint ahol jobbára vasárnaponként takarított. Hány óra, Walter? Az inas, esetleg a lakáj mindenesetre inkább illett munkaadója hegyi villájába, mint azokba a földhöz lapuló épületekbe, amelyek itt a piszkos ablak mögött elfutottak. Vágyó Pál megtapogatta, de nem vette elő a hátsó zsebében lapuló papirost, s elhatározta, hogy amíg nem értékesíti, egyetlen szóval sem tesz említést róla otthon. Mégsem vásárolt pezsgőt tehát, miután leszállt a HÉV-ről, pedig eredetileg ünnepi vacsorát tervezett, gyertyafényest, de most lemondott erről, mert a történtek elmondása nélkül nem tudta volna megindokolni a költekezést. Az is kétséges persze, turkált töprengve s némi undorral a tejben tocsogó műanyag zacskók között, az is kétséges, hogy amit tett, és amit tenni akar, ünnepelendő-e egyáltalán. Igyunk arra, képzelte el magát felemelt pezsgőspohárral a kezében, igyunk arra, hogy a bűn útjára léptem. És Miszter Foster lépett be a hallba, jutott eszébe ismét, s Miszter Fostert munkaadójával rokonította. aki otthonában is vasalt nadrágot, afölött pedig többnyire selyemfényű, puha házikabátot viselt. Kenyérrel a hóna alatt, a másik kezében a tejeszacskót kissé eltartva magától baktatott végig a poros utcán, amelyet a lehullott akácvirág fehér szőnyegként borított. A fák illatát és a teleppel szomszédos gyár semmi máshoz nem hasonlítható szagát ezúttal is élvezettel szívta magába, tulajdonképpen szerette ezt a gyerekkora óta megszokott környezetet, s nősülése után örült annak, hogy itt kapott albérletet. Az alacsony, de a virágos udvarba hosszan benyúló épület hátsó fertályán — ahol egykor a kocsiszín lehetett — most is nyitva volt az ajtó, jeléül annak, hogy Jutka főz. — Ki kell cserélni a gázpalackot — mondta hátra se. néz ve a felesége, amikor Vágyó Pál átlépte a konyhaajtó küszöbét. — Ott a papucsod — hangzott az ismeri utasítás —, vedd le a cipődet, most takarítottam, ne mászkálj össze mindent. — Vágyó Pál lepakolt, asszonya mögé lépett — egyetlen kötény volt rajta, semmi más —, megölelte és a válla fölött a serpenyőbe szimatolt. — Ne bomolj — mondta enyhültebb hangon az asz- szony, s bal karjával fölnyúlt, hogy env pillanatra magához szorítsa a férje fejét —, nem akarom, hogy odaégjen — folytatta aztán, szabadulni akarván az ölelésből —, hagyjál már, ha mondom, még nem mosakodtam, a legjobb lenne, ha bekapcsolnád a tévét. — A serpenyő mögött a nagyfazékban már forrt a víz, a hokedlira készített lavór miatt Vágyó Pál álltában váltott lábbelit. — Hát ez meg micsoda? — fordult vissza a konyhába, amikor a terített asztalon a bontatlan pezsgősüveget felfedezte — ünnepelünk valamit? — Inkább valakit — helyesbitett a felesége —, a Kutyáshegyit. Ezzel az ő egészségére kell koccintanunk. — Tőle kaptad? — Tőle. — Megint meg- fogdosott? — Meg hát, már miért ne fogdosott volna meg? — Netán mást is csinált, cserébe kaptad a pezsgőt? — Az asszony ránézett. — Még szerencse, hogy nem komolyan kérded — válaszolt elmoso- lvodva —, különben azt mondanám, hogy igen. Egyébként hozzám se férne a hasától. — Vagy te olyan ügyes — bontotta ki a palackot nevetve Vágyó Pál, s feleségének kínálta az egyik poharat. — Hát akkor, emelte fel a sajátját, isten éltesse a Kutyáshegyit! — Tudod — mondta később, már vacsora után, amikor az ital is elfogyott —, ehhez a zamatos milánói spagettihez vörös bor illett volna igazán, nem az édes pezsgő. — Azért kaptuk, mert édes — szedte le az asztalt az asszony. — A Kutyáshegyi is ajándékba kaphatta, s azért adta oda, mert jobbhoz szokott. — Jobbhoz bizony — mondta Vágyó Pál —, érdekes viszont, hogy a Hegyihegyi egyáltalán nem iszik. — Nem? — Nem. Pedig megengedhetné magának, ö aztán igen! két Hegyiről máskor is beszélgettek, de csak Vágyó Pál ismerte mindkettőjüket. Ku- tyáshegyiliél vagy egy esztendeje, apróhirdetésre jelentkezett, és ez a kövér, ellenszenves férfi oly részletekbe menően faggatta ki, mintha a gyerekéhez nevelőnek kívánta volna szerződtetni, pedig hát csak a kutyáját bízta rá. A kutyasétáltatás végül is kellemes és meglehetősen jól jövedelmező mellékfoglalkozásnak bizonyult, ráadásul Dóra, a dán dog remek pajtása lett. Délutánonként, amikor érte ment, a jókora állat nagy ugrásokkal rohant felé a kerten át, s a távirányítással nyitható kapu mintha Dóra örvendező csaholására tárult volna ki. A kutya ragaszkodása révén nyerte el a kutya gazdájának szimpátiáját, s Kutyáshegyi — ahogy őt később a feleségével elnevezték —, minden bizonnyal ezért ajánlotta be Vágyó Pált takarítani a hegyen valamivel feljebb épített villa tulajdonosához. Ez a másik He- gvi. akinek a neve ajánlójáéval csak véletlenül egyezett — köztük a rokoni kapcsolatot Vágyóék, amint az később kiderült, tévesen felfételezték —, általában a vasárnapra virradó, s a nyomokból ítélve eseménydús éjszakák romjait takaríttatta el Vágyó Pállal. Rend- betenni mindent: a konyhát, a szalont, a dolgozószobát, a két fürdőszobát, a hálószobákat, a hallt, igen a hallt is, no meg a kerti faszenes hússütő berendezést, egésznapos, rendkívül fáradságos munka volt, de Hegyihegyi nagyvonalúan megfizette. Nagynéha — amikor külföldi vendégeket fogadott — Vágyó Pál szolgálatait hétköznap is igénybe vette, ilyenkor Vágyónak inasféle szerepet kellett betöltenie, miközben Kutyáshegyinél a felesége helyettesítette, aminek Dóra, a dán dog kevésbé, a gazdája viszont — Jutka bevallása szerint — annál jobban örült. Vágyóék ennek a kettős mellékkeresetnek köszönhették, hogy a betétkönyvükbe csaknem egy fél autó ára összegyűlt, gondoltak is rá, hogy használt Trabantot vesznek, mert az albérletből megszabadulni reménytelennek látszott. Egészen a mai napig. Vágyó Pál múltheti inaskodásakor véletlenül volt fültanúja a beszélgetésnek, amelyből kiderült, hogy a vendégek között felbukkanó Kutyáshegyi a később félrevont házigazdától egy nyolcszázezer forintról kiállított elismervény ellenében hatszázötvenezer forint készpénzt kapott kölcsön. És Vágyó Pál a mai napon Hegyihegyitől ezt a nyugtát lopta el. Egy hete készült rá, amióta kifigyelte, hogy Hegyihegyi az íróasztalában tartja a különféle elismervényeket. Mindet elemelhette ^olna, de beérte azzal, amelyet az aláírójának rizikó nélkül felkínálhatott. A Kutyáshegyit ismerni vélte annyira, hogy feltételezze róla: ráharap az ajánlatára, ha mondjuk háromszáz rongyot kereshet az üzleten. Többféleképpen is elképzelte a másnapra tervezett beszélgetést, de minden változat a hol fenyegetőző, hói alkudozó Kutyáshegyi meghátrálását eredményezte. És persze azt, hogy ő pontosan félmillió forinttal lett gazdagabb. Igen, döntötte el, félmillió éppen elég lesz. — Mit motyogsz? — kérdezte a felesége. — Te nem is nézed a krimit! Valami bajod van? — Dehogy — mondta Vágyó Pál, csak éppen ... valami máson gondolkozom. — Micsodán? — Egy másik krimin. Képzelj el egy krimit, aminek mindössze három szereplőjét ismered, s nemcsak a végét, hanem az elejét is neked kell kitalálnod. — Komplett őrült vagy, Palikám — mondta szeretettel az asszony, de kis idő múlva megkérdezte: — Ki ez a három szereplő, és mit tudok róluk? — A főszereplőt Fostemek hívják — dőlt hátra a fotelban Vágyó Pál —, Miszter Fosternek. Az illető jómódú angol úr, aki éppen akkor lép be a hallba, amikor az inas Miszisz Fosterrel közli a pontos időt. Az inas neve Walter, és nagyon gyanús. — Miért gyanús? — Egyrészt, mert roppant tisztelettudó. Hány óra, Walter?, kérdezik tőié, mire ő: Kilenc óra harmincöt, Asszonyom! — És ekkor lép be a főszereplő? — Nem ekkor, eközben! — Értem. Másrészt? — Mi másrészt? — Másrészt miért gyanús az inas? — Mert a jobb krimikben az inas mindig gyanús, de rendszerint kiderül róla, hogy ártatlan. — És ez jobb krimi? — Nem tudom. — Hulla van? — Azt sem tudom. — Reggelre hagytam a mosogatást — mondta az asszony, amikor ágyba bújtak. Egyetlen ágyuk volt, keskeny; oldalt fordulva, párhuzamosan, egymáshoz simulva feküdtek a paplan alatt. — Az órát beállítottad? — Be — mondta Vágyó Pál —^ beállítottam. — Valószínűleg a pezsgőtől volt a szokottnál álmosabb. — Fázom — mondta a felesége. — Hideg volt ez a tavaszi este, s a nap még nem száríthatta ki a nyirkos falakat. Vágyó Pál szabad karjával még közelebb húzta magához az asszonyt, az meg egészen az ölébe fészkelődött. — Most jó — mondta. Aztán csend lett. Rövid idő múlva megszólalt megint. — Huszonhét éves vagyok. — A hangjában vád volt. — Tudom — mondta a férfi. A csend most valamivel hosszabb ideig tartott. Vágyó Pál már félálomban hallotta ismét az asszony hangját. — Mi ván? — Szerintem a főszereplő a bűnös, az a jómódú. — Miért? — Csak. — És az inas? — Az nem is inas. — A Walter? — A Walter. — Hát? — Nem tudom, ugye megpróbálsz nem horkolni? — Megpróbálok. — Csókolj meg, Walter! — Parancsára. Asszonyom! — Ugye ma nem csinálunk gyereket? — Ma még nem, Asszonyom. — Holnap igen? — Talán. eggel, az ébresztőóra hangjára felriadó Vágyó Pál egy pillanatig nem tudta, hol van. A felesége csukott szemmel nyújtózkodott mellette, és azt kérdezte: — Hány óra, Walter? — Négy óra harmincöt, Asszonyom — válaszolta, miközben az óra világító számlapja fölött az ajtóra pislogott. Persze nem lépett be senki. Sem Hegyihegyi, sem Kutyáshegyi, s különösképpen nem Miszter Foster, aki ilyenkor, hajnali fél ötkor nyilvánvalóan nem lépett be sehova, vagy ha mégis, hát ebbe a szoba- konyhás albérletbe semmi esetre sem. Messze innen — de Vágyó Pál ezt most furcsamód hallani vélte — Dóra, a dán dog vadul felugafott. Hegedűs Géza: A költészet magasztosságáról Verses szöveg: szavak ünnepnapokra szánt, gondosan jólvasalt és kényes díszruhája! Magát gyalázza az, ki elzüllött gyanánt szándékolt mocskosán gyűrt öltönyt ölt magára. A választékos ész versláb-ütemre járva kerüli kényesen a prózai talán-t, s a végérvényesek útjára eltalálva viszi és hirdeti a nagy közös magányt. Ki versekig felér — az közös gondok őre, és közös célokért magában lép előre, s a mocskos úton is tisztán előkelő. A közös célokat magányosan betöltő, mindenkivel rokon idegen lény a költő, ha az igéje vers és szép szava erő.
