Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
1984. JANUÁR 14. Irodalom, művészet 9 Kalász László: Kiss Dénes: Mintha rögtön Nézelődő meghalnék / úgy kellene élnem Nézem a felhőtlen eget élesül nyakamra szél ahonnét nesztelen pereg eresztgeti vérem a végtelenség vakolata talpam alatt füvek is S ahogy magasra bág a nap tőrként meredeznek mind élesebben látszanak még az útilapuk is a pillanatok falkövei bárddá élesednek 2 megrepedezik a föld De nem átlátható nem áhít beleesnem az üvegtestü idő sem e szerelmes szülőföld elveszejt már engem s akármilyen törékeny el sosem törhető 3 Átpillantani is kevés mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem az a kis hajszálrepedés születéstől halálig az az eszméletnyi rés tartó emberségben ahol a lét szivárog elő Marafkó László zló; Magányok — Mi történt? — Valakit elütött ez a kocsi — mondja a férfi, aki kopott ruhában álldogál a járda szélén, arca borostás. A Lada ott áll az utca közepén, .szélvédőjét- pókhálószerű repedés futja be. Motorháztetőjén ütés nyoma: odáig repült fel a szerencsétlenül járt ember. Középkorú asszony jön a zöld- ségesbolt felől, mindkét kezében szatyor. — Jézusom, mi volt itt? — Biztosan át akart szaladni, ez meg elkapta — mondja a kopott ruhás. — És a sérült? — Már elvitte a mentő. Kisebb csoport figyeli már a helyszínelő rendőröket. A kutyát sétáltató öregember most érkezik, hátulról ágaskodik. — Karambol? — kérdezi reszelés hangon. A kopott férfi le nem veszi a szemét a fényképező rendőrökről, úgy mondja: — Innen, a parkoló kocsik közül egyszer csak kiugrott, át akart szaladni oda, ahol a fodrász van. Ez meg jött vagy hatvannal, elkapta, felrepült a tetejére, onnan a földre. Nem nagyon vérzett. Sőt, egyáltalán nem. De ilyenkor sosem lehet tudni, a mentők elvitték. Félretolják a sérült kocsit, a rendőrök beszállnak a kék-fehér Zsiguliba. Üvegcserepek maradnak az aszfalton. A kopott ruhás körülnéz, az emberek szétszéledtek. Elindul a tér felé. — Akkor inkább írjon ki, mondtam a főorvosnak — a sápadt, őszülő hajú ember papírokat terít a térdére, összehajtogatott lapok, pecsétekkel, aláírásokkal, az egyiket átnyújtja a vele szemben ülő idős asszonynak. — Itt a zárójelentés. Szóval a főorvos azt mondta, majd egy hónap múlva. A villamos robog, néhányan oda- odapillantanak a mesélőre, mert hangja betölti a csaknem üres kocsit. — De én annyit nem bírok ki. És tudja mennyi lett belőle? Három hónap. — De ebbe bele is halhatott volna, hát örülhet, hogy nem lett nagyobb baj — és az asszony szede- lőzködik. — Minden jót. A férfi felpillant: ülése mellett egy magas, szemüveges alak áll, mereven nézi az utcát. — De ha egyszer bent mindennek kell lennem, tmk-lakatosnak meg szerelőnek is, akkor nem lehet a kórházban feküdni... A szemüveges zárkózottan néz ki az ablakon, nem visszautasítón, inkább valamin törheti a fejét. Egyre többen figyelnek a férfira, aki egyet-kettőt még hümmög, de látva a szemüveges érdektelenségét, áttelepszik a másik oldalra, ahol egy öreg bácsi ücsörög. A férfi a zsebébe nyúl, kihajtogatja az agyonfogdosott papírokat, s mintha folytatná; úgy mondja: — A főorvos egyébként jó ember, arról ő sem tehet, ha a dolgok nem úgy alakulnak. De nekem végül is nyolc hónapom ment rá erre a betegségre ... A bácsdka bólogat: — A betegség a legrosszabb. Csak az kerülje el az embert. A férfi nekibátorodik. — Tessék, ez a Zárójelentésem. Műtét nélkül nem fog menni ... A bácsi átveszi a papírt, zavartan forgatja. A férfi közelebb hajol, mondhatni meghitten duruzsol, időnként „a főorvos”, meg a „tmk-műhely” kihallik. Amikor az öreg leszáll, mint az ismerősök búcsúzáskor, kezet ráznak. Marafkó László Összeállította: Rékasy Ildikó Az irodalmi és művészeti oldalpárunk illusztrációit Takács Rudolf rajzaiból válogattuk. rdei Béni telepvezető reggel fél 'kilencre rendelte az irodára Józsi bácsit, a raktárost. Ok ketten voltak a telep legrégibb dolgozói, a törzsgárda. Erdei 1947-ben, még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon össze egy építőanyag-telepet a község határában. A számára már akkor is bácsiszámba menő Kunez Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a lehetőségnek, betűhöz nem értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztossá vált, megelégedetten nézett a jövőbe Béni szavára, aki iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes lett volna bármire. Az első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nem lett közös művüknek. Sara- bolt, egyengetett, gödröt ásott, bódékat emelt, egyet irodának, egyet, hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek, festéknek, égetett másznék, miegyébnek s legvégül a meszesgödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek, modernizálódtak, nyolcán lettek, s persze beletanult ki-ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNŐK ÜR lett, Józsi bácsiból meglassúdott, locsi-fecsi vénség, akit azonban akkurátussága, hűsége s nem utolsó sorban alapos anyagismerete megtartott „hivatalában” fiival a nyugdíjkorhatáron túl is. Jóllehet a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért nem küldte el. S nemcsak azért nem, mert benne egy kicsit a valahai „hőskort”, a fiatalságát tudta maga mellett, de azért sem — s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nemigen küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt, öreg, így van? — fogadta a belépőt, majd látva annak igenlő fejmozdulatát, folytatta —, nos, akkor kár szaporítani a szót. Én a stiklit fölfedeztem, a maga dolga már csak any- nyi, hogy szépen elmondja, hogy hogyan is volt ez a tegnap este! Maga ellen szól minden, úgyhogy ne is próbáljon kertelni! Nos? Erdei az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi oda-odasandítva figyelte annak matatását s hogy az éppen ott babrálgatott, egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölfedeztetett. — Nem tagadom — kezdte az öreg — a telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én fájrontomat soha nem a csöngő szabta meg, hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm. — Csak röviden, öreg — rántott a gyeplőn Erdei —, így sose érünk a végire. Ne kezdje Ádámnál-Évá- nál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városban kell lennem. Tehát? — Mondom én — folytatta az öreg —, de úgy jobb, már engedel- met kérek, ha sorjában! Mert hogy ebből tetszik ki, hibásan cseleked- tem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe, s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat! Egy helyen tartom én mindig, kérem, az ablakmélyedésben, de most nem volt ott. Na, mondom, hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha víz éri! — Józsi bácsi — vágott közbe Erdei —, tudom én, hogy maga nem puli. Ne ezt fejtegesse itt nekem! Arról beszéljen, amiért hívattam ! — Arról a! A színtiszta valóságot beszélem én, főnök úr, úgy, ahogy történt. És ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! — Ó — tárta szét a kezét Józsi bácsi —, ne állítsák már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hallanom! Németh Pá I: A meszesdeszka — Rendben — ült vissza az asztalhoz a főnök —, nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg —, ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, hogy a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marhába, amék rárakta az újságját, merthogy attól nem tanáltam. Ott volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappany nélkül. Olyan is volt az, még a hátam is lúdbőrzött. — Na idehallgasson — csapott az asztalra Erdei —, vagy beszél nekem arról, amiért hívattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — Dehát arról van szó, tisztelt főnök úr, éppen arról, hogy menynyire megdühödtem emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt en- gemet a rossz útra,.. — Na végre, nyögje már ki, az áldóját! — Merthogy megtanáltam azt a csöppnyi szappant, azon nyomban elhatároztam, mondom, többet ti nem fogtok ki rajtam, s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult s behoztam az irodába ide. Igen. — mondta töredelmesen s megállt egy pillanatra. — Gondoltam, itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen, a polcra, az iratok mögé! Arra találhatott rá a főnök úr, s igaza is van, ha bepi- pult, dehát mit tehettem volna? Én belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult, s utánanézek valami alkalma tosabb helynek. Nem akarok én még egyszer így járni. — Jól van, örgg! — állt föl az asztaltól Erdei. — Úgy látszik, teljesen hülyének néz, teljesen hülyének! Papol itt minden szarról, csak arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg —, ha nem is sorjában, de azért csak el! Hát mit mondjak még?! — Nem hallotta, mivel kezdtem? — förmedt rá türelmét vesztve Erdei. — Azt kértem magától, ne kerteljen, hanem mondja el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára, s akkor még megvolt az a nyomorult deszka]. Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszes deszka, vagy nem?! — Hát afelől folyik a kihallgatás?! — Hát mi az istenről folyna?! — Merthogy én azt hittem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye behoztam ide ... — öreg! — lépett ekkor az idős ember elé Erdei —, ha nem hagyja abba ezt a szappanyozást, én ... komolyan mondom, nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért... mindennek van határa! Eddig egy szög sem tűnt el a kezén, most vénségére válik csirkefogóvá?! — Én, Főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! Dehát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsáthatnám . .. — Dehát miért, főnök úr? — Ne bőszítsen már öreg. a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne érteném! Túl akar rajtam adni, mondja meg. De ne fáradjon, megyek én magamtól is! — De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó! — Vénnek vén vagyok, az igaz, fiam. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos! — Tudja, hogy kivel beszél? — kapta el az öreg grabancát Erdei —, tudja?! — Egy nyikhajjal. — Vonja vissza! — rángatta az öreget —, de azonnal! Hallja? A kurva istenit! Nem elég, hogy tolva jkodik, még így mer beszélni?! Hajlandó lettem volna eltusolni, de most már nincs pardon! — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. — Velem még a fogságban sem beszéltek így! Hát mit képzel? — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei —, s innen most már addig ki nem megy, ezt garantálom, amíg el nem mondja az igazat — Az igazat? — lépett el Erdei mellett Józsi bácsi. —Hát legyen! Nem hagyott végigbeszélni, csak tolvajozott itt, meg rángatott, de... jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az) este, hogy nézzek valami helyet a szappany ómnak; hát ahogy körbeles- tem, ezen az asztalon állt meg a szemem. Az asztalán. Magam csináltam valaha, s már volt eszemben többször, hogy megjavítom, csak hát valahogy nem volt rá érkezésem ... — Itt van hát a deszkája, tisztelt főnök úr! — s azzal lerántva az asztalról a viaszosvásznat, fölborította s néhány dühödt rúgással kipenderítette annak lapjából az előző este belefűrészelt deszkát. — ' Itt van! Legyen vele boldog! egfordult aztán az öreg, s elindult kifelé. Erdei félreállt, utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett tárgy, a deszka, s mellette, hogy, hogy nem — lesodródhatott tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami.
