Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

1984. JANUAR 28.

Irodalom, művészet

Marafkó László:

A VÁLLAK FELETT ÁTKANDIKÁLVA:

Szemben a vér- és zsírfoltos kötényé hentes, kezében a keskeny pengéjűvé fent kés, hangja évődő- nek szánt, de csattan, mint a hús a deszkán:

— Nem lesz az sóik, bátyám?

Az öregember fejéből kiszalad a vér, egy pillanatra meg is szédül. A hentes — elismerő heherészést várva — körülpillant, de a tekintetek az üveg mögötti árut vizslatják1, meg a pénztárcát fürkészik, még félmosoly sem honorálja a szellemesnek szánt megjegyzést.

Az öregember nem válaszol; nem attól tart, hogy legiközelebb mócsingosat kap — magát kíméli: a vérnyomásának1 nem hiányoznak az indulatok.

VETÍTŐGÉP PERE® A MÚLTBÓL, RÉ® ELHANGZOTT MONDATOK GYŰLNEK ALÁ, MELYEK SZÉTOSZLOTTAK A TÉRBEN:

Merthogy az öregember két, azaz kettő szelet combot kért, hiszen csak magának meg a feleségének kell vasárnapra, minek is kérne többet. És ha egy szeletet kért volna? Honnan tudhatná ez a hústorony, hogy Nyugaton, ahol annyira álmélkodik a magyar turista, ott dekára 'kér a háziasszony húst, s a hentes zokszó nélkül, dekára pontosan metszi le a szeleteket, s megköszöni a dekára szóló megrendelést. És a hústorony nem emlékezhet arra sem — hiszen nem is élt —, amikor a háború után föl- séges ételnek számított az olajban megpirított kenyér, meg süteménynek a kukoricadarából sütött lepény, a prózsa, megkenve melasz- szal. De ez a hústorony azt sem tudja, mi az a melasz, biztosan valamilyen külföldi lekvárnak hinné.

Az öregember, alig túl a nyugdíjkorhatáron, meleg vízzel egy üres tejeszacskót mosogat el.

— Mire lesz az, apuka? — kérdi a menye.

Cs. Nagy István:

Mondjuk, Tömördre

Mondjuk, Tömördre futnál mély esőben, s csak az erdő lenne a partnered, nem értenéd a küldetésedet, nem találkoznál vadásszal, se csősszel.

Csak annyit tudnál, itt kertel az éjjel, s ki tudja hol lesz a szálláshelyed, mosdatnának szivacsos levelek, benőtt szekérúton, lágy süppedékben.

Lucskos rekettyék mint medúzacsápok, csalán-aknamezők, dögszagú árok, buffanó villám-torkolattüzek.

Apád várna egy magtár emeletjén, katonaként szalmazsákon hevervén, és szólna: hát te honnan jössz, gyerek?

Pátkai Tivadar:

Lassan Délre

alvó vérrög bennem a rózsa s ikrásodik körülöttem

a levegő- tél van már kezed és szájad nélkül múlt el megint a nyár

ágyunkba hó zúdul egyre; csak te van és én van csak önmagára csikorgó tél hogy szét ne rohadjon az ember maroknyi reménye költözködnek belőlem a madarak lassan

Délre.. .

Öregember

Irodalmi oldalpárunk Balog h Péter Romániában élő szobrászművész alkotásairól készült fotókat tartalmazza

— Diót tartunk benne, vagy madzagokat, legalább nem hulla- najc szét.

Menye nem szól, csak bólogat. Aztán néhány nap múlva a fia,

akinek gyerekkorában fapuskát fabrikált, mert akkor még nem lehetett kapni mindenféle kattogó, villogó fegyvert, szóval a fia nagy hümmögve kérdezi:

— Apu, nem kellene abbahagyni ezt a kenyérakciót?

— A csomagokat ?

Az öregember ugyanis félrerakja a száraz kenyeret, sőt, a szomszédok is áthozzák, mióta tudják, hogy hetente-ikéthetente felad egy csomagot a falun élő rokonnak, aki disznókat hizlal.

— Miért kellene? — emeli fel a fejét az öregember.

— Mert már szóbeszéd tárgya a szomszédok között.

— Miféle szóbeszédé?

— Hát ez majdhogynem olyan, mint a gyűjtögetés.

— Mondd csak nyugodtan azt, hogy gyűjtögetek.

— Jó, jó, nem erről van szó — és a fiú már bánja, hogy szólt.

— És kitől hallottad?

— Nem mindegy? Egyébként Zsuzsi hallotta vissza.

— Akkor helyben volnánk — mondja az öreg, menye nevének hallatán.

— Hogy érted ezt?

TEREMTÉS

— Szégyellj á kisasszony.

— Értsd meg, nem erről van szó. Egyszerűen nem vagyunk rászorulva

— Éppen ezért nem szégyen. Ha nem tenném, szemétre kerülne, így meg a sógor hasznosítja.

— De majdhogynem többe kerül a csomagdíj!

— Ezt meg honnan veszed? Feladtad egyszer is? Nem voltál te mindig ilyen gyerek. Nem tudom, kinek a hatása, de hagyjuk is ...

Többé nem került szóba a kenyérügy. Az öregember továbbra is összeszedte a száraz kenyeret; a fiáék meg néhány év múlva, amikor önálló lakáshoz jutottak, elköltöztek.

A LEVEGŐT HANGTALANUL KAVARÓ HELIKOPTER SZINTE ZAJTALAN KAMERÁJÁVAL KÖZELÍTVE A JELENETET, A LÉPCSŐHÁZ ÜVEGTÁBLÁIN ÁT...

— Be kell törni! — mondja megfellebbezhetetlenül a földszinten lakó technikus, miközben derekát tapogatja: vagy fél órája görnyed és kínlódik a zárral. Antalné felnőtt lánya véletlenül mindkét kulcsot magával vitte, s csak másnap jön haza vidékről, Antalné meg be szeretne jutni a lakásba.

— Csak azt ne — sopánkodik Antalné —, nyáron festettünk, má- zoltattunk, újra kezdhetjük az egészet.

— Én mást nem tudok javasolni — mondja a technikus és lebaktat.

Antalné kétségbeesetten csönget. Az öregember végighallgatja a zavaros panaszáradatot, aztán előveszi a kopott aktatáskát, amiben a szerszámokat tartja. Hosszú szárú csavarhúzót keres, vastag drótot, fogót. Megszemléli a zárat, belekukucskál, mormog. A vastag drót végét fogóval meghajlítja, belepiszkál a zárba, kihúzza a drótot, igazít rajta, lereszel belőle. Tíz perce foglalatoskodik, majd beledugja a zárba, megiemelinti az ajtót, elfordítja a drótot, kattanás, és nyitva a lakás.

— Arany keze van magának, szomszéd úr — mondja Antalné —, jöjjön, finom borom van, a gyerekek hozták, az anyóstárs termése, hadd kínálom meg.

— Sajnos, nem szabad — mondja az öregember, és összecsomagolja a szerszámokat.

A KAMERA PUMA MOZGÁSSAL TÁVOLODIK A JELENETTŐL...

Az öreg elteszi a papírba csomagolt húst, fizet, aztán az ajtóból, köszönés helyett még visszaszól a pecsétes kötényűnek:

— Maga is megöregszik majd!

S úgy érti: lesz még kiszólgiélta- tott.

Összeállította: Réltasy Ildikó

n

— Hahó, a kis párduc!

— Hahó, a kis párduc!

— sikoltozik az ötesztendős Gabi. A plafonig dobálja Cincit, a sárgafoltos

kölyökmacskát. Cinci a plafonnak ütődve rémesen nyarvog. De azért lefelé jövet mindig ügyesen terpeszt, s pontosan a díványpárnákra huppan.

— Talpra esik Mint a macska — jegyzi meg Géza, a nagyfiú ironikusan. — Csak kicsi a magasság.

Gabriella testvére, Róbert ösz- szecsapja a földrajzkönyvet, amiből magol.

— Kamasz macska is talpra esik? — kérdezi izgatottan. — Botos azt mondja: csak a kandúr.

Gé^a lenézően füttyent a foga közt.

— Már úgy születik. Nem hiszed?

Robi megvonja a vállát.

— Különben — Cinci kandúr.

Géza nagyot nyel. Bólint.

— Kipróbálhatjuk. Fölmegyünk a másodikra. Ledobjuk.

A belelkesült Gabi teljes erejéből a plafonra vágja a miákoló macskát.

— Huss! Röpül a párduc. Hahó, a foltos párduc! — kiáltja.

Cinci széttett lábbal hasra puffan a díványon.

Robi nyakoncsípi.

— Gyertek), kipróbáljuk. Te is jöhetsz — bőik a húgára kegyesen.

Rohannak az emeletre.

A másodikról lenéznek az udvarra. Géza próbaként a mélység fölé tartja az állatot. Cinci rekedten nyávog.

— A nyakánál fogd. Ott neki nem fáj — mondja Róbert. — Az anya is ott fogja meg a kölkit.

— Megüti a hasát — jósolja Gabi félénken. — Nagyon magas a második: És ő még kiscica.

— Ejtőernyősítjük — mondja Géza eltökélten. Csökken a sebesség Az ejtőernyő fékezi a lökést.

— Milyen lökést? — fintorog Róbert. — Honnan fogsz most itt egy ejtőernyőt keríteni?

Géza fölényesen átnyújtja Istvánnak a macskát.

— őrizd. Nehogy elpucoljon! Rögtön itt vagyok.

Róbert és Gabi egymásra néz.

— Van ejtőernyője — mondja Gabi tisztelettel.

Az ejtőernyő különös szerzet. Géza a nagyapja keménykalapját csórta el. Négy madzaggal erősíti Cinci négy lábára.

— Tökéletes Szojuz — jelzi önelégülten a nagyfiú, és a kalap karimáját fogva a macskát megint a mélység fölé lógatja.

— Várjál! — kiáltja Robi. — Én lemegyek.

— Minek? — kérdezi Géza lenézően.

— Hogy talpra esik-e. Ellenőrizni kell.

— Fogadok — mondja Géza sértődötten. — De menj. Mehetsz.

Robi levágtázik a lépcsőn.

A húga aggodalmasan az ölébe fogja Cincit meg a kalapot.

— Te! Biztos, hogy nem esik fejre? — kérdezi homlokát ráncolva Gézát. — Rendesen meg vannak kötve a spárgák?

Géza hevesen kikapja kezéből a macskát. Szó nélkül bogozni kezdi a madzagot.

— Ha nem akarod, másik kísérleti macskát is hozhatok.

Gabi rémülten tiltakozik.

— Cinci nagyon ügyes — mondja szent meggyőződéssel. — És már gyakorolta. Automatikusan irányítani tudja magát a levegőben.

— Géza öregurasan mosolyog.

— Mert kormányozható.

Lekiált Robinak.

— Megyünk!

A kissrác fölint a sárgatéglás udvarról :

— Jöttem!

Géza katapultálja Cincit.

A keménykalap — súlyánál fogva — rögtön alákerül. A zavaros csomag nagyot koppan Robi lába előtt.

Iszlai Zoltán:

Kölkök

Géza — rövid szünet után — lekiált.

— Mi van?

A kölyök eszelősen körültáncolja a horpadt kalapot és ordít.

— Te hülye! Megdöglött! Vége! Kimúlt! Teljesen kinyiffantottad!

Géza a rács fölé hajolva utasítja:

— Maradsz, lejöttem.

Gabi izgatottan préseli fejét a rácsok közé.

— Robi! Mesterséges légzést kell neki adni. Zsebkendővel, az orrába, érted? — süvíti parancso- lóan.

Róbert idegesen fölüvölt.

— Jösztöfc már? Egyedül nem bírom kibogozni.

Géza bicskával vagdossa a madzagvégieket. Cinci mozdulatlan a kalapban.

— A macskák szívósak — bizonygatja bűntudatosan Géza. — Meglátod, magához jön.

— Lehet, hogy ez nem volt kandúr? — kérdezi Róbert, inkább csak magától. — Botos megmondta: a nősténynek árt a dobálás.

Gabi még mindig a rács között forgatja a nyakát.

— Robi! Gyere már, húzz ki!

— Mi van? — mondja a bátyja továbbra is a macskát nézegetve. Bevisszük a melegre. Gyere már le onnan.

Gabi két kézzel, sziszegve próbálja eltolni magától a rácsot.

— Nem tudom kihúzni — nyögi

panaszosan. t

Robi mormogva fölrohan.

Sabi a vasrácsba kapaszkodva, bolondosán toporog.

— Húzd már ki — szól rá idegesen a bátyja. — Hogy dugtad be? Ahol bement, ott ki is jön!

— Nem értesz, hogy nem? — mondja Gabi. Nézz ide, te béna! Nem jön.

— Várj csak — totyogja körül a bátyja. — Eláll a füled. Attól nem jön. Lesimítom.

A rácsra támaszkodva mélyen kihajol. Kívülről fogja le húga apró füleit.

— Na most. Húzd ki.

Nem jön. A rács már nyúzza Gabi füle tövét.

Géza is fölénkezik. Hóna alatt az ócska pincskalap a mozgolódó macskával.

— Légzik — mondja megnyugitató- lag. — A szája elé tartottam a tükrömet.

Gabi bőgni kezd.

— Megdöglesztettétek a legszeb- bik kandúromat.

— Nem bír kijönni — mutat Róbert a húgára. — Nem akarja kihúzni a fejét.

— De akarom!

— Ne sírj — vigasztalja Géza, újból a helyzet magaslatán. — Maradj egy kicsit nyugodtan, mozdulatlanul. Ha nyugodtan maradsz, a vér a lábadra megy. és a fejed lelohad.

— Ki is kell mennem — panaszolja a kislány.

— Ki kell húzni, mert tényleg idecsinál — mondja Róbert vészjóslóan.

Cinci kidugja fejét a pincsiből. Rozsdásan nyafog.

— Cincikém, szegény kis kandúrom — szipákol Gabi. — Legalább őt hozzátok ide mellém, hogy együtt lehessünk: Majdnem megdöglesztettétek.

Géza gálánsán ®abi keze alá teszi a kalapot.

Gabi — merev nyakkal — lejjebb guggol. Egyik kezével a fejét recegtető kis állatot simogatja.

— Rázzuk meg kicsit — ajánlja Géza. — A mozgástól kilazúL

Gabi két oldalán a rácsba kapaszkodnak. A kislány a rázástól térdre esik. Feje azonban továbbra is az udvar fölé lóg az alkalmi kalodában.

Abbahagyja a nyivákolást.

— Szédülök, — mondja rekedt, mély hangon, nehezen forgó nyelvvel. — Leesek innen.

A bátyja megfogja a vállát.

— Erős ez a rács — biztatja: — Száz évig kitart.

— Száz évig ...

Gabi behunyja a szemét. Sóhajt.

— Nincs egy Kis rágód?

Robi rövid gondolkodás után húga szájába töm egy cowboyos rágógumit.

— Többet nem adok. Tartalék — figyelmezteti.

Gabi bólint, és szipogva .őrölni kezd.

Mire Géza édesapja két helyen elfűrészeli a rácsot, az őrjöngő Gabi három alig használt rágógumit köp le az emeletről.

Pisil is, pokróc mögött, a feneke alá tartott régi bilijébe.