Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

Irodalom, művészet 1984. JANUÁR 28. beosztott izzad - tan,' heves szívdo­bogással ébredt. Almában ször­nyű dolgot művelt. Belehamuzott a fő­nöke sörébe. Még­hozzá nem is cigaretta, hanem szivar hamuját pöccintette bele, majd az elképedt igazgatóra né­zett, és ezt kiáltotta: — Azonnal igya meg! Hogy aztán ml történt, arra saj­nos, nem emlékezett, pedig igazán szerette volna megálmodni, mi­lyen pofát vágott az igazgató, amikor itta a sört. De vajon meg- Sitta-e? Az álmok rendszerint a legizgalmasabb résznél szakadnak meg, és most itt ül agyonizzadt pizsamában az ágyon, páni féle­lemmel gondolva arra, hogy mi lenne... Űristen, mi lenne, ha ez az eset megtörténne a valóság­ban is? Az álom — gyötrődött gondter­helten — néha önmaga előtt is titkolt, rejtett szándékaira figyel­mezteti az embert. Hiszen ki tud­ja, mióta érzek már tudat alatti vágyat, hogy egyszer belehamuz- zak annák a nagyképű fráternek a sörébe? Törlesztve a sok nyeg­lén odavetett utasításért, a leke­zelő „kedves barátomért”, a szó­rakozott dünnyögéssel kisért bic­centésekért, amelyekkel a tisztán kimondott „alázatos tiszteletem, igazgató elvtársat'’ viszonozta ... Megérdemelné ezt a leckét, na­gyon megérdemelné! Diadalmasan figyelném, ahogy a pohos cézár lelki szemétkupaccá válva bámul­ja a szürkén terpeszkedő foltot a fehér hab tetején ... Micsoda lát­vány lenne! De miért pont én te­gyem meg? Már a múltkor sem kaptam fizetésemelést, akkor is Borenyákot helyezte elém, ezek után meg mi várna rám? Bot­rány, semmi egyéb, és végül is családos ember vagyok, három gyermekem van ... Na jó, elmen­nék egy másik vállalathoz, deák­kor már mint egy rendszámtábla fityegne rajtam: Ez az a pasas, aki hamut szórt az igazgatója sö­rébe! Nem, ezt nem... De ha mégis,... csak úgy ... egészlen véletlenül... A busz reggeli tumultusában sem hagyta nyugodni ez a gondo­lat. Mi lesz ha éppen ma kísérti meg a lehetőség? Ott állnak egy­más mellett a büfiáben, a főnök sört rendel, tölt, csillog az aranysárga ital, tetején, akár a frissen esett hó a hab, és akkor ő ... Amikor a vállalat elé ért, óva­tosan körülnézett, majd kikotorta zsebéből a cigarettáját, és bedob­ta egy szeméttartóba. Biztos ami biztos — gondolta megkönnyebbülten —, igyekezni fogok leszokni a dohányzásról. Nehéz lesz, de muszáj vállalnom, ha nem akarom, hogy valami őrültséget csináljak. Délig bírta cigaretta nélkül, azr tán lement a büfébe, és vásárolt egy csomaggal. Kettőt gyorsain el­szívott a vécében, a többit bele­ejtette a kagylóba. Csak otthon fogok dohányozni — határozta el —, a vállalatnál kizárólag cukorkát szopogatok, vagy rágógumit rágok, minit a ti­zenévesek. Már vége felé járt a munkaidő, amikor feltűnt neki, hogy aznap még nem látta az igazgatót Még nem tette meg a szokásos „mun- kavizitétT, árúikor úgy hordozza körül önmagát, akár egy nehéz díszgyertyát, amit csupán ideigle­nes megőrzésre kapott a vállalat. És ha nem csodálják meg illen­dően, akkor büntetésből elviszik, hogy arra érdemesebb helyen gyújtsák meg. — Te — szólt oda Baranyáknak —, mi van a főnökkel? Ma még nem láttam. — Hiányzik? — Baranyák sze­me gúnyosan villant a szemüve­ge mögül. — Akkor menj utána Belgiumba. Hajnaliban ugyanis odarepült. Egy hétig tárgyal ott, de ne félj, Fülöp-napra már itt­hon lesz, hogy bezsebelje a gra­tulációkat. A beosztott ettől a perctől kezd­ve két érz& között présedődött. örült, hogy legalább egy hétig nyugodtan dóhányozhat, de szo­rongott a Fülop-naptól, amiről egészen megfeledkezett. Talán ál­mában is egy ilyen Fülöp-napon történhetett az eset, amikor mun­kaidő után ott tanyáztak az igaz­gatói irodában, konyak, bor meg persze sör, hiszen köztudott, hogy a főnök azt szereti, és akkor ugye beszélgetnek, dohányoznak...^. Hogy lehetne ezt az egészet meg­úszni? Ilyenkor még a betegség sem elég jó kifogás, az is gya­nús...! Nincs kegyelem, ott kell lenni, de dohányozni nem szabad! Sós mogyorót, és ropit rágcsálni, betegre tömni a gyomrát szend­viccsel, de rágyújtani az istenért sem...! Mert esetleg jöhet az a pillanat, legyűrve minden önkont­rollt, és akkor már lehetetlen el­lenállni . .. Akkor már csak ha­muzni lehet! Borenyák és min­denki szeme láttára összehamuz- ni annak a pöfetegnek a tekinté­lyét. Ahogy közeledett a Fülöp-nap, a beosztott egyre izgatottabb lett, de közben különös változást ész­lelt önmagán. Nem azért izgult, hogy ne tegye meg hanem in­kább azért, hogy megtegye. Szür­ke kis embernek számított min­dig, még sohase került az érdek­lődés fényébe, és most egyszerre úgy érezte, itt az alkalom. Talán még az újságök is megírják. Igaz, országos viszonylatban aprócska vállalat az övék, az igazgató is csak nekik monumentális, de ma­ga a tett...! Az igen, arról be­szélnének, megismernék a nevét, és talán egy másik vállalatnál ép­pen azért jobban megbecsülnék. Ez az az ember, mondanák, aki­nek volt. bátorsága egy merész, egyéni ötlettel megleckéztetni fel- fuvalkodott felettesét. Forradal­mi újítás lenne, és lehetséges, hogy sok vállalatnál, intézmény­nél is követnék. Megindulni a „Bírálunk hamuval” mozgalom, és megbélyegzettek lennének azok a vezetők, akiknek hamut szórnak a sörükbe, mert eljátszották az emberek bizalmát. És ezt a moz­galmat ő... egyedül ő indítaná el egyetlen apró pöccintéssel. Fülöp-nap reggelén úgy indult el otthonról, hogy megteszi, nem törődik az eset következményei­vel. És méghozzá ahogy ezt álmá­ban is tette — szivarhamut pöc­köl a főnök sörébe. Ennek érde­kében vásárolt egy doboz Cson­gort, és úgy dugta a zsebébe, akár a kézigránátot. Munkaidő alatt többször is megtapogatta és ki­nézte magának a legvastagabbat, amire rá fog gyújtani. Előbb félig elszívja majd, nagyon vigyázva rá, hogy a hamu egészben marad­jon, és aztán egy elegáns, köny- nyed mozdulattal... Amennyire izgult az utóbbi napokban, most annyira nem. Még fütyörészett is időnként, és várta a nagy pilla­natot, a tettet, amivel majd kivi­láglik a szürkeségből. Az irodában a megszokott Fü- löp-napi hangulat fogadta. Ott tornyosult az igazgató a nagy, széles tölgyfa íróasztal előtt, és mosolyogva szorongatta a jókí­vánságokat mormolok kezét. Egy kisebb asztalon üvegek sorakoz- tak, és mindenki tölthetett magá- nák az ízléséhez pászoló italból. A beosztott sört töltött, ugyan­olyan talpas, öblös pohárba, ami­lyenbe az igazgató. — Köszönöm, barátaim — emelte poharát a főnök —, jól­esik, hogy nem feledkeztek meg a névnapomról, de merem remél­ni, ez csupán a magánembernek szól, és nem a vezetőnők. Nem szeretném, ha ebbe a kis ünnep­ségbe a szocialista erkölcstől ide­gen ízlés keveredne. Ezt mindig elmondja — gon­dolta a beosztott, és feszülten fi­gyelte, hová teszi le sörét az igaz­gató, miután már kortyolt belőle. Csalódottan látta, hogy a pohár továbbra is főnök kezében ma­rad, mintha odaragadt volna. így nehezebb lesz — rágta a szája szélét —, de egyben feltű­nőbb is, ha majd elélépek, és mint egy álló hamutartóba oda­pöckölöm a hamut. Kíváncsi le­szek Borenyák pofájára, aki úgy strázsál a főnök mellett, mint va­lami alkalmi testőr. A sörömet \ mindenesetre az igazgató háta mögé teszem, az íróastztal sarká­ra, oda a hamutál mellé, hogy in­dokolt legyen, amikor a szivarral feléje közeledek. Ivott a sörből, aztán a poharat a tervezett helyre tette. Ott arany- lőtt az ital pontosan a zsolnai ha­mutál közelében, egy vonalban a főnök könyökével. Eddig minden rendben — só­hajtott a beosztott, ahogy lassan visszahátrált az akció után. — Most pedig rá fogok gyújtani! Az igazgató, mintha csak a gon­dolataiban lapozna, rápillantott, aztán köribehord ózta tekintetét a töblbiéken is, majd rámutatott egy dobozra az íróasztalon. — Aki rá szeretne pipálni, — mondta kedélyesen —, abban ta­lál belga szivar! Ment ugye, ha már Belgiumban jár az ember ... Aztán, hogy jó példát mutas­son, egyben az esetleg fellépő el­fogódottságot is feloldja, rögtön kikotort belőle egyet, a szájába dugta, és kegyes bólintással kö­szönte meg Baranyáknak a tüze! A szivart a bal kezével markolta ki, jobbjában végig ott szoron­gatta a pohara! Ha ez a talpnyaló nem ad olyan gyorsan tüzet — dühöngött a be­osztott —, akkor egész biztosan leteszi, így marad minden a régi­ben. De nem baj, talán jobb is ez. Többen a dobozhoz járultak (még Várkonyi is, aki pedig egy­általán nem dohányzott), és olyan áhítattal nyúltak a szivarért, ahogy a kislányok az ostyákért az első áldozáskor. Maradok a Csongornál — dön­tött a beosztott —, az sokkal bü­dösebb. Ez a lelki gnóm nem ér­demli meg, hogy illatos szivarha­mut lökjek a sörébe. Importha­KÖVETEK Tóth-Máthé Miklós: Hamu a sörben ________________________________4_____________________________ m u? Nem, barátocskám, hazai! Elszántan nyúlt a zsebébe, ki­kereste azt a vastag szivart, amit már jó előre kinézett, és meg­gyújtotta. Lassan, óvatosan szívta, hogy elgondolásához híven minél előbb több hamut tároljon a me­rénylethez. Az igazgató közben belgiumi élményeiről mesélt. Beszámolt rö­viden az ottani tárgyalásokról, amelyeket egy belga céggel foly­tatott, és amely optimista remé­nyekkel kecsegtet a jövőre vonat­kozólag. Amíg beszélt, a hamu rohamosan nőtt a szivarján, már- már úgy látszott, lepottyan a sző­nyegre, amikor a főnök elegáns ívben, mint egy balett-táncos, hát­rakörözött a kezével, és belepöc­cintette a nagy adag hamut a be­osztott sörébe. A mozdulatot töb­ben is figyelték, nyilván ez okoz­hatta, hogy az igazgató hátrapil­lantott, és észrevette a tévedését. — Bocsánat... — nézett körül —, ez itt kinek a söre? Borenyák a beosztottra lesett, mások is odabámultak, így lehe­tetlen volt letagadni vagy elhall­gatni a választ. — Az enyém, igazgató elv­társ ... — nyögte. — Elnézést, kedves barátom, de igazán egészen véletlenül... Ami azt illeti, találhatott volna neki alkalmasabb helyet is, mint ép­pen a hamutál közelében. Na, de nem számít, mindjárt kicseréljük. Mancika — szólt a titkárnőjének —, egy új poharat a kedves ... kedves kartársunlknak. És ekkor a beosztott nagy lé­legzetet vett, aztán mintha nem a saját hangján szólna, hanem egy kicsit magasabban, kappan- szerűbben, ezt mondta: — Nem szükséges, igazgató kar- társ ... én így.., így is szere­tem ... ! — Hogyan? — lepődött meg a főnök. — Maga hamuval issza a sört? — Csak néha — magyarázta si­etve a beosztott —, tetszik tudni, ez amolyan családi szokás nálunk, még a nagyapámtól ered, aki matrózként szolgált az első világ­háborúban ... Ott szoktatták rá a többiek, mert állítólag fokozza az alkohol erejét, de jó a vese- zsugor ellen is, bár ez nem egé­szen biztos ... Apám, szegény, rá való emlékezéssel iszogatta így, én meg kifejezetten az ízéért... Talán hihetetlenül hangzik, de fanyarul pikáns aromát kölcsönöz a sörnek, valósággal itatja ma­gát... — Érdekes — dünnyögte az igazgató —, ez fölöttéb nagyon érdekes... A beosztott a többiekre nózett. Tekintete végigpásztázott a szi- varfüstködön át kirajzolódó, meg­kövült arcokon, aztán elindult a hamutól zaccos sör felé, és mi­előtt bárki megakadályozhatta volna ebben, nagy kortyokban gyorsan felhajtotta. Csak bámuljatok — gondolta köziben egy mártír keserű diada­lával —, és nevessetek magatok­ban, ha akartok... De belétek szárad a káröröm a következő fizetésemelésnél! Ott igenis én fo­gok először a főnök eszébe jutni, mert ha nem is akarattal, de be­lehamuzott a sörömbe... És ezért kárpótolni akar majd, de közben azt. is fontolóra veszi, hogy ez a beosztott, aki képes meginni a hamuval cifrázott sört, különb dolgokra is képes a vállalatért... Mert az ilyen ember nem ismer lehetetlent, az ilyen ember nem maradhat csak egy szürke kis be­osztott, az ilyen embert kj k£U emelni Kartársaim, ne higgyétek, hogy elment az eszem, ez a ha­mu egyedül nekem fog kamatoz­ni! Nem nektek, akik tudom, hogy éppen úgy behörpölnétek, de sze­rencsére nem a ti sörötökbe ha­muzott az igazgató! Nem a tiéd­be, Borenyák! Az enyémbe! És ezt egyedül csak nekem van jo­gom meginni! isszaitette a poha­rat, aztán előke­reste a zsebkendő­jét, és megtörölte a száját. Valami különös megköny- nyebb ülést érzett, mint aki nagy bajból szabadul! Hiszen mi let,t volna ha ez az egész mégis fordítva történik? Mindennek az az átkozott álom az oka — csóválta a fejét inge­rülten —, többet nem szabad ilyesmiket álmodnom. Csak csupa szépet, virágos rétekről, erdőkről, pálmaligetekről, és pacsirtákról. A pacsirták nem szivaroznak, csak énekelnek. Nekik nincs gond­juk semmire, nem úgy, mint ne­kem, akinek még tizennyolc évem van hátra a nyugdíjig. Terem­tőm, még tizennyolc Fülöp-nap! EGYÜTT D. Németh István: Téli éj Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk csak pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik a sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábít kételyünk és gyávaságunk. Kalász László: Fehér barna foltos határ készül get vedleni ma reggel: gazdagodik gyengécske zölddel s majd gazdagabb zöldre talál magvak konok igyekezettel fúr kálódnak fölfele már: fehér barna foltos határ gazdagodik gyengécske zölddel erősödhessen zsenge szár ne legyen baj az anyafölddel ne ölje el hamu se sár fák bokrok nyíljanak bő rüggyel ne tudjon itt levél virág visszabújni semmi ürüggyel

Next

/
Oldalképek
Tartalom