Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
Zám Tibor. - Ne vígy minket a kísértésbe 1983. DECEMBER 10. D. Németh István: Már soha Pihenni vágytam: hajnali zörejek hívnak kezem erős a lapátra — gyenge a ceruzafára Éveim: szívlövések a tükörből Elfáradtam: fázósan meghúzom magam a sárga villamos peronján Balla László: Az ablak mögött ... Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik iksz- hez, minta hetedikhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. Dehát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kapta tónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedek emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak „feje fölött”! Az ablakon túl csalogatóan. hívogatóan kacérkodott vele napról napra sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen már egyszer ©gy tisztességes tél! Na, ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az abak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűz hóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly mesz- sziről idelátszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiatalosan sajog a szíve, mint öt—hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természetű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra. az idős asszonyt napokig csalogatta frissességével, makulátlanságával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludt, s ilyenkor is ez a csodálatos szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikar újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájak nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig ... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne. mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakából, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki A véletlen megkímélt bennünket attól, hogy lopjunk, ezért elmondhatom, hogyan lettünk majdnem tolvajok. Az alkalmat erre egy fekete bőrtokba bújtatott elegáns, ezüstfo- gantyús esernyő adta, amely az ön- kiszolgáló étterem egyik üres asztalán hevert, és várta azt az embert, aki elég erős lesz ahhoz, hogy a beléje nevelt gátlásokat legyőzze, és őt, az elhagyottat magához vegye. Bár kopott farmeromhoz, nagy kockás ingemhez egyáltalán nem illett a jobb embereknek való használati tárgy, láttára nagyot dobbant a szívem. Ez lett volna életem első esernyője. Sajnos, három másik szív is dobbant ugyanakkor, s ráadásul női keblekben. Tudván azt, milyen elszántak szoktak lenni a gyöngébb nemhez tartozók, ha szemet vetnek valamire, igen kevés eséllyel ültem le negyediknek ahhoz az asztalhoz, amelyen az elhagyott esernyő hevert. Hogy tisztában legyek asztaltársaimmal. illetve ellenfeleimmel, nemcsak nevet adtam nekik, hanem egzisztenciájukat, lelkivilágukat is elképzeltem magamnak. Tőlem jobbra az öreg hölgyet jobb napokat látott, de ma már tengődő úri asszonynak néztem, akii fegyelmezetten tudja titkolni érzelmeit, és minden helyzetben tud viselkedni. Most 'is. Ügy tesz, mintha nem látná az esernyőt. Csak a levest kanalazó reszkető kéz árulja el, hogy a lélekbe sulykolt vallás- erkölcsii tilalmak milyen nehéz csatát vívnak a kísértéssel. Az Emília nénivel szemben kanalazó lány rikító pizsamakosztümjében, hullámzó szélű, fehér vászon kalapjában többnek akart látszani, mint amennyi. Valójában dizőz, segédszínész, manöken vagy valami hasonló. És nem Denigg. mint ahogy magát nevezteti, hanem Erzsi. Viselkedése magabiztos, agresszív. Gátlásai vagy nincsenek, vagy kihívó modorával leptudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző kar- molását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékos- ságában vonult el mellette az olyan sokszor bejárt, szemével számtalanázor felivott idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott táj. A görcsös, repkénnyel befutott akácfa után persze az a kis köves szakadék jött, azután szánalmaspucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasz- szonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhasa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, és jólesően látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karosszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk levő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ösvények-fák-bokrok-sür- gönypóznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az áiom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényei- vel-illataiival egész lényét bizse- regtető határban! Irodalmi oldalpárunkon Plesnivy Károly rajzai láthatók Összeállította: Rékasy Ildikó lezi. hogy vannak. Szemérmetlenül nézi az esernyőt, mintha máris az övé volna. A vele szemben ülő szőke — legyen ő Judit — menyasszony vagy fiatalasszony: ujján még nem kopott meg a karikagyűrű. Kék selyem munkaköpenyéről ítélve bolti eladó vagy adminisztrátor lehet. Felületes pillantásra egy a tucatból, többszöri odanézésre viszont olyan sejtelmet ébreszt, hogy testiekben is több, mint amennyinek látszik. Vágyakozó tekintete rt- kán, de szemérmes gyönyörrel simítja végig az esernyőt, amelyet bizonyára nem is magának akar megszerezni, hanem a vőlegényének vagy a férjének, névnapi meglepetésül. Később, a kísértés múltán nagyon fogja szégyellni magát. Szégyene csak akkor lesz nagyobb, ha a szerencse neki juttatja e tárgyat. amelyért mindnyájan csatázunk. Denise-iErzsfinek mintha szőrös volna a torka: viharos gyorsasággal kezdi kanalazni a forró levest. Bizonyára arra spekulál, hogy a bisztrók, talponállók lélöttyein szerzett gyorsevő képességével diadalt arat fölöttünk, és győzelme jutalmául hóna öjlá csaphatja az) esernyőt... Hajlamos vagyok elfogadni a kihívást, Judit szintén, bár az első kanálmenet után könnybe lábadt a szeme. Emília néni méltóságán alulinak tartja ezt az erőszakos harcmodort. Végül őt követjük Judittal: kavargatunk, kevergetünk, mígnem a paprikás lé zsírkarikákká sűrűsödik kanalunkon. Denise-Erzsi lassít, bevár bénnünket. Kénytelen belátni, hogy taccsra tettük. A második fogásnál magamhoz ragadom a kezdeményezést. Apróra vágom a húst, belekeverem a főzelékbe, kenyeret morzsálok rá, s azt is bedolgozom, majd jól megmerítem a kanalat, s hegyéről úgy szívom, szürcsölöm be a masz- szát, mint aki műfogsor nélkül táplálkozik szobája magányában. Az, ellenfeleket egy percre megzavarja a sportszerűtlen viselkedés. Judit, mintha helyettem is szégyenkeznék, mélyen a tányérjára hajol, Denise-Erzsi kerekre nyíló szemében borzadály tükröződik, Emília néni szétnéz az étteremben, mintha keresné az asztalt, ahová átülhetne. Végül úrrá lesz a pánikon: leteszi az evőeszközöket, és mereven néz a semmibe. A másik két asz- taltárs ugyanúgy cselekszik, ösz- szefogásuk láttán nem merem tovább feszíteni a húrt. A mellettünk levő asztaloknál másodszor cserélődnek ki a vendégek, mire mi is eljutunk a fog- piszkálóig. Eközben a kivárás taktikája érvényesül. Emília néni meg én ráérünk, Denise-Erzsi azért marad, mert a randevújáról már lekésett. Juditnak meg mindegy: a főnöke így is. úgy is letolja a késésért. Piszkálgatjuk hát a fogunkat, és leírhatatlan helyekre kívánjuk egymást. A helyzetet Judit próbálja túllendíteni a holtpontról: vizet önt a poharába, de mellé is bőven löttyint, s a dédelgetett holmit — hogy ne érje kár — maga felé húzza. Most — a dolgok rendje szerint — őellene fognánk össze. Szinte hallom hangtalan felhördülésünket ... De akkor az aszalunkhoz lép egy idegen nő. és se bű, se bá, átnyúl a fejem felett, kiemeli az esernyőt szemeink- kereszttűzéből. Ellejt az asztalok közt, ki az ajtónk, hamisítatlan tulajdonosi biztonsággal, s azzal a szilárd hittel, hogy az emberi becsületesség minden kísértést legyőz. Nem ábrándítottuk kji. Emília néni titokban keresztet vetett, De- nise-Erzsí pedig káromkodott magában. Judit arra gondolt, hogy nyakkendőt vesz a vőlegényének. Én meg valami magvas és felemelő erkölcsi tanulságon törtem a fejem, de azon kívül, hogy alkalom szüli a tolvajt, semmi sem jutott eszembe. Szepesi Attila: Bolond Istók írva nevem falevélre patak habjára s a szélre járom a városokat kóró hátán lovagolva leskelek utcasoron kéménykürtőn bedudálok s mint a bagoly huhogok éjjel a házereszen ül vigyorogva a sok golyhó ha megállók előtte bár tudom én ha legyint rám foga koccan a félsztől mert mind sejti kopott gúnyám bíbor maradéka s rejt a bohócsüvegem rozsdaütött koronát
