Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. DECEMBER 10.

I Arcképvázlat |

Az elnökasszony

Nekem úgy tűnt, mintha már nagyon régóta ismerném, és amikor utánaszámoltunk, kiderült, hogy akkor találkoztunk először, amikor tanácsi dolgozó, pontosabban tisztségviselő — elnökhelyettes — lett Török- szentmiklós város Tanácsánál. Ma már ennek is lassan tíz éve. Sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, hogyan lett tanácsi vezető, mert természetes volt, hogy ott van. Mintha oda született volna. Bármikor bármit meg akartam tudni a városiról, egy telex, egy telefon, egy gyors látogatás, soha sem érte váratlanul. Mindig naprakész és köntörfalazásmentes válaszai voltak. Néha eltűnődtem, , hogyan csinálja, de valahogy sohasem kínálkozott alkalom arra, hogy megkérdezzem.

Az volt a benyomásom,

hogy nem is szívesen beszélne magáról. Tévedtem is, meg nem is. Amikor a magánéletéről, a családjáról kérdeztem, Válaszolt, de minduntalan a város dolgaira asszociált. Olyan érzésem volt, mintha mindenek felett ez érdekelné: Török. szentmiklós.

A miskolci lányt, a debreceni egyetemistát, aki kezdő diplomásként és új asz- szonyként, 1967-ben, nem túl barátságos albérletben, egy vadidegen kis alföldi városban találta magát, ahol csak az ösztöndíjas agrármérnök férjére, Kóródi Antalra való tekintettel kapott gyakornoki állást az akkori Kossuth Termelőszövetkezetben.

— Csak addig maradhattam, amíg gyakornok voltam. Ezt meg is mondták. A szakemberre nem tartottak igényt. Az új környezetemben mint állást kereső mezőgazdászt ismertek. És valakinek eszébe jutottam, amikor a KSH járási-városi felügyelőségéről egy agrármérnöknő elment. Mezőgazdasági statisztikus lettem. Nem átmeneti állás volt, 1600 forint havi fizetéssel.

Előadó, főelőadó, felügyelőségvezető — így haladt a hivatali ranglétrán. — Tegyük hozzá, hogy egy négyszemélyes kollektívában. Ezért nem maradhattam Csilla lányommal otthon gyesen. Egy kismama már hiányzott, s a dolgozók 50 százaléka nem lehetett gyermekgondozási szabadságon. Borzasztó gondban voltunk: mi legyen a kislánnyal. A bölcsődébe nem vették fel. Mekkorát változott körülöttünk az élet alig több mint egy évtized alatt! Mostanában azért zártuk be a város egyik húszszemélyes bölcsődéjét, mert nem volt rá igény. Egyszeriben sok lett a bölcsődei hely. Sajnos! A gyerek mellé gondozó kellett. A nagyszülők távol éltek, idegen asszonyt fizettünk meg.

. Albérlet, fogadéit nagymama, kuporgatás a lakásra. Tipikus pályakezdő sors. Ahol nincs szülői támogatás, ott nincs más választás.

— Mi még nagyon szerencsések voltunk: három év,

négy albérlet, ötödszörre már a saját otthonunkba költöztünk, KISZ-lakásba. Feleannyiba került, mint ma. Az utóbbi napokban többször eltöprengtem, helyesen tettem-e, hogy néhány fiatal pedagógus-házaspárt rábeszéltem a városközpontban épülő OTP-lakásra. Nagyon szépek, nagyon kényelmesek és nagyon drágák lesznek. (Kevés híján 12 ezer forintba kerül négyzetméterük.) De attól tartok, ha tovább várnak, még többe kerül nekik.

Nem a lakásról, hanem a lakótársairól volt még mondanivalója. Arról a tizenhat házaspárról, akik a szó legnemesebb értelmében lelkes KISZ-esekként költöztek* a házba. Együtt építették a szennyvízvezeték, majd néhány év múlva a gázvezeték csatornáját. És tömérdek társadalmi munkát végeztek az épület körül. *

— Ismétlődik az élet. De

most nem tizenhat család, hanem több száz^ csinálta és csinálja ugyanezt, történetesen azért, hogy legyen gáz a lakásukban. Fizetnek is, dolgoznak is. Eredmény: bő

egy év alatt több mint 5 kilométerrel bővült a gázvezeték-hálózat.

— Ha tamáskodnék, azt mondanám, hogy saját érdekükben tették és teszik.

— Is. A város érdeke az emberekével ezúttal tökéletes összhangban van. Az ilyesmi nem lehet pusztán magánakció, amelyért a tanács nem tesz semmit, csak drukkol. Igaz, pénzünk nemigen volt rá, de a szervezést, az irányítást, a bonyolítást teljesen magunkra vállaltuk. A miklósiak pedig ezúttal is, mint már számtalanszor, bebizonyították, hogy fogékonyak és készségesék, ha a városukról van szó.

Nem volt szükség arra, hogy meggyőzzön erről. Még éin is, a kívülálló, jól emlékszem — sokszor büszkélkedtek is vele a miklósiak és joggal —, hogy hol strandét építettek, hol óvodát, hol iskolát, hol szociális otthont bővítettek társadalmi munkában. Hallottam, hogy mostanában azt tervezik, hogy így toldanak négy tantermet a Csikós úti Általános Iskolához is. Törökszenitmiklós volt az első Város, ahol vízműtársulatot alakítottak az emberek. Mára már el is felejtették talán a' keserves vízhiányos éveket. A víz körül minden rendben van.

— Bár már ezt mondhatnám a szennyvízhálózatról is! — sóhajtott és elhallgatott.

— Ennyire reménytelen ez az ügy?

— Valamilyen megoldást találnunk kell, mert különben „elönti” a szennyvíz a várost. Űjabb társulás és újabb nagy erőpróba. A tanácsi a vállalatok, az üzemek és a lakosság együtt remélem, képes lesz rá.

— A vállalatok amíg tehették, elég bőkezűek voltak a városhoz.

— Amíg Volt miből, addig adtak. Lehet, hogy kicsit ridegen hangzik, de úgy gondolom hogy ezzel nem szívességet tettek. Bizonyos mértékig kötelességük is hozzájárulni a város fejlesztéséhez. De ami ezen a mértéken túl volt, az a vállalatok vezetőinek jóindulatán múlott.

— Sokan azt mondják, hogy általában nem a tanácselnöki és igazgatói irodában, hanem a fehér asztal mellett születnek az effajta egyezségek.

Nem tiltakozott, csak pontosított: — Mindenféle ünnepélyes és kevésbé ünnepélyes rendezvényt követő szű- kebb körű találkozáson és beszélgetésen előbb-utóbb terítékre kerülnek a város gondjai. Nem tagadom, minden alkálimat megragadtam és megragadok arra, hogy szóbahozzam. — Elmosolyodott. — Mostanában egyvál- lalati rendezvényen még tánc közben is ezzel traktál- tam az egyik igazgatót. Amíg nem ígér városfejlesztési támogatást, addig nem ülünk le, mondtam tréfásan. Ez vicc Volt akkor, de a kérés nagyon is komoly.

— Jobb közérzettel dolgozik, ha tudja, hogy népszerű?

— Azt hiszem, igen. Bár ezen még sohasem goindol- kodtjam, Egy cseppet sem bánom, ha egymásnak adják a kilincset az emberek a fogadóórámon. A bizalom jele az is, ha apró-cseprő gondjaikkal felkeresnek.

— Mit érez és mit mond, ha szemébe szidják a tanácsot?

— Fáj egy kicsit. De nem védem mindenáron a mundér becsületét. Nem hiszem, hogy mi. mindig mindent jól csinálunk. Elismerem, ha hibázunk, de nagyon kereken visszautasítok minden megalapozatlan bírálatot, főleg ha tudom, hogy az információ hiányából vagy rosszindulatból fakad. A tanácsi munka megítélése gyakran apróságokon múlik: azon, hogy a szemetet időben elszállítják-e, hogy a facsemete, amit a társadalmi munkában parkosítóknak adnak, életképes-e. Mindenre oda kell, oda kellene figyelnünk.

—v Az ország több mint 90 városa közül mindössze hét helyen nő a tanács elnöke. Az ön példája tehát különlegesnek számít. Büszke erre?

— Nem különösebben. Ügy gondolom, hogy hétnél mindenképpen több nő lenne alkalmas arra (és vállalná is), hogy egy tanács elsőszámú tisztségviselője legyen.

Kovács Katalin

Szombathelyen megnyílt a IX. Pannónia biennálé, az ausztriai Burgenland, a jugoszláviai Szlovénia és Nyugat-Magyar- ország

képzőművészciQck közös tárlata. Országonként 10—10 alkotó mutatja be három-három alkotását, amelyeket jelenleg a Savaria Múzeumban tekinthetnek meg a látogatók.

Fiiét — ha tatái,

ha mellé iö

Orvos ismerősöm lázas izgalommal újságolta: meghívást kapott vaddisznóvadá- szatra az ország északkeleti részébe. Hazai táj, így szívesen vállalkoztam amolyan fegyverhordozói tisztségre.

Kora nyár volt. a faluban azt beszélték, a zabban tesz. mostanában jóvátehetetlen kárt a vaddisznó konda. Aztán a búzában: amióta a „kopasz kalászokat kikeresztezte a tudomány, az agyarasok úgy gondolják, miattuk maradt el a búzaszemeket védő szúró toklász és kétpo- fára falják a kenyérnekva- lót...

Hát vártunk. Késő délután terepjáró gépkocsi érkezett értünk. Lesbe indultunk. Szakértőnek a zöld ruhás gépkocsivezető és az ugyancsak zöldruhás nyugdíj előtt álló vadászember látszott. A faluból kiérve, hirtelen fékezett a sofőr, majd szeme elé kapva a távcsövet, fontoskodva vizsgálni kezdett egy bokorral benőtt halmot, melyről tudtam, hogy ott az utolsó nyu- lat az ősember csapta talán agyon kőbaltájával.

—■ Semmi, semmi, mehetünk tovább. Azt hittem, hogy disznók — mondta a gépkocsivezető. Hát persze, mindez a vadászláz felcsi- gázásához kellett.

Este 7 óra volt. amikor egy vadkörtefa alatt letelepedtünk. Négyen hallgattuk moccanás nélkül az erdő sejtelmes zaját. Háromnegyed nyolc tájban éledezett a hegyoldal, ágreccsenés, malacvisítás; ingerült kocák fájdalommal járó anyai intelmei. Aztán csend. A várakozás csendje a barikád mindkét oldalán. Elsőként a malacok rajzottak ki a zabba. Aztán egy másfél mázsa körüli sovány koca. A két zöldruhás azt próbálta kéz- zel-lábbal elmagyarázni, hogy a kicsikre kár lőni, az anyát pedig nem sportszerű leteríteni. A patthelyzetet egy beteges küllemű süldő oldotta meg. A menet végén kiibandukolt és egykedvűen turkálni kezdett.

— Ez lesz az! — élénkültek fel a zöldruhások. Nyolc óra húszkor dörrent a lövés. A golyó a szívbe fúródott, alig 3 métert vitte tovább a süldő. Volt hevenyészett kézrázás, az állat természetesen marad, a MA- VAD-nak kell leadni, de a belsőség a vadászt illeti Aztán kiderült a zsigerelés- nél, hogy nem véletlenül csapódott a csapathoz az előző évi süldő: a máját foltok tarkították, így azt sem kapta meg a vendég. Csalódását látva, végül két szemfoggal ajándékozták

meg a házigazdák. A zsákmány a GAZ-ba került, majd az első kocsmánál kiadós áldomást ittunk.

Hazafelé autózva, tűnődve számolgatni kezdtem, mibe kerül a beteg süldő egy- egy szemfoga, mire ismerősöm ingerülten rámszólt:

— Ha egy vadásznak számolgatni támad kedve, vegye a karjára a cekkert. és menjen el a legközelebbi húsboltba. A vad elejtésének élményét semmivel nem lehet megfizetni!

Szégyenkezve hallgattam az intenciót, ám elhatároztam, adott esetben mélyebben szántó vizsgálódásba kezdek.

Fóliával bélelt dagonya

Jó híre van a Nagykunsági Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság vadászatainak. A Karcag melletti Apavárán apróvadra, Pusztavacson dámszarvasra emelhetik a puskát a külföldiek. Hát nézzünk körül a nagyvadas területen, ami földrajzilag az ország —, a vadászok szemében a világ közepe.

Szolnoktól az alig egyórás autóút során kísérőnk, Pugner Sándor szóban bemutatta a gazdaság birodalmát: a 15 ezer hektáros pusztavacsi

nagyvadas Édent, és az 5 ezer hektáros apavárai apróvadas Paradicsomot. Pusztavacson mintegy 240 dámszarvast számláltak, őzből líá- rpmszázhúsz a becsült állomány és időnként húsz vaddisznó is kalandozik a környéken. A lapátszarvúakat jó száz éve telepítette a környékre egy állatbarát herceg, és az idei év októberében barcogáskor 26 bikát ejtettek a külföldiek. A legrangosabb trófeát — öt gramm híhján 4 kilogrammos aranyérmes agancsot — egy nyugatnémet erdőméínök zsákmányolta. Az 1970 óta nyilvántartott legsúlyosabb lapát 4 kilogramm, 38 dekagramm, és szinte mondani sem kell. hogy „aranyat ér”.

Közben megérkeztünk a pusztavacsi központba, ahol kényelmes, féderes hintó várt bennünket, a bakon Zsolnai János vadásszal és a gyeplőt kezelő Miska bácsival. A hátsó ülésre telepedtünk, a figyelmes kocsis meleg takarót terített a térdünkre és légies ringással elindultunk a gondozott erdei úton. Egy hatalmas sakktáblához hasonlít az idilli akácerdő, ahol a vadászok tudják, melyik kockán milyen vad áll. És persze, behunyt szemmel találják meg az etetőket, melyekben káposztát, répát, szénát lelnek az erdei vadak. Éá persze vizet is, jóllehet, olyan nagy kincs az itt a homokon, hogy az ásott kútból még a 22. gyűrű is kilátszik. Segít hát a kompresszor s máris megtelik a fóliával bélelt vadfürdő, a dagonya. A napi teendők közé tartozik a selejtezés is. Az agancsot nem növesztő biká- kákat ki kell lőni, hogy az utódok ne örökölhessék a hátrányos tulajdonságot. Irigyelt foglalatosság ...

Távcsövön keresztül folyt a szigorú vizitáció, amikor Pugner Sándor megálljt intett. Leszállt, még egy utolsó ellenőrzést tartott — és dörrent a fegyver. A „gombos” bika megingott, térdre rogyott, de aztán szétvetett lábbal bizonytalanul állva maradt. Közelébe érve láttuk, hogy az első találat is jól ült, de még a második után is szükség volt Zsolnai János hosszú pengéjű késére.. .

Nem szólt a vadászkürt

Míg a november végi fagyos-napfényes délelőttön az okos paripák piheként húzták maguk után a hintót, én az árjegyzéket böngészve kiszámoltam, mennyit spórolok meg azzal, hogy nem lövök a sorfalat álló kíváncsi lapátosokra, a riadtan összeverődő őzekre. Nézzük csak .. . Egy bika aranyérmes trófeája 120 ezer forint, megsebzés ennek a fele — még a legjobb üzlet a hibá- zás, amiért 4080 forintot kell fizetni. Egy aranyérmes őzbak tarifája 50 ezer körüli, viszont a hibázás bagatell 720 forint.

Bár itt, Pusztavacson nem aktuális az apróvadlista, mert sem nyúl, sem fácán nem gyakori vendég az akácosban, mégis tovább folytattam a költségvetést: fácánhajtásban 500-as terítékig, darabonként 180 forint, plusz a 12 ezer forintos résztvételi díj. Ebben nincs benne a lelőtt vad; ha nem váltja meg külön a vadász, az a MA- VAD-hoz vándorol. Ezren felüli terítéknél 240 forintért hull a fácán, viszont lecsökken a részvételi díj.

A nyúl? Nos, hát nagyon megbecsült e káposztarágcsáló, talán ezért is nem tolonganak érte a külföldiek: darabonként 600 forintért lő- heti bukfencre a« idegen. A pénz természetesen kemény valutában értendő.

Jóllehet, dúsgazdag lettem, amiért nem sütöttem el a puskát, viszont elestern azoktól a szolgáltatásoktól is,- amelyek miatt minket nagy vadászkultúrával rendelkező népként tisztelnek a külföldiek. így nem szólt köszöntésemre — és a meglőtt vad tiszteletére — a vadászkürt. Nem csináltak számomra az értő vadászok pompás teríték, és vadvérbe mártott tölgyfalevelet, töretét sem kaptam a kalapom mellé, ami pedig a vendégvadászoknak kijár. Hiányérzetem mégsem volt; feledhetetlen napot töltöttem a vadak e nagyszerű birodalmában.

Agancs, mint nemzeti kincs

Munkácsi István, Szolnok megyei fővadász szobájában ott függ Magyarország vadászati térképe.' Szinte Ikézenfekvő volt tehát a kérdés: a 19 megye sorában hol a helye Szolnok megyének? A fővadász a válasz előtt hatássrtinetet tartott — amint a továbbiakban kiderült. joggal.

— Apróvadban mi vagyunk a legjobbak. Ez meglepte ugye? A legtöbb rangos őztrófea Szolnok megyében esik: tavaly például az elejtett őzek 15 százaléka érmes volt. Aranyérmesnek az az agancs számít, amelyik felül van a 130 minősítő ponton. Az idei országos hatos rangsorban négy Szolnok megyei trófea kap he- helyet; ezeket Abádszaló- kon, Túrkevén, Törökszent- miklóson és Martfűn ejtették a szerencsés vadászok. De ha a világrekordot nézzük, akkor sincs szégyenkeznivalónk: a legtöbb- pontot érő „fejdísz” a nemrég elhunyt Cseterki Lajos zsákmánya, aki viselőjét 1965- ben, Martonvásáron kapta puskavégre, és a pontszáma 228,68 — de nem sokkal marad el tőle a nemzeti kincsnek számító jászkiséri és kunszentmártoni agancs. Mindkettő számos világkiállítás nagy sikerű résztvevője volt. K lsére n a nyugatné- nérhet Paul Rigel 1975-ben 210.72 pontot érő „ágast” zsákmányolt. ..

A megye vadászainak hadserege — az 1900 sportvadász és a 130 hivatásos — lelki- ismeretesen teszi a dolgát. Évi 80 millió forintos bevételük felér egy kisebb üzemével. Bár szaporán durrog- nak a puskák, az elejtett állomány pótlása legalább olyan szaporán történik. Ezzel lehet magyarázni, hogy fácánból 200 ezret, nyúlból 100 ezret számláltak a megyében. A 13 ezer őz sem fogy, pedig 1979-hez képest megháromszorozódott az elhullás, amihez a vadászoknak semmi közük. A megye vadfaunáját mintegy félezer túzok színesíti: 1975

óta védett, miként a fogoly is. Űj abban vaddisznók is csavarognak a környéken, — egyszóval nem marad élmény nélkül az, aki puskával a vállán .járja határt. A megye 36 vadásztársasága 15 millió forintos bevételre tett szert bérvadászatból. Ha lelkiismeretüket meg akarják nyugtatni a vadászati szakemberek, szívesen idézik azt a tényt, hogy hazánk vadászatból több bevételhez jut, mint a többi KGST-or- szág hasonló szolgáltatása együttvéve. Elismerésre méltó eredmény.

Am a szolnoki Tisza Szállóban tanyázó külföldi vadászok mondják — közöttük olykor Onassis és Kennedy atyafiság — hogy ezt a pompás „árut”, a Szolnok megyei vadászat élményét még többen „vennék”, ha nagyobb lenne Ausztriában,

Nyugat-Németországban, Svájcban, Görögországban, Olaszországban. Angliában a hírverése. Csépe Mihály igazgató szerint a vadászó külföldi jó vendég. Így a tovább növekedő forgalmunknak — csak a vadak nem Őrölnének.

Palágyi Béla