Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
■■■■Mi Irodalom* művészet ——H Csanády János; Csatangol az év a végeken Csatangol az év a végeken, hófúvás az erdőszéleken, most nőtt meg igazán, mint öreg, a szelekkel dudál, nyekereg. Roppant bőrdudája: az egek, hóna alá szorítva viszi, nyekeregteti az egeket, lábanyomát hóeső veri. bágyi ridegmarhát, nagy szarvakkal! Tamás elismerő pillantással nyugtázta, majdhogynem irigyelte ezt a mondatot. De a vonal, amin elindultak, jó volt. A fütyülős barackpálinkát kevésnek érezték, legfeljebb kiegészítő ajándékként jöhet számításba. Hosszabban időztek a herendi porcelánnál, de végül úgy döntöttek, hogy az viszont túl drága, mert felhajtották az árát, mindenki azt viszi. Ugyanez a helyzet a Kovács Margit-kerá- miákkal. — Megvan! — icsapott a térdére Tamás, és úgy lehelte ki a szót, mint egy kinyilatkoztatást: — Libamáj. Ebben megállapodtak. Persze ez sem olcsó dolog, de ennyit azért megérdemelnek Mikiék a kéthetes meghívásért. Ezt sem sokkal köny- nyebb szerezni, mint egy herendi bonbontartót, de Klárinak volt egy Lehel piaci összeköttetése, abban reménykedtek. Szép, nagy, félbarnára kisütött máj, rózsás libazsírban nyakig merítve — ez még Amerikában is valami! Fantasztikus példányt sikerült Klárinak szereznie: több mint egy kilót nyomott. A sütés is pompásan sikerült. A máj ingerlő domborulatai lebarnult asszonyidomokként bukkantak elő a rózsás takaró alól. Tamás alig bírt magával : — Mindjárt beleharapok! — mondta és akkorát nyelt, hogy nyekkent az ádámcsutkája. Klári gyorsan lezárta és betette a mélyhűtőbe a műanyag dobozt. Az indulás hajnalán kivették, beburkolták kőkeményre fagyasztott jégtasakokkal, majd habszivaccsal és fóliával: ennek ki kell bírnia New Yorkig. A tetemes csomagot beágyazták a fehérnemű közé. Ferihegytől féltek kicsit, de a szúrópróbát szerencsésen megúszták. Az amerikai vámosoktól pedig nem féltek. Tamás szerint az már tiszta szanatórium. Csupa lezser fickó. A Kennedy repülőtéren az egyik vámos kiemelte a libamájszállítmányt. Mikor felszólításra Tamás kicsomagolta és levette a fedelét, még az amerikai is elismerően bólintott a szép példány láttán. Majd kijelentette, hogy egészségügyi okokból el kell koboznia. Tamás töredezett angolsággal megkísérelte megmenteni a kincset, de a vámos szilárd maradt. — Meg kell semmisítenünk, uram — mondta szárazon. — Megsemmisíteni? Ezt? — hördült fel Tamás. — Akkor inkább megeszem! — Parancsoljon — mondta a vámos. — Annál az asztalnál megfelel? Tamás nekilátott a májnak. Az első harminc-negyven deka még ízlett, tulajdonképpen mindig arra vágyott, hogy egyszer az életben annyi libamájat ehessen, amennyit csak bír. Fél kilónál már nosZo- gatta Klárit, hogy segítsen, egyen ő is belőle. De Klári a repüléstől is elég rosszul volt, most pedig oda sem tudott nézni, ahogy .a férje tömte magába a májat, csak hátat fordítva könyörgött neki, hogy hagyja a fenébe az egészet. — Egy falatot sem hagyok nekik! — jelentette ki Tamás, de kezdett üvegessé válni a tekintete. Elhaló hangon odaszólt a vámosnak: — Nem volna egy kis kenyerük? — Sajnos, uram, nincs — tárta Lázár Ervin Egy kis játék a másik Télapóval — Apu, te most ideülsz a ládára! — Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! — De amikor játszunk! — Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? — Mert te leszel a szegényember. Na persze — gondolom —, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy a ládán ülnek. — És te mi leszel? — Én a Télapó! Ez nagyszerű! Igazán rámférne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. Télapó előrenyújtja á kezét, és vésztjóslóan búg. Ügy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. — Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod — mondom bizakodva. Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. — Milyen puttonyom? — Amiben az ajándékokat hozod. — Ááá — nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel —, én nem az a Télapó vagyok. A másik! — A másik? Melyik? Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi: — Ebben a zsebemben — a jobb zsebére üt — van a jég meg a hó — a bal zsebére üt —, ebben a hideg, téli szelek — egyik mellényzseb —, ebben van a dér — másik mellényzseb—, ebben meg a zúzmaranéni. Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak á zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen, összébb húzom magamon az ingem. — Még szerencse, hogy nincs több zsebed — mondom, és vacogok egy kicsit. — Ne beszélj annyit, szegényember — süvíti Télapó —, mert kieresztem a jégt és a hót. Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. szét a karját a vámos, és csodálat^ tál vegyes borzadással meredt Tamásra. A sűrűn egymás után érkező gépek köpték az utasokat, akik közül néhányan kicsit távolabb meg is álltak, és vártak, netán valami újfajta politikai demonstráció, egy ellen-éhségsztrájk tanúi lehetnek ? Tamás, kis szünetekkel, fél óra alatt végzett a májjal. Nagyon rossz állapotban támolygott ki az előcsarnokba, ahol Mikiék már türelmetlenül várták őket. Nem tudták elképzelni, mit művelnek a vámon Tamásékkal. Fegyvert keresnek? Kábítószert? Kommunista kiáltványt? ■ Tamás nem nagyon tudott beszélni, így hát a kocsiban Klári magyarázkodott: ki tudja, milyen okból, nem árulta el, mi történt. És közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy hoztak magukkal szegedi paprikát meg fütyülős barackot is. Mégsem állítanak be üres kézzel. Mikor beléptek a lakásba és Tamás még mindig sárgán támolygott, Miki azzal vigasztalta, hogy minden első tengerentúli repülőút rossz hatással van az emberre. Majd kedélyesen hátbaveregette: — Nem baj, öregfiú, mindjárt feléledsz, ha megmutatom, mivel várunk estére. Ügy hallottuk, nálatok nem kapható, mert ide exportálják. Idenézz! És feltárta a hűtőszekrény -ajtáját. A legfelső polcon, rózsás zsírba takarózva, hatalmas libamáj lapult alattomosan. Irodalmi oldalpárunkon Zimányi Lajos rajzai láthatók összeállította: Kékasy Ildikó — Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig a hófúvásban, az- ingem alá — megannyi tűszúrás — hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérük a hajam, a bajszom, és ajaj, jön már a zúzmaranéni is, rámtelepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva — már amennyi kilátszik belőle a hóból. — Látom, szegényember, súlyosan fázol — mondja elégedetten Télapó. — De még milyen súlyosan — motyogom elkékült szájjal —, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na, itt az alkalom — gondolom — és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: — Akármennyire is a Másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami .jó, valami szegényembernek való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok! Tényleg, kezem-lábam mind egy- egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémüle- tes telet. — Na várj — mondja Télapó —, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek valót. — Az inge zsebébe nyúl. — Mi az? — Téli csillagok. Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy koppa- nással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen együtt nézte Télapó és a szegényember a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegekben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Ügy könnyű! — Ez nagyon szép tőled, Télapó — vacogom maradék erőmmel —, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet. — Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál Rácpácegresen ? — Rozséból — nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bim-bamjai. — Azt is hoztam! — kiált Télapó. „ ■ — Mit? — Rőzsetüzet. — Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed? — Dede! — mondja büszkén és megfordul. Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállnak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng. — Te nem fázol, Télapó? — De, egy kicsit én is. — Akkor gyere közelebb. Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét. — Jó meleg — mondja. — Uhürn — bólint a szegényember. Melegszenek. LAZAR ERVIN írása a Központi Sajtó- szolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán első dijat nyert novella kategóriában. Ki örül ennek? A gyerekek! Szakálla erdősuhogtató. A homloka ránca: fellegek. Borzasztó jó, ha esik a hó. Csatangol az év a végeken, most nőtt meg igazán, mint öreg, sírba huppan, s máris itt terem hó ruhában az újév-gyerek.
