Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

Irodalom, művészet

P S ALM US

Vuics István: Zagyva-part

Agotha Margit: Kodály Psalmus Hungaricus (linó)

A képeket a Téli tárlat anyagából válogattuk

Rékassy Csaba: Holdbéli utazás (rézkarc)

Zalán Tibor:

írás a csillagon

Kis Jézus alszik Mária jobbján, Fészer a templom, jászol az oltár, Barlang-időben hallgat az ország.

Alszik a gyermek, gyönge az álma, Nem Írogatja kés suhogása,

Három keresztnek koppanó árnya.

Mária alszik Jézus Ür balján, Félelem ébred hajnali arcán:

Lát gyönge bárányt, lát vad orszlánt.

József az erdőt kerüli sírva.

Övében balta haragját szítja; Jövendőt lát fent, csillagra írva:

,,Sok madaraknak jő suhogása, Jámbor vadaknak mind pusztulása, Latroknak lesz ott feltámadása. . .!”

Buda Ferenc:

Holt számból búzaszál

Vagyok szegény, világ adósa, voltam vendég, fogadott vándor. Havas hegyek, morajló tenger dicséretükre fölfogadtak.

Szálltam haza világos égen, köröskörül szemekkel teljes.

Dérrel sózott, ködlő lapályon feküdt hazám, szívott magáhozTarlók, fehér tanyák. December. Porolj velem, sivalló lélek, hitem reggele, mosd meg arcom, táplálj, taposs, tűzzel keresztelj!

Rost nem leszek vérrel fizetni, hússal, csonttal csak itt adózom. Itthon vagyok, öledbe fekszem.

Holt számból búzaszál kizöldül.

ivák Olga Beszkárt egyenruhában járt, nem tartott albérlőt, és akkora bakancsa volt, hogy apám mindig felsóhajtott, amikor meglátta: „Ha én ezt egyszer megtalpalhatnám ..De Sivák Olga maga javította a cipőit. Bitter néni, a falszomszédja karikás szemmel panaszkodott reggelente:

— Egész éjjel, Béres úr, egész éjjel! Hogy lehet ezt bírni férfi nélkül?

Sivák Olgának se volt férfi, meg Bitter néninek se. Elhatároztam, ha nagy leszek, férfi leszek nekik. Meg is mondtam mindenkinek, aki kérdezte. Milyen élelmes — mondták erre. Kivéve a hittantanárt, aki pap volt. ö azt mondta, hogy magasabb cél kell, hogy vezessen életünk útján, jót kell cselekednünk, és a szenvedés töviskoszorúját viselni.

— Hát nincs neked példaképed?

Példakép, jócselekedet, szenvedés.

Apám valóságos példakép volt. A szüleimmel hetente elmentem a Tanács körútra az Elek doktorhoz, aki vilany- nyal kezelte őket ideg meg ízület ellen. Hogy ne unatkozzak a váróban, Elek néni mindig adott egy hatalmas karéj házikenyeret, vastagon megkenve libazsírral. Én a fehér bolti zsírt szerettem, rendes bolti kenyérrel, kristálycukorral megszórva. Undorodtam ettől a sárga, ikrás masszától. Minden falatot hosszan forgattam a számban, és lestem a kezelő ajtaját. A kuncsaftok járkáltak, és valahányszor nyílt az ajtó, láttam apámat. Alsónadrágban, kitárt karral sercegett, mint Jézus Krisztus, és Elek doktor az elektromos szenvedés szikrázó töviskoszorúját fonta köré, alkalmanként negyven forintért. Anyám ezalatt egy üvegbölcsőben kéken viliódzott. A kenyér felénél helyet cseréltek. Nem tudtam olyan lassan enni, hogy a végére ne fogyjon el.

Figyeltem a többi példaképem. A Török néni költő albérlője apróra összehajtogatott papírokat dugdosott Sivák Olga kulcslyukába, a költeményektől eldugult a lyuk, és Sivák Olga nem tudott bemenni a lakásba. A költő a függöny mögül nézte a zár előtt hajlongó, posztónadrágos nőt, a vers darabjait pedig én szedegettem össze másnap.

Donpedró a Gólyavendéglőben két kézzel szétdúrta a bri Hantos haját, és azt Itúzatta: Volga, Volga, te szép és csodás! Mindenki megértette. Ezután a Gólya csaposnője gyufát ivott. Azt mondták, hiánya volt.

A Bitter néninek sem volt albérlője, pedig operába járt, és logarléccel is tudott számolni. Délután nekiültem a számtanpéldának: húsz méter hosszú, tíz méter széles medencébe egy harminc

Barcsay Jenő: Szántóföldek (rézkarc)

c

enti átmérőjű csövön két óra hosszat folyatom a meleg vizet, egy negyven centiméteres csövön hat óra hosszat pedig a hideget. Ezzel estig csöndben voltam Este kilenckor anyámmal bekopogtunk a Bitter nénihez. Pongyolában fogadott minket, elő volt készítve a logarléce. Tizenegyre végeztünk. „Hát hallják?” — kérdezte fáradtan. Én hálából hallottam, hogy Sivák Olga kalapálja a cipőt, vizet zubogtat, és a rádiót kapcsolgatja, vidám albérlőkkel táncol, dübörög és a kéményt kotorja. De anyám

Béres Attila:

Albérlők

és

főbérlők

csak hümmögött, és terelgetett hazafelé, pedig még maradtam volna.

Apám haragudott ezekre a számtan- példákra. Csinálhatok neki megint egy ingyen sarkalást, dohogott. Pedig nem lopom én az anyagot. Amit meg keresek, elhordom az Elekhez. Havi nyolcszáz, az nem két fillér, plusz az ilyen sarkalások grátisz. A vízmedencés, meg a ha két vonat elindul példákat nem tudta, de az ilyen sarkalásosokban nagyon otthon volt. Éreztem, nem ő az igazi példakép.

Azt tudtam, hogy az igazi férfinek szenvednie kell, de az élet nem nyújtott számomra elég szenvedést. Irigykedve néztem a jegest. „Hideg?” —kérdeztem. Szó nélkül elment mellettem. Visszafelé azt mondta: nyisd ki a szád! A fogaim közé nyomott egy éles jégdarabot. Ezt még a hittanos pap is kevesellné. Inkább jót kell cselekednem.

Holló néni azt mondta, csináljunk lakógyűlést, de a Takács úr nélkül. Elnök nélkül nem lehet, mondta Rózsi néni, de lehurrogták. Amikor már a fél ház ott szorongott Holló néni szobájában, Takács úr is bekukkantott.

— Mi ez, lakógyűlés? — kérdezte tréfásan. Á, csak beszélgetünk, nevetgéltek az asszonyok. — A Takács úr csak menjen nyugodtan a Kerületbe.

— Szót kérek! Megnyitom!

Tisztelettel nézték Holló nénit.

— Sivák Olgának palija van! — jelentette be drámai hangon.

— Amiért magának nincs, másnak se legyen? — kérdezte a macskás Ilus. Holló néni kilökdöste az ajtón.

— Menjen haza! Én nem vagyok köteles a lakásomban! Amit maga a macskáival csinál...

— Miért fontos ez? — kérdezte diplomatikusan Rózsi néni. Csendben hallgatóztam. Beengedtek, mert engem még nem vettek férfiszámba.

Holló néni lihegve leült.

— A lakás — mondta! Hallgattak egy darabig.

— Mi van a lakással? — kérdezte Zsiga néni hivatalosan, mint házmester.

— Ha erkölcstelen életmódot-J'oly tat, kiteszik a lakásból — mondta Holló néni. — És akkor idejöhetnek az unoka- öcsémék.

— Nem is tudtuk, hogy magának van

— mondta Mariska, és Zsófikéra nézett, együtt szoktak- bólogatni.

— És mért pont a maga unokaöccse?

— kérdezte Rózsi néni. — Az én húgom se lakik már két éve.

— Ügy lesz! Az én lakásomba jön az unokaöcsém, én átmegyek a Sivák Olgáéba, és felveszek két álbérlőt! — diadalmasan körülnézett. Nem mertek ellenkezni vele. Pedig arra gondoltak, hogy kicsi ez a ház, a Holló néniből elég

ide ő maga rokonság nélkül. És meddig bírná az albérlő?

— Szavazzunk — nézett szét. Csend volt.

— Meglessük — közölte az eredményt.

— Énnekem mennem kell, vár az uram — mondta anyám, és halkan kiment.

— Nem baj — mondta Holló néni —, vagyunk elegen. Ebből a házból nem lesz kupleráj!

Úgy ült ott, mint Kossuth Lajos, amikor még csak bajúsza volt. Én a szőnyeg mintáit követve vonatoztam egy üres karilos dobozzal, de az összes sín a Holló néni széke alá futott be.

Meghallottuk az idegen lépteket a ke- ramitos kapu alatt.

— Gyere — nézett rám Holló néni.

Sivák Olga ablaka az utcára nyílt.

Holló néni a hátára vett, de nem láttam be. Hat asszony gyöngéd keze emelt magasra és még magasabbra. Bitter néni mondta halkan:

— Talán mégse kellene ezt tenni vele.

— Nem fáj — szóltam le.

— Hát nem magának kopácsol egész éjjel? — suttogta Zsiga néni. — Én a maga helyében rég följelentettem volna.

Fölértem már az ablakot, de azt mondtam, magasabbra, és ők emeltek. Ilyen lehetett, amikor Blaha Lujza, a nemzet csalogánya kocsijából kifogták a lovakat. Az életben egyszer.

— Felbérelni ezt a kis gyereket — mondta Bitter néni, — mi lesz, ha azok, ott bent tényleg .. .

— Mit látsz? — suttogták kórusban.

Iyen magasból még sosem láttam a

Bókay utcát. Az esti lámpafényben megcsillant Donpedró fekete haja, és a sarkon éppen befordult a költő albérlő.

— Olga néni ül az ágyon, meg három albérlő.

— Micsoda?!

— Az egyik bácsi kezet csókolt neki.

— És?

— A másikak is. Felálltak és táncolnak !

Az erős női kezek me.gremegtek.

— Mondd már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! — Ez Holló néni volt.

Donpedró, az albérlő meg Horváth úr biciklikölcsönző már ott álltak mögöttünk.

— Pezsgővel koccintanak.

— Züllenek, míg más dolgozik — mondta Rózsi néni. Nem kérdezték, honnan tudom, hogy pezsgő. Tekergettem a fejem, újabb albérlők álltak kö- rénk.

— Olga néni levette a kardigánját.

Hatvan női köröm mart a lábamba.

— Villanyozzák, és a hajából csillagok szállnak!

“”~—”“ irtelen engedtek el, nem

H tudtam megkapaszkodni a párkányban. Lejött a bőr a térdemről. Fájt, de büszke voltam magamra. A Török néni költő albérlője segített fel. — Hozom a sperhaknit! — hallottam Zsiga néni hangját. -Mire mi, férfiak beértünk, már kötőtűvel kipiszkálták a verset a kulcslyukból. A zár nem akart kinyílni, térdepelve gör- nyedeztek előtte, mint a templomban. — Maguk mit akarnak itt?

Sivák Olga állt mögöttünk, Beszkárt ruhában, bakancsban, kezében cekker, lakáskulcs.

— Mit akarnak? — nézte a lélegző tömeget, engem észre sem vett.

Holló néni magához tért:

— Vegye tudomásul! Ebben a házban nem tűrjük! Villanyozás! Életmódot folytatni!

Szavait csend követte. Mindenki Sivák Olgát nézte, aztán engem. Engem nézett ő is. Muszáj volt mindannyiuk szemébe néznem, és megtudtam, mi az az emberi szenvedés.

Összeállította; Hékasy Ildikó