Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
Mohácsi Regös Ferenc: Lovasok Juvan Sesztalov: A kő éneke Én — kő vagyok! Öröktől való kő vagyok! Érintsetek meg ujjatokkal, arcotokkal — meleg vagyok. Bízz benmem, együgyű suttogás, tárd fel magad — vigaszt adok! Én — kő vagyok! Öröktől való kő vagyok! Ne lépjetek rám, ne rúgjatok! Fellángolok a napra. Fagyban én is jéggé fagyok. Fűszál simogatott, bő harmat mosdatott, eső sírt könnyeket rám, nap lőtt rám fény-nyilat, hópihe hulladozott rám, táncolt rajtam az orkán, félelmes voltam, szürke a más győzelme napján, pogányok tánca voltam a medvefej körül. Ezernyi szarvas patája szét akart morzsolni engem, ezernyi tavaszi árvíz megpróbált elmosni engem, vágtatnak zengve századok, vérszomjas ölyvek keringnek — csillámlok én csak a fényben, számlálom a csillagtábort. Te sasként magasba szállhatsz — én századok fölött keringek! Gyertek el völgyembe és hallgassátok a kő dalát. Én — kő vagyok. Öröktől való kő vagyok. Rab Zsuzsa fordítása hálókocsiban feküdtem, az éjszakai lámpa kékes fénnyel világított, sehogy sem jött álom a szememre, a vasúti kocsi pedig rohant, ringatott a téli erdők északi sötétje közepette, a padló alól fagyos csikorgás hallatszott, ágyamat mintha jobbra-balra rángatta, húzta húzta volna valami, és szomorú és magányos voltam a hűvös, kétágyas fülkében, és siettettem a vonat vad száguldását: gyorsabban, gyorsabban hogy mielőbb otthon legyek! És hirtelen meglepő gondolatom támadt: milyen gyakran vártam egyik-másik napot, milyen meggondolatlanul számoltam az időt. hogy hajszoltam, valósággal pusztítottam, megszállott türelmetlenséggel! Vajon mit vártam? Hová siettem? Képtelenül furcsának látszott, hogy tovatűnt ifjúságomban jóformán sohasem sajnáltam, nem tudatosítottam magamban az el- sikló időt. mintha a boldog végtelenség várt volna rám, s a lassan folyó és nem is igazi, hétköznapi földi életben csak egy-egy öröm emelkedett ki mérföldkőként, minden egyéb értéktelen időnek, haszontalan távolságnak, két állomás közti pályaszakasznak tetszett. Gyermekkoromban hevesen sürgettem az időt, várva a napot, amikor apám megveszi az újévre ígért zsebkést, türelmetlenül siettettem a napokat és az órákat, remélve, hogy megpillantom a lányt, kis aktatáskájával, könnyű ruhácskájában, fehér zoknijában, amint lépeget a járda kőkockáin házunk kapuja mellett. Vártam a pillanatot, amikor elhalad mellettem és dermedtem a szerelmes kisfiú lenéző nosolyával élveztem pisze orrának, szeplős arcának gőgjét, azután ugyanolyan titkos szerelmes érzéssel követtem tekintetemmel feszülő, egyenes hátán himbálódzó két copfját. Akkor semmi sem létezelt számomra a világon, csak e találkozás rövid percei, miként ifjúkoromban sem létezett a valóságos lét a kábító érintések boldog órájáig, amikor a kapualjban álltunk a fűtőtest mellett, és éreztem testének titkos melegét, láttam nedvességtől csillogó fogát, a csókoktól duzzadó, engedelmes ajkát. És mindketten — két fiatal, telhetetlen, erős és őrült ember — úgy gyötrődtünk a beteljesületlen gyönyörűségtől, mint valami édes kínzástól: térde az enyémhez szorult, és majdnem egymáséi voltunk az önfeledt ká- bultságban, az egész emberiségtől elszakadva, egyedül a lépcsőházban a fakó lámpa alatt, de mégsem léptük át az utolsó határt — visszatartott bennünket a szégyenlős. tapasztalatlan tisztaság. Odakint világosodott, eltűntek a hétköznapi törvényszerűségek, megszűnt a föld, a csillagképek mozgása, a hó sem hullott Za- moszkvorecsje néma. hajnali mellékutcái fölött, habár egyre havazott. mintha a világmindenség fehér üressege közepette hullana, és elborította az úttestet: az élet is megállt, s nem volt halál. mert nem gondoltunk sem az életre, sem a halálra, mivel sem az idöJurij Bondarev: Várakozás nek. sem a térnek nem volt fölöttünk hatalma — valami különösen titokzatosat, fontosat, valóságosat alkottunk. teremtettünk, amelyen egészen más. a XX. század idejével nem mérhető élet és halál született. Visszatértünk valahová. a réges-régi földi pillanatok boldog örvényébe, amikor nem voltak ésszerű számítások, az ősi szerelem pillanataihoz, amelyek a férfit a nőhöz édesgették, s lehetővé tették, hogy higgyenek a halhatatlanságban. Sokkal később értettem meg. hogy a szerelem a férfi számára az alkotás nagy aktusa, amelyben a férfi és a nő a legszentebb istennek érzi magát, és hogy a szerelem hatalma nem hódítóvá, hanem a természet mindent átfogó jóságának alárendelt, fegyvertelen uralkodóvá teszi az embert. Nem. én akkor nem gondoltam erre. de ha valaki megkérdezte volna, hogy ezekért a kapualjban, a fűtőtest mellett, fakó) kis lámpa fényében történő találkozásokéit, az ajkáért, leheletéért hajlandó vagyok-e odaadni néhány ével az életemből, elragadtatással azt felelem; igen. kész vagyok!... Néha azt hiszem, mintha a háború is hosszas várakozás lett volna. az örömmel való) félbeszakított találka végtelen, gyötrelmes ideje, vagyis mindaz, amit műveltünk, a szerelem távoli határain túlra esett, és ezért ideiglenesnek, kényszerűnek. természetellenesnek éreztük. Elöl meg. a géppuskaso- rozatoktól szabdalt, füstleple látóhatárt elborító tüzeken túl. a megkönnyebbülés reménye csalogatott. az erdő közepén vagy a folyó partján álló csendes kis ház melegének áhított vágya — ahol bizonyára találkozunk a befejezetlen. igéző múlttal és az elérhétet- len jövővel. A türelmes várakozás meghosszabbította napjainkat a golyók pásztázta mezőkön, s egyúttal megtisztította lelkünket a lövészárkok fölött leselkedő halál bűzétől. Emlékszem életem első sikerére és a megelőző telefoncsengetésre, amelyben benne volt a várva várt siker ígérete. A beszélgetés után ledobtam a kagylót (senki sem volt otthon), és túláradó boldogságomban halk. fojtott hangon kiál- totttam: „A fene egye meg. vég- revalahára!’ És mint egy fiatal kecskebak. félőrülten ugrottam fel a telefon mellől, és fel-a Iá járkáltam a szobában, miközben önmagámmal beszélgettem es a mellemet dörzsöltem. Ha ebben a percben valaki kívülálló meglát, azt: hihette volna, hogy őrült kölyökkel van dolga. Én azonban nem őrültem meg. csupán küszöbhöz ériem, ami földi életem legfontosabb mérföldköveként bukkant elém. A siker örvendetes pillanatáig, addig a nevezetes napig, "amikor teljes kielégülést nyerhettem, s a szerencsés ember ,.én"-jét éreztem — még várnom kellett jói néhány hónapot. És ha megint megkérdezték volna tőlem, odaadnám-e cserébe életem egv részét azért, hogy megrövidítsem az időt. hogy azonnali közelségbe hozzam az áhított célt. késlekedés nélkül így válaszolok: igen. kész vagyok megrövidíteni földi létemet . . Hát észrevettem én régebben, milyen villámgyorsan tűnik tova az idő? És csak most — amikor már nem vagyok fiatal ember, életem közepét jelentő mezsgyén, az érettség küszöbén — nem érzem a beteljesülés hajdani heves örömét. Most már egyetlen órányi létezést sem adnék oda valamely kívánságom azonnali teljesüléséért’. az. eredmény rövid pillanatáért. Miéri nem? Megöregedtem? Elfáradtam ? Megcsömörlöt lem ? ern azért. Csak most már megértem. hogy az. igazán boldog ember útja a születéstől az. örökké valósságban történő végső feloldódásig — azonos a környező világban való) mindennapi létezés örömével, s ez utó)bbi távolabbra tolja az. elkerülhetetlen. sötét nemlétet — és későn eszmélek rá: milyen értelmetlen dolog siettetni és a cél válásával mintegy keresztülhúzni a napokat, az élet megismételhetetlen pillanatait, melyeket egyetlenegyszer kapunk, mint valami drága ajándékot. Víg István illusztrációja kásunk ablakából vagy erkélyéről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait — pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen, életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, akik azonnal visszaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választották el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, heringért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot tintaceruzával a tenyerekre írták. Egyszer hetvenöt gramm kandis- cukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rám pirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?” A ruhatárban lesegítettem Ná- gyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalit keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól emlékszem — futott, ki az erkélyre nővérem: „Tányával megyünk a frontra!...” És most, íme, a Bristolból bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt. Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Nágyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ö szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematika-dolgozatát az egész nyolcadik-kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba. — Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után. amelyben magabiztosabb volt. — És> emlékszel, itt állt azejőtt a Mihaj- lovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom Sugárúton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam., hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú .igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszer- csak híre járt, hogy először azokat veszik, be, akik elvégezték a tíz- osztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskola; barátommal, Gyimk.a Man- S'zurovval arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült., súgott, aztán mellé ült egy részeg, és> jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! — háborgott Jekatyerina Nyikolajev- na. — Magad és Manszurovot! Manszurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most él Jekatyerina Nyikolajevna, élek én, ideutaztam N-be a bizonyítványomért, Syim- ka Manszurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmolenszkig — ott. Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomásügye- letes' bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Jegyet, természetesen, nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az egyenruhás, fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket. amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok a sorsukra. Késő estig sétáltunk Nágyával N-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött ef, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek, öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyujjas kesztyűben. a kecske a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, batiszt-zseb- kendőkbe, párnahuzatokba a nagy. idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbehátú. bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, j hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsut szakadó hóban. Nágya elme télte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel. . . Ott rejtőzött a pincékben. .. Sok hasonló legenda járt akkoriban N-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Nágyát, magamhoz húztam. — hit zen nem szeretsz — mondta, készen rá. hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit. hogy benézzen: kíváncsi volt. mért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálmomban még sokáig hallottam a sut tógáit a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Nágyának — Máoiap Nágya kikísért. Újra ott álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban És ebben a pillanatban semmire se gondoltam, semmit sem éreztem. csak homályos) bűntudatot Nágyával r/.emben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül egyedül én tértem vissza a -frontról. Havas Ervin fordítása Összeállította: Rékasy Ildikó
