Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
8 Irodaion • indenki beszélt. A vádlottat még meg lehet érteni, ő érdekelve volt a dologban, tisztára akarta mosni magát. Bár csirkefogó volt, s éppoly kevéssé érezte jól magát szabadon, mint a börtönben. Az ügyész meg akarta szolgálni a fizetését, ezen fölül korlátolt ember lévén, megvoltak a közhasználatú alapelvei. A gátlástalan ügyvédet pedig a játékszenvedély vezette. A tanúk meg azon a véleményen voltak, hogy fecsegésükkel segítenek összetartani az államot. Raoul olyan arccal ült, mintha erősen érdekelné a beszéd, s mintha az igazságérzet lendülete feszegetné. Mikor az ülésnek vége volt, Raoul levetette a fekete palástot, s a bíróság épületének széles lépcsőin leballagott az utcára. A hivatalnoktársak tiszteletet mímelő meghajlásai kísérték, melyekre hasonló módon válaszolt. Kint sütött a nap. Raoul után egy miniszoknyás titkárnő tipegett le a lépcsőn. Egy régi ellensége jött vele szembe a kollégium elnökségéből. iRaoul természetellenesen hajlongott. Az utca nyüzsgött, az emberek jöttek-mentek. mutogatták felvett arcukat, egyik hangya nem ismerte a másikat, víz csörgedezett körös-körül, embercsöppek folytak szét társadalommá, és Raoul idegenül úszott át rajtuk. Kérdéses volt. hogy ő Raoul, vagy egyszerűen csak hullám, amelynek taraja egy pillanatra tajtékot vet. De mégis létezett. Bensejéből felszínre szálltak a vágyak, ösztönök pezsgő buborékjai. A szabadság lidérces szerelem gyanánt távolról kísértett. Sejtelmektől űzve lába oda vitte, ahová a komoly tudat nem parancsolta. A hűtőpultok üvege alatt étvágy- gerjesztő halomban álltak a tő- gyek. a porzsolt orrok, meg füstölt marhaoldalak, véres májak, vizeshordókban a belek végtelen köte- ge. csula fülek, kígyóként tekergő farkak, kékes nyelvek, üvegkannákban alvadt vér, dülledt szemű szőrös fejek és ormótlan csülkök. A pultok előtt húsra fenekedé éhes nép tolongott. A tömeg lökdösődött, a pultok recsegtek, és a véres eladók a mérleghez tülekedet- tek markába csapták a kocsonyás cubákokat. Mohó pillantások járták át a csomóba rakott belsőrészeket, az ádámcsutikák ugráltak, a kollektív irigység előbújt a pórusokból, ha valaki szép darabot kapott. A szívek sóvárogtak, az értelem mérlegelt, mit lehet és mit érdemes megvenni. A mérleghez érés előtt óvatosan összehúzták magukat, a szemek éberen villogtak, és nyelés mozgatta az állat. Szenvedélyeik háza volt ez. Raoul a csontrészleghez ment, és teljes nagyságában tekintélyt sugározva beállt a sorba. Férfiasán uralkodott magán. Ismerték, a húsvágytól üveges szemek időnként kitisztultak és meglátták Raoult, a város választott jogászát, ki jó, ki rossz fényben. S a nagy színjátékban úgy kellett ezt a szerepét játszania, ahogy a hozzászokott közönség követelte. Hagyta, hogy lökdössék, bocsánatkérést motyogott, átnézett a fejek fölött, és megpróbált semmit se látni. S szeme előtt az álmok csontja lebegett. Valaki megszólította, de ő büszkén hallgatott. Mikor a mérleghez ért, megve- tőn mutatott rá egy nagy marha- lábszárcsontra. A húsdaraboló kiválasztotta a rakásból az ideálist megközelítő csontot, és Raoul is Arvo Válton: Vissza! akaratlanul előrehajolt, mint a többiek. A csontot jó sok papírba becsomagolták, Raoul a hóna alá vette, és távozott a mészárszékből. A lábszárcsont hosszú volt, s hol erre, hol arra akart kicsúszni a hóna alól. Raoul úgy fogta a csomagját, mint valami törékeny zeneszerszámot. A kavargó utcai hullámverés hányta-vetette, s Raoul kénytelen volt egész idő alatt testével oltalmazni a hangszerét. Megfordult, szemrehányóan nézett a lökdösődök után, elnézést kérve motyogott, ha csomagjával ő ment neki valakinek. Másik kezébe vette függőlegesbe fordítva őrizte a kincsét, próbálkozott vele így is, úgy is, de az ostoba fajan- kók elől nem talált menedéket. Az utcakereszteződésnél közlekedési baleset történt, sűrű néptömeg vette körül. Raoul felemelt kezében a csontot tartva tört keresztül rajtuk. így a fejek fölött nehézség nélkül jutott át csomagjával, és egyik-másik ember tisztelettel nézte a tudóst, aki olyan gyengéden bánik optikai műszerével. Betért egy hangszerboltba, és kérte, mutassanak neki tokokat. Egy halom fényezett, fekete dobozt raktak a pultra Raoul egymás után nyitotta ,ki őket, és beléjük illesztette a csomagját. Végigpróbált egész csomót, túl kicsi skatulyába nem fért bele a szerszám; a túl nagyban pedig lötyögött. Végül kiválasztott egy dobozt, amelynek az egyik végén volt egy alkalmatos, öklömnyi nagyságú mélyedés, amibe beleillett a csont vége. Raoul fogta a hangszerét, és belemerült az utca forgatagába. Az emberáradatban időnként felismerték, zenésznek nézték. Raoul kissé szórakozott, magába mélyedt művésznek tűnt, miközben a buszmegálló felé tartott a fekete hangszertokkal. Vége volt a munkanapnak, és a buszmegálló tele volt néppel. A tolongásban egyre távolabb lökdös- ték az ajtótól a beképzelt muzsikust és nem ellenkezőleg. Nem haragudott meg a tömegre, önérzetét megőrizve indult a taxiállomás felé. A sor hosszú volt, Raoulnak pedig sietős az útja. Csak rövid ideig futotta a türelméből. Kérdezgette a beszállóktól, hogy milyen irányba utaznak, rászóltak, de ő megőrizte vele született méltóságát, százkilós testsúlyát, s végül talált egy megfelelő irányba uazót. Belesüllyedt a hátsó ülésbe, s a hangszert gyöngéden a hasához szorította. Méltóságteljes jogászarcára csendes mosoly ült ki. Kis villája előtt megállította a taxit, gyorsan fizetett, és türelmetlen kézzel nyitotta ki a kiskaput. Hosszú léptekkel ment fel a ház lépcsőjén, bevette magát a bokrok közé, s elment a kert legvégső zugába. A magas bokrok között ott állt egy üres kutyaház. Raoul körülnézett, kinyitotta a hangszertokot, és bedobta a bokorba a többi hasonló mellé. Kivette a papírból a friss csontot és letette a kutyaház elé. A csont előtt négykézlábra ereszkedett, fölvetette a fejét, és nekiállt morogni. A dallamos morgás csiklandozta a torkot, egyre mélyebbre hatolt, megtöltötte a tüdőt, átterjedt a hasra, hamarosan az egész test remegett a mindent betöltő jóleső morgástól. Aztán szakasztott ilyen vidám morgás válaszolt a szomszéd kertből. Raoul dobogott a kezével, himbálta a fejét, üvöltött, morgott, vo- nyított, nyüszített, vakkantott, váltogatta a hangok fekvését, egyik skálából a másikba csapott. A po- iifónikus morgás áthatotta egész lényét, az alkotás fenséges pillanatai voltak ezek. Volt ebben a szimfóniában barátság, verőfényes szerelem és egy darab a szabad természet világosságából. Raoul elvakult szeme nem látta már a csontot, a kutyaházat, se más kellékeket maga körül, csak a lét természetességét érezte. égül belefáradt a mámorba, melyben rövid ideig tartó örökkévalóságig időzött, felállt, kinyújtóztatta elmerevedett térdeit, lassan ismét látott és hallott. Felvette a földről a csontot, szomorú pillantással nézegette, majd átdobta a bokrok fölött a szomszéd kertbe, ahonnan új morgás csapott fel. De Raoulnak ez már kialudt vágyakozás volt, múlt. Bement a házba, és szégyellős mosollyal látott hozzá, hogy betöltse a családapa és a férj szerepét. Bereczki Gábor fordítása Varga Imre: Páholy Nő tükörrel Jevgenyij Vinokurov: A kedvesem ruhát mosott éppen A kedvesem ruhát mosott éppen, A válla közben föl-leszállt. Sovány keze mosott, mosott: néztem, hogyan forgatja a ruhát. Kereste a szappandarabocskát, pedig a kézében lapult. Tarkója, amelyben fájdalom járt, vidám kis hajfürtökbe bújt. A kedvesem ruhát mosott éppen. S hogy a habok ne szennyezzék, félretörölte ügyetlen kézzel homlokáról a tincsecskét. Leengedte a vállát a drága, kábán fölnézett hirtelen; vékony hangon énekelt magában, nem tudta, régen figyelem. Az alkony ős csodái távol meredtek, ablak mélyiben. A szappantól, lúgtól, szódától hunyorgott bosszús-mérgesen. Gyönyörű nincs a nagyvilágban, bár városát járd be mindet! — Kezek, milyen véznán, soványan, s milyen bús-bús a tekintet! Győri László fordítása Kerim Gurbannepeszov: Sorok, idegenben Hogy otthoni tűzhelyünk megbecsüld — Más tűzhelyét, Hogy saját falunkat megbecsüld — Más faluját, Hogy anyanyelvűnket megbecsüld — Idegen igét, Hogy öntözőcsatornánk megbecsüld — Más öntözőrendszerét, Hogy otthoni szőnyegünk megbecsüld — Idegen szőnyeget Kell egyszer legalább Megérintened Nézned Hallanod Messze a hazától Kalász Márton fordítása Grigorij Baklanov: A háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Üjra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szé- gyellnivalóí. [Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra1, de arra se emlékeztem, hol, mikor ve- soett el. Mindazt, amit a térkép- táskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól. negyvenötből — eltűnt; amikor megsebesültem. Lehet, hogy az Uralon túl. ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak ia frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát, Három — ez nem is olyan JNágya kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások — a hátországban, betegségben, éhezéstől' megint másoknak az evakuáeióban veszett nyomuk.. . Írtam osztálytársamnak, Nágyának — így fogom nevezni őt, — aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémiatanárunkat. Jeka- tyerina Nyikolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtunk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét — s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét.. Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk. Reggel érkezett a vonat a lerombolt N-i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya Syapjúkendő- ben, hócsdzmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Le- ugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N-ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem — visszatértem a frontról. A Forradalom Sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol Étteremben. A háború előtti években la-
