Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. NOVEMBER 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Késiül Kisújszállás monográfiája Szembesül a múlt a jelennel , • ’ * Beszélgetés a megyei történeti pályázat nyerteseivel Az utóbbi években örven­detesen megnövekedett az érdeklődés a történelem iránt, s ezen belül is leg­népszerűbbek azok a ki­adványok, amelyek az új- és a legújabbkori sorsdöntő eseményeket dolgozzák fel. Érthető a fokozott figyelem, hiszen sokan közülünk része­sei, tanúi vagy csupán szem­lélői voltak a hozzánk kö­zelebb eső időszak történel­mének, de a fiatalabb kor­osztályban is él a kíváncsi­ság apáik, nagyapáik helyt­állása, mai életünket megha­tározó cselekedetei iránt. Az idei múzeumi, műemléki és honismerti hónap idejére el­készített új- és legújabbko­ri történeti dolgozatok is ezt bizonyítják. Színvonala­sabb, életszerűbb, gazdagabb ismeretanyagot tartalmazó pályamunkákat bírálhattak el a szakemberekből álló bi­zottságok megyénkben, mint a korábbi években, s szám szerint is több dolgozat szü­letett. A díjnyertes pályázókkal arról beszélgettünk, hogy mit jelent számukra a helytör­téneti munka, mennyiben formálja a kutató s az adott közösség tudatát, történelem- szemléletét. Dr. Kiss Kál­mán szakfelügyelő, a kisúj­szállási Móricz Zsigmond Gimnázium történelemtaná­ra munkáját kiemelt első díjjal jutalmazták. Pályáza­tában Kisújszállás társadal­mi-politikai viszonyainak alakulását vizsgálta a máso­dik világháborútól az 1962- ig terjedő időszakban. Tudo­mányos igényességgel meg­írt-munkája része csupán a város XX. századi történetét feldolgozó vállalkozásának. — Kisújszálláson az 1945- ös választási eredmény or­szágos elismerést váltott ki; az MKP szerezte meg a szavazatok 40,8 százalékát. Furdalt a kíváncsiság, mi húzódik meg az eredmények mögött, hiszen lehetetlen, hogy ne legyenek előzmé­nyei. Így fogtam hozzá a vá­ros történetének. munkás- mozgalmi hagyományainak kutatásához — emlékezik vissza —, s azt tapasztaltam, hogy a kisújszállási társa­dalmi- politikai élet szembe­tűnő sajátossága, volt 1919- ben, s az ellenforradalmi korszakban is, hogy a nincs­telenek, agrárproletárok, kis- parasztok törekvései összeta­lálkoztak az értelmiségi ré­teg egy részének progresszív politikai szándékaival, amelynek jónéhány képvi­selője tudatosan kereste a kapcsolatot a kizsákmányolt, lenézett társadalmi osztályok baloldali vezetőivel. „Hol a történet oklevelek raktárának tartatik: a meg- hamisítási indok szinte él- lenáldhatatlanná lesz” — "ol­vashatjuk egy 1875-ös poli­tikai kiadványban. A meg­mosolyog tatóan régies stí­lusú figyelmeztetés meg­hökkentő pontossággal int a helytörténeti kutatások fon­tosságára. Hogy mennyire így van ez, arra példa Kiss József jászfényszarui peda­gógus pályamunkája s kuta­tói tevékenysége. — Jászfény szaruról 1857- ben egy helybeli orvos ké­szített monográfiát, azóta szánté semmi nem jelent meg a településről. Illetve a korabeli tudósításokban a Tanácsköztársaság, s a há­borúk idején többnyire fosz­togatásokról volt nevezetes’ a község. Hát valóban ez len­ne a jellemző? Munkáimban ezt a hamis képet próbálom szertef oszlatni, a valóság ugyanis egészen más. Idei pályázatomban Deák Sán­dornak, Jászfényszaru egyik munkásmozgalmi vezetőjé­nek és Tóth Istvánnálf,: a helybeli direktórium mártír­halált hah elnökének példa­mutató életrajzát dolgoztam fel. Ugyancsak hiányt pótol Rusvay Lajos, a Jászalsó- szentgyörgyön élő nyugdíjas főkönyvelő munkássága. Év­tizedekkel ezelőtt elhatároz­ta, hogy nyugdíjas éveiben feldolgozza azoknak a hely­ségeknek a történetét, ame­lyekben hosszabb-rövidebb időt töltött. Hogy miért? Erről így vall: — Amíg az ember dolgo­zik, különféle jelenségekkel találkozik, és sokszor nem érti, mi miért történik ép­pen úgy, ahogy, mert nem ismeri az adott település tör ténetét, az ott élők évszáza­dos hagyományokon alapuló szokásait. Ez sokszor gondot okozohat a döntésekben az élet minden területén. Mun­káimmal segíteni szeretnék azoknak. akik jobban meg akarják ismerni szűkebb ha­zájukat, felelősnek érzik ma­gukat jövőjéért, arculatáért. S persze személyes élménye­im, kötődéseim is a kutatá sokra sarkallnak, nekem a Jászság a szülőföldem, ott töltöttem a gyermekkoromat, ott dolgoztam, az a föld for­mált olyan emberré, amilyen lettem. S úgy érzem köteles­ségem tenni érte. A századdal csaknem egy­idős Rusvay Lajos munkái a személyes tapasztalat, a ta­núság. révén is kútfőérté- kűek. Szülőföldem a Jászság közös címmel eddig Jászte­lek, Jászapáti. Jászalsószent- györgy, az idei pályázatra pe­dig Jászivány történetét dol­gozta fel, s ugyancsak díjaz­ták a Jászság tanyavilága cí­mű néprajz; jellegű dolgo­zatát is. Mindhárom díjnyertes ku­tató, de elmondható a pályá­zat valamennyi résztvevőjé­ről is — szép és nemes indít­tatásból időt s nem csekély anyagiakat áldozott azért, hogy átmentse hagyománya­inkat, értékeinket az utókor számára. Miközben ők ma­guk is gazdagodtak művelt­ségben, tovább erősödtek kö­tődéseik lakóhelyük, az őket körülvevő táj iránt. S a je­lenkor? Mit hasznosítunk mi ezekből az alkotásokból? — A helytörténeti munka az ország történeti kutatásá­nak része, ugyanazok a cél­jai. A történelem nem meg­felelő ismerete — véli dr. Kiss Kálmán — nem egy­szerűen betöltendő űr az ember általános műveltségé­ben, hanem zavart okoz az emberek tudatában, gondol­kodásában Hallatlanul nagy éppen ezért a helytörténettel, történelemmel foglalkozók felelőssége, nemcsak a ku­tatásokban, hanem azok eredményeinek közkincsé té­telében is. Bár ez utóbbi már nemcsak az ő feladatuk. Szerencsés helyzetben va­gyok, hiszen tanítok, formál­hatom diákjaim történelem- szemléletét, s ezáltal jelle­müket is alakíthatom. Hely- történeti munkásságom, a kutatási eredmények segít­ségével hazafiságra, interna­cionalizmusra nevelhetem a fiatal nemzedéket. — Mint szakfelügyelő, hogyan látja: méltó helyeit foglal-e el a helytörténet a történelemórákon ? — Kétségtelen javulás érezhető. A pedagógusok igyekeznek az egyes törté­nelmi korszakok tanításánál bemutatni azt is, hogy ak­kor éppen mi történt az adott településen A helytör­téneti anyag, a gyűjtemé­nyek tárgyai ma már fon­tos szemléltető eszközök a történelemórákon. — Nálunk Jászfény szarun egyre nagyobb szerepet kap az oktatás-nevélésben a helytörténet. Van már gyűj­teményünk is, de úgy látom, bizony sok még a pótolni­valónk — szól közbe Kiss József. A fiatalok igen nagy szám­ban vettek részt az idei tör­téneti pályázaton, de sike­resen szerepeltek megyénk diákjai az előző tanévben az országos történelmi tanul­mányi versenyen is. Ketten az első tíz között végezitek. — _4z iskola falain kívül *s érezhető az érdeklődés a a helytörténet iránt — foly­tatja az iménti gondolatsort dr. Kiss Kálmán. — Jövőre lát napvilágot Kisújszállás monográfiája, s a kiadás összegének jelentős részét szocialista brigádok vállal­ták. Hát miért, ha nem váro­suk, történelmünk, életünk jobb megismeréséért végez­nek pluszmunkát? Kisújszállás monográfiá­jának egyik fejezete lesz dr. Kiss Kálmán a század tár­sadalmi-politikai történetét feldolgozó tanulmánya. S mi mást kívánhatnánk a többi jó színvonalú pályázat szer­zőjének, mint azt, hogy ha­sonló sorsa legyen munká­juknak. Tál Gizella dngolul, németül tanulnak llyelvi labor a tsz-ben Egy utazóbőrönd nagyságú berendezés, tucatnyi fejhall­gató, Zsinórok), diavetítő és tábla. így együtt egy audio­vizuális stúdió kellékei. Ez ma már szinte megszokott felszerelés a TIT saját és néhány művelődési házban kihelyezett nyelvtanfolyama­in. Az viszont, hogy ilyen nyelvi labor egy termelőszö­vetkezetben működjék min­denképpen különös eset. A zagyvarékasi Béke ter­melőszövetkezetben az egyre bővülő export, az ezzel ösz- szefüggő idegen nyelvű leve­lezés, megrendelők, számlák és üzenetváltások tették szükségessé a nyelvtanfo­lyam megszervezését. A kö­zös gazdaságban dolgozó kereskedelmi szakemberek és vezetőik majdan, a nyel­vi nehézségeket áthidalva egyrészt közelebbi kapcsola­tot teremthetnek külföldi partnereikkel, s gyorsabban — már tolmács nélkül is — intézkedhetnek a külpiaci szállítások dolgaiban. Minde­zen mellett a szövetkezetben működő számítógép kezelőin túl többen is megismerhetik azt a műszaki nyelvet, amely megkönnyíti munkájukat. A baromfifeldolgozó klub­szobájában lévő saját oktató­berendezés fejhallgatóit im­már hatodik alkalommal te­szik fel a tanfolyam hallga­tói. Magnetofon-íkazetták és színes diafelvételek teszik könnyebbé és érdekessé a nemrég kezdődött nyelvtanu­lást. Egyszerre hallgathatják a TIT nyelvtanárainak kér­déseit a magnetofon hang­anyagait. Ezekre külön-külön válaszolhatnak, azonban ha a tananyag úgy kívánja, egy­mással is társaloghatnak a megadott témákról. Kiválóan alkalmas erre a hazai BEAG gyártmányú stúdió berende­zés. Két csoport a németet, egy pedig az angol nyelvet vá­lasztotta. Munkaidőn túl a kétszer 120 perces ingyenes nyelvtanfolyam óráin egy­szerre tizenketten vesznek részt. Ez azt jelenti hogy a nyelvtanár a két óra leforgá­sa alatt a hallgatókkal egyenként és csoportosan is foglalkozhat. A tankönyve­ken kívül csak abban az eset­ben kell az órák költségeit megtéríteni, ha valakinek nem lenne türelme a tanfo­lyam minden foglalkozásán részt venni. A 136 órás kurzus befejez­tével újabb indul, azoknak, akik nyelvtudásukat fejlesz­teni akarják. Aki úgy érzi, hogy erre szüksége van, és elég szorgalmas, nyelvvizs­gát is tehet. Az audiovizuális berende­zés segítségére hosszabb tá­von is számítanak a téesz ve­zetői, hiszen a mintegy ezer­nyolcszáz dolgozóból minden bizonnyal lesz bőségesen je­lentkező. A helyben szerve­zett ingyenes nyelvtanfolyam októberben is sok ,,diákfc>t” vonzott. Amennyiben a ké- söbbiekbben még tovább nö­vekedne az idegen nyelvtanu­lás iránti igény, a szövetke­zet a község többi lakosának is szervez tanfolyamot. F. T. A közművelődés rejtett energiái Közelebb ai Lapunk a közelmúltban adta közre azt a megyei pártdokumentumot, amely jellegénél és természeténél fogva irányt mutat a közmű­velődés elkövetkezendő te­endőire — felmérve az előző esztendők tapasztalatait, kri­tikusan szembenézve az eredményesebb tevékenysé­get akadályozó jelenségekkel is. Időszerű mérleg, szüksé­gességét mi sem igazolja job­ban. mint azok a társadalmi, gazdasági és kulturális vál­tozások, amelyek az utóbbi időben végbementek, illetve azok az új követelmények, amelyek az életnek ezen a területén a művelődés köré­ben is új megoldásokért ki­áltanak; a megújulás szüksé-*- gességét, a megfrissülés igé­nyét vetik fel mind tartalmi, mind formai szempontból. „A közművelődés — feltéte­leinek korlátozottsága, adott szakmai színvonala miatt — nem tudott mindenben jól alkalmazkodni a gazdasági társadalmi változásokhoz” — szögezi le a megyei pártbi­zottság határozata. Nehéz volna számba ven­ni a tüzetes végiggondolásra serkentő és újszerű cselek­vésekre ösztönző határozat minden lényeges elemét és gondolatát, így csupán né­hány olyan kérdésről essék szó, amely a fentebb kiemelt megállapítás és a belőle köz­vetve vagy közvetlen is származó tennivalók össze­függéseit érinti — a szemlé­let oldaláról. Mindenekelőtt arról, hogy bár a határozat az eddig végzett munkáról kritikusan fogalmaz, egyálta­lán nem sugallja azt, hogy elért eredményeinket ne kel­lene becsben tartanunk. Sőt, ellenkezőleg, épp azt fejezi ki, hogy csak akkor vagyunk képesek tovább lépni a már megkezdett úton, a szocialis­ta kultúrforradalom útján, melynek alapvető lényege a tömegek művelődése, kultu­rális javaink minél szélesebb körben történő „fogyasztás­sá”, ha nemcsak jól ismer­jük a már megtett útsza­kaszt, de fel is ismerjük ér­tékét az útközben megoldott feladatoknak. Amelyek nem mindig látványosak, messzi­ről nézve talán fel sem tűn­nek, csak közelről, közelebb­ről érezhetni meg bennük a kivételes erőfeszítések ered­ményét. Közelebbin termé­szetesen nem fizikai, szellemi távolságot értek. De mond­hattam volna érzelmit is. És itt szólnék arról a kul- túrpesszimizmusról, amely olykor nálunk, itt a megyé­ben is felüti fejét, amely felszínes benyomásokból ítélkezve, egyes átmeneti si­kertelenségekből kiindulva csak legyint közművelődé­si igyekezeteinkre, mondván, falra hányt borsó az egész; egy-egy kevésbé sikeres programból a közművelődés­re általánosan elmarasztaló következtetést vnn le hamis tudattal. Vagy éppen a két­ségtelenül nehezebb anyagi feltételek oldaláról közelít­ve von le valaki borúlátó, sö­tét következtetéseket. Mint például az a koncertlátoga­tó, aki azon siránkozik, hogy néhány szék üresen marad a nézőtéren, ■ de ugyanakkor nem veszi észre, hogy négy­százan ülnek és hallgatnak áhitatos lélekkel komoly ze­nét a megyei művelődési központ nagytermében. Ami pedig annyit jelent, mintha mondjuk a kétmilliós fővá­rosban huszonötször kellene megismételni a hangver­senyt, hogy arányosan annyi­an tekinthessék meg, mint itt Szolnokon. Vagy aki azon kesereg, hogy a képzőművé­szetnek nincs méltó tere és helye elegendő, hiányoznak a pompás galériák, vagy csak igen kevés van belőlük; az bizonyára nem tudja, hogy nem egy esetben üzemi csar­nokokból is miként vará­zsoltak már kiállítási termet a megyében, s milyen nagy­szerű alkalmat adott ez kö­zösség és művészet bensősé­ges találkozására. Kétségte­len, még jobb lenne, ha ze­nei rendezvényeink zsúfolt házak előtt mennének, s mindig táguló törzsközönség­gel: ha még több korszerű, kiállítási lehetőséggel rendel­keznénk a megyeszékhelyen és a megye városaiban; félő azonban, hogy emberi'és tár­sadalmi figyelmetlenségből még azokat a lehetőségeinket sem tudtuk-tudjuk célszerű­en és okosan kihasználni, amelyek a korlátozottabb feltételek közepette is kí­nálkoznának a köz művelé­sére. A mostani bonyolul­tabb és viszonylag szű­kösebb időkben nemcsak a vállalatok, az üzemek, de maguk az állampolgárok is jobban a „fogukhoz verik” a garast — jól tudjuk, az anyagi lehetőségek tágítása központi forrásokból aligha lehetséges. Éppen ezért a közművelődés korlátozottabb anyagi feltételei közepette igen megnőtt az emberi le­leményesség szerepe. Általá­ban és esetenként is. Olyan megoldások keresése és ter­mészetesen meglelése, ami­kor egy-egy művelődési ak­ció, egy-egy kulturális prog­ram vagy folyamat lebonyo­lítása, megrendezése semmi­lyen költségvetést nem ter­hel, vagy legalább is csak nagyon kevéssé terheli a kulturális kiadásokat. Igen, a közművelődés eddiginél is eredményesebb „társadalma­sítására” gondolok. Arra a rejtett energiára, amikor a hatást, az eredményt az em­beri figyelemmel párosuló ötletesség és a „mezei szor­galom” szüli; energiákra, amelyeket a hadrafogható társadalmi erők megmozga­tása szabadíthat fel. E téren korlátlanok a lehetőségeink. Ezek az energiák jó és értel­mes cselekvés érdekében mindig felhasználhatók — a közösség művelődésében épp úgy. mint az élet más terü­letein. S erre már vannak jó példáink. Ha el tudjuk fogadtatni és hitetni, hogy az adott közös­ség — akár egy üzem, akár egy vállalat, akár egy telepü­lés — önzetlen hozzájárulá­sa kulturális céljaink eléré­séhez a közreműködők ja­vát szolgálja, illetve szolgál­hatja. A már említett példa, az üzemi tárlat igényes meg­rendezésére vállalkozó szol­noki betonelemgyáré, máso­kat is említhetnénk, akár a hozzá hasonló, társadalmi úton is gyarapítható közmű­velődési lehetőségek szimbó­lumaként is felfogható. A mű­vészeteknek ez a fajta párto­lása, az az ügybuzgalom, ami ilyen és hasonló cselekede­tekben munkál, aligha szorít­kozik csak a művészi élmény­nyújtás vagy ismeretterjesz­tés területeire. Csak min­denkor meg kell találni azo­kat- az érintkezési pontokat és megfelelő pillanatokat, ahol és amikor egy-egy mű­velődési intézmény s egy-egy termelő üzem szándékai, ér­dekei egybeesnek — szocia­lista kultúrpolitikánk szel­lemében. Az effajta érdektalálkozá­soknak a közös nagy célon belül ez idő szerint vannak olyan sajátos követelményei is, amelyeket a pártdoku­mentum is hangsúlyoz, sőt, amelyeknek fokozott előtér­beállítása az új feladatokra szólító kihívás egyik fontos eleme: a mindennapi élet gyakorlatának és a művelő­dési folyamatoknak minden eddiginél szorosabb kapcso­lata, amelyben érzékletesen és erőteljesen jelenik meg a művelődni vágyó ember sze­mélyes igénye, az adott kö­zösség közvetlen érdeke is anélkül, hogy 'a közművelő­dés megragadna a szűkén vett prakticizmus „földhöz ragadt” törekvéseinél. Egy- egy közösség, termelő üzem nagyobb részvállalása kultu­rális feladataink megoldásá­ból nagy mértékben függ at­tól, hogy mennyire érzik er­kölcsi, sőt bizonyos esetek­ben materiális hasznát an­nak, amit saját energiájuk­kal megvalósítani elősegíte­nek. Nem merőben új igény ez, de hangsúlyai kétségte­len napjainkban jelentősen megnőttek. Az eddigiekből talán úgy tűnik, hogy a sajátosan ér­telmezett társadalmasítás gondolatával le akarom szű­kíteni a közművelődés körét művelődési intézmények, szervezetek, valamint terme­lőüzemek, gazdasági közös­ségek e téren megnyilvánuló kapcsolatára, e kapcsolatok bővítésére. Korántsem, a közművelődés gyakorlata nyilvánvalóan jóval széle­sebb, összetettebb, de vélemé­nyem szerint, ha azon a te­rületen akarunk előbbre jut­ni, ahol feladataink a legna­gyobbak, a munkásság köré­ben, akkor a kérdéses né­zőpont nagy súllyal esik a latba. Miként az is, hogy az új igényekre felelő válaszok, a tartalmi módosulásokkal együtt új formai követelmé­nyeket is felvetnek. A közel­múlt bizonyos tapasztalatai — sikeres népünnepélynek számító majálisok, szüreti felvonulások, egyéb rendez­vények, tömegeket vonzó és megmozgató szórakoztató programok — azt mu­tatják, hogy a közmű­velődés hajtókörének szé­lesítésében az eddigieknél is jobban kell építeni az olyan régi, szép, a népéletre jellemző hagyományokra és mozgalmi örökségekre, ame­lyek megfrissített társadalmi tartalommal a jó értelemben vett népszórakozás olyan formáit képezik, amelyekben nem válnak merőben szét a szórakoztató és szórakozó szerepkörök, amikor a szóra­kozás-művelődés igazán kö­zösségi cselekvéssé válhat. Egy tarka vásár is lehet von­zó és tartalmas szórakozási forma meg lehetőség, egy majális is válhat okos terve­zéssel akár a politikai gon­dolkodás fórumává is. A szol­noki Tiszaligetet megtöltő tízezerek, de ugyanígy a kar­cagi, jászberényi, kisújszál­lási napok, fesztiválok tö­megsikerei jelzik az efféle „populáris” formák, „népi szórakozások” iránti meglévő és megújítható igényeket. Csak ehhez a magas művé­szetnek is le kell vetnie ko- turnuszi cipőit, hogy elve­gyülhessen valóban a töme­gekben, s hatásával igazán feloldódhassék bennük. Uram bocsá, nem esik le a gyűrű se egy szimfonikus ze­nekar, se egy kórus, se egy tánccsoport újjárói, ha illő al­kalommal utcákon, tereken, papkokban vagy ligetekben vagy más oldott környezet­ben áll oda közönsége elé, s nem várja el szorongások kö­zepette, hogy a „fennen hir- - detett” díszteremben a (tö­megek felkeressék. Hangsú­lyozom, ha megvannak hoz­zá a társadalmi kondíciók, ha a tartalom és forma ösz- szetalálkoznak benne, Nem kizárván természetesen a művelődés-szórakozás kiala­kult általános hagyományai­nak jogosságát, életrevalósá­gát sem, s nem állít­ván azt sem, hogy pusztán a formák „fel­bontása” önmagában már minőséget jelent. Csak hang­súlyozni kívánom ezzel is: a közművelődési munkában so­ha nem volt talán még na­gyobb szükség az újfajta tar­talmakat kifejező és újfajta izgalmakat keltő megoldá­sokra, mint most. S ez vo­natkozik nemcsak művé­szet és közönség egyre bo­nyolultabb viszonyára, ha­nem a művelődés valamennyi területére. Borúlátás helyett tehát — bár felhők vonulnak számo­sán közművelődésünk egén — újabb tömegek megnyeré­sét is szolgáló tudatos cse­lekvés; a tehetetlenséget is leplező pesszimizmusnál töb­bet ér a társadalom rejtett energiáit mozgósító „emberi figyelmesség”, szakmai kö­rültekintés. A megyei párt- határozat is erre serkent, mi­közben arra is felhívja fi­gyelmünket, hogy becsüljük meg az e téren elért legki­sebb eredményeinket is, s azokat; akik hivatásuknál fogva vagy pusztán önzetle­nül fáradoztak, fáradoznak érte. Annál is inkább; mert aki nem becsüli vagy lebe­csüli azt, amit elért, az azt sem tudja jól felbecsülni, ami elérendő még. Yalkó Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom