Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
1983. NOVEMBER 26. 9 Irodalom« művészet Bella István: Iniciálék Néha Néha meg kéne halni néha meg örökké élni Jó volna élnihalni Jó lenne halniélni Hasonlat Fűszálon csiga mászik. Ezüstnyálat húz a csillag az légen. Folytatja egymást a másik. A lehetnét a régen. Végtelen kert Alszik, rügyekbezárt öklét szájába dugva alszik a fa. Hihetnéd, csecsemő öröklét. Pedig a hant hasonlata. Utószó íme az írás! Megúntam [fölszedegetni azt, ami nincs. A szalmaszál- [esélyt. Jövőbe ment harang, moha- [múlt lep be, semmiszívem csak akkor zendül, ha [megzendít a szél. Juhász Ferenc l _________ ■■ l ami neki valót is hallassak, hozzátettem — szép erre a táj! — Mire is csudabogárságomat szemügyre venni megindult a kerítés felé. Nehézkes, imbolygó járással közelített, tenyerét a kötényébe dörgölje, előre küldött egy adjonistent, majd a kerítésnek támaszkodva kiszólt. — Aztán tetszik-e? Mert ha jói látom, nem idevalósi! — Mondta is ezt az öreg, kérdezte is. — Szép, nagyon szép — futott aztán össze tekintetünk. — De mulatok is, tudja, ezt a keserveskedést, fölcicomázza magát előbb a táj is, aztán meg sóhajtozik... hát mire jó ez?! A dolgok végére előbb-utóbb úgyis pont kerül. — Az úgy van — hagyott igazat, bár fölvonult szemöldöke kissé furáim látszott a hallottakat. — De ha már csak úgy mulat, beljebb is kerülhet — invitált aztán, s elindult a kapu felé. — Áhhh! Köszönöm.... nem za- varkodom én! — tiltakoztam, pedig, hidd el, nem is tudom miért, de vártam, s jóllesett a hívása. Izgalmas dolog belesni egy másik öreg életébe, figyelni a járását, a szavait, olyan ez, akárha egy kiégett házban téblábolna az ember, aminek már csak a padlása ép. — Na szabódjék mán kend, ha híjják — kaptam aztán az újabb meghívást, — Van egy kis idei mur- cim, megkóstoljuk! — s azzal megnyílt a kapu. — Hát, köszönöm! De nem vagyok én ám egy nagyivó! — ájta- toskodtam. — Adjon isten! — bújt akkor elő egy asszony a nyári konyhából. a például én azt monH dom önnek: made in Hungary, kíváncsi lennék, mi jut erről hirtelen az eszébe. — Made in Hungary? Hát az, hogy . .. magyarországi termék. Magyar gyártmány. Valami efféle. — Érdekes. Csalódtam önben. Kellemesen. Mire mondom ezt? A napokban ugyanezt a kérdést feltettem a diákjaimnak. És mit gondol, mit feleltek rá? — Tudtak felelni egyáltalán? — Kórusban, uram, kórusban! Azt felelték: táncdalfesztivál! A székesfehérvári! Augusztus húszadikán ! — Sajátságos. — Az. Nem folytathattuk ezt az igen tanulságosnak ígérkező beszélgetést, mert a hátunk mögötti állópultnál valami galiba keletkezett, s elvonta a figyelmünket. Odafordulok: egy magas, őszülő, igen elszánt és ádáz kifejezésű férfi hu- zakodott egy cingár emberkével. A konfliktus oka — melynek kimenetele, ha netán, tettlegességre kerülne sor, a súlykülönbségből ítélve egy pillanatig sem kétséges — hamar kiderült, mert a szigorú férfi nemcsak erőteljesen ránci- gálta gallérjánál fogva a nyiszlett ellenfelet, hanem bősz haraggal rá is ripakodott. — Beleittál a sörömbe... te szemétláda!! ,.. Miféle embér vagy te ..., hogy beleiszol a más sörébe? Olyasmiket is mondott, amiket ezúttal nem rögzítünk. — Ez is elég sajátságos — fordult el a kietlen látványtól a biológia tanára. — Nem is tudom, mikor voltam tanúja efféle jelenetnek. Valamikor állítólag napirenden volt, hogy elzüllött vagy koldusbotra -jutott ízléstelen egyének belekanalaztak, sőt beleköptek a másik vendég ételébe, csak hogy az megutálja s otthagyja. Ok aztán megették. — A cingár tettes e pillanatban oldalgott el, fejét nyakába húzva, sietősen mellettük, úgy látszik mégsem került sor tettlegességre. Nem. mert az ádáz arcú vendég szinte lebénulva, tanácstalanul bámult a cingár után. Nyilván maga sem tudta, mi ilyenkor a teendő. — Hát, kérem — s döbbenten körültekintett a Boszorkány nemkülönben meglepett közönségén —, ilyet ember még nem pipált! Ezt az elvetemültséget! — Csípőre tett kézzel, fejét ingatva csodálkozott. Az elvetemült cingár kiért az utcára, elimbolygott a földig érő ablak előtt, merthogy menése imbolygásra emlékeztetett, afölött vitát nem érdemes indítani. — Különben ismerem ezt az egyént — intett a távozó után a biológia tanára, s hogy torkát megnedvesítse, beleivott a poharába. Amikor félig üresen letette, már mondta is kiféle. — Jónevű kanári- és papagájidomító volt annak idején. De hogy miképpen züllött el ennyire, arról nem tudnék önnek felvilágosítást adni. — Papagájidomító? Micsoda foglalkozások vannak! — Én is kortyoltam egyet. Pontosabban: kettőt. — Egyáltalán, hogy megy az ilyesmi? Olyan jól megtermett, duplafenekű nőszemélyt képzelj, abból a negyven év előtti, jóvérű menyecskefajtából. Sok dolga lehetett, megtudtam, hét gyereket indított világgá. Most már csak az apusra vigyáz. Visszaüdvözöltem, s aztán az ő intelmei közben, hogy mit ne vigyünk ám túlzásba, levonultunk a pincébe. A belépőben fényt csinált az öreg, aztán előre tért. — Jöjjék csak — biztatott —, nyekereg ez a grádics, de ha en- meg megbír, magát is. — Jobb kezével a boltozatba kapaszkodva lépegetett előttem. Koszos volt minden, és elhanyagolt. A nedves pince megborzongatott, de kedvvel követtem az öreget. Nyolc lépcsőfokot haladtunk lefelé a pisla fényben. Leérve aztán egy hordóra helyezte a lámpát, majd lopót kerített elő, s gyakorlott mozdulattal megszivattyúzta az egyik hordót. A poharak öblítése, ott álltak azok egy polcon, mit mondjak, guszto- som szegte. A két poharat ugyanis csak megspriccelte félig, s meglögy- bölte a bennükvalót, majd a földbe löttyintette. Ez volt a sterilizálás. Mit is gondolhat magában ilyenkor egy világéletében városi mqlós, a hegyiigazda pincéjében? Savanyú ábrázatomat szerencsére nem láthatta, a csurdítgatással foglalatoskodott. — Na, isten éltesse! — nyomott aztán kezembe egy poharat. — Isten éltesse! — viszonoztam. — ízlik-é? — tudakolta aztán. — Jó — mondtam. — Nem rossz! — A madarak idomítása? Természetesen előfütyülés által. Ha például ön meg akarja tanítani a madarát valamilyen melódiára, addig fütyüli azt a melódiát, amíg a madár is rákezdi, és utánozza. Különben a papagáj is, a kanári is rendkívül tanulékony madár. Habár akadnak köztük tehetségtelenek, mondhatnám, dilettánsok is. — Tehetségtelenek? Hogyhogy tehetségtelenek ? — Mint akár az emberek. Fütyülhet nekik az ember, hogy a szája kifodrozódik, nem, az istennek sem hajlandó utána fütyülni. Csak a magáét fújja. Akadnak a sze, tudni kell, melyik fajta madár mit eszik szívesen, mivel lehet füttyre bírni. Jelen esetben a sárgarépáról van szó, ugyebár. — Bedugja a rácson, és akkor a madár ... — Pontosan így van. Belecsíp. És a megszokás által megtanulja, hogy ha azt a dallamot fütyüli, amit neki előfütyülnek, akkor beleharaphat a főtt sárgarépába. És aztán megállás nélkül fütyül, fütyül. — Bocsánat, ha jól emlékszem, azt is említette, hogy vannak tehetségtelen egyedek is, akik mindig csak a magukét fújják. Ezekre nézve... Mocsár Gábor: MADÁRISKOLA legértelmesebb madárfaj ták közt is ilyenek. Csakhogy ennek az illetőnek — s fejével az eltűnt merénylő után intett — egészen speciális módszere volit rá, hogy a hozzá beiskolázott madarakat könnyen, gyorsan megtanítsa fütyülni. ' , — Madáriskola! Kíváncsi lennék . .. — ... hogyan megy a munka egy ilyen madár iskolában? Szívesen elmagyarázom, mert egy alkalommal tanúja voltam a működésének. Köztudott volt az idomító- ról. hogy a Rákóczi induló rendkívül népszerű dallamát, illetve az induló első taktusait minden kanári. minden papagáj harsányan és gyönyörűen fújja, amint elvégzi az ő madáriskoláját. Mi volt a módszere?- Roppant egyszerű. A madaraikat, illetve a kalitkájukat körben felakasztotta a tanteremben a falra. Ö pedig egy szép hosz- szú főtt sárgarépát villára tűzött, és körbe-körbe járt a kalitkák előtt. A növendékek szeme persze a főtt sárgarépán. És akkor rá- kezdte. Elfütyülte a Rákóczi induló első, közismert taktusait, azt, hogy: vákpali, vakpali, vakvak-vak. Folyton körben járt, és megállás nélkül fütyülte újra meg újra: vakpali, vakpali. vak- vak-vak. A végtelenségig. .És egyszer csak a tanítványok kezdtek odafigyelni. A melódiára. Namár- most, közülük is természetesen az eminens, vagy pedig a stréber, elkezdi a pittyegést, a füttyögést. És akkor az idomító, akiről nem tudnám megmondani, miképpen züllött el annyira, hogy beleiszik más sörébe, bedugta a kalitka résén a főtt sárgarépát. Jutalomképpen. — Kezdem már érteni. Valóban szellemes módszer: ha fújod az én nótámat, kapsz sárgarépát. Ha nem fújod, nem kapsz. — Valóban jól bevált módszer. Köztudott volt akkoriban, hogy az ő kézé alá adott madarak, akár papagájok, akár kanárik, akár szajkók, akár süvöltős madarak, mert ezek is roppant tanulékonyak. milyen gyorsan megtanulják és fújják a Rákóczi indulót. Per— Pardon — szólt közbe a biológia tanára, — Megszomjaztam. — Midőn a kiürült poharat letette, példáját én is követtem, folytatta: — Tudom, mit akar kérdezni. Hát, kérem, ezekre nézve az az eljárás, hogy az idomító fekete kendőt borít a kalitkájukra. _ — Fekete kendőt? Büntetésképpen? — Mondhatjuk így is. Mindazonáltal nevelési célzattal. Mert, kérem, mi történik a madárral ott a fekete kendő alatt? Unja magát halálosan. Abban a sötétségben. Szívesen el-elszundikálna. de nem tud abban a nagy zajban, kénytelen figyelni, mi hallik kintről. És egyszer csak elpdttyenti magát. Belefütyül a kinti zenébe. Ö is mondja már, hogy vakpali, vakpali, vak- vak-vak. És mit ad isten? Felleb- ben a fekete kendő, és az idomító bedugja neki is a sárgarépát. És a legcsökönyösebb, legbutább madár is rájön, mit kell tennie, hogy hozzájusson a világossághoz, s vele az imádott sárgarépához. Vagy a kendermaghoz. Melyiknek mi a csemegéje. — Valóban kitűnő metódus. Viszont közben ez a pohár... — ... kiürült. — Felnevetett. — Ez a malőr meg szokott történni ezekkel a poharakkal. Nincs más megoldás ... Beálltunk a kassza előtti sorba. A biológia tanárát magam elé engedtem. így aztán ő volt az, aki hamarabb fordult, s elfoglalta helyünket az állópultnál. Jobb kezét vidáman üdvözlésre lendítgetve várt s fogadott. — Milyen jó, látja, hogy kizökkentünk a beszélgetésből! Tudja-e, hogy a teli poharat a kezembe fogva egy pillanat alatt eszembe jutott, mi okozta ennek az idomitónak az elzüllését? Bizony isten eszembe jutott! — Poharát a pulthoz koppantottá, isten-isten* mondta, ezt a példáját is követtem, s két, pontosabban három korty után így folytatta: — Nem fogja elhinni! Mesterségének lett az áldozata! — De hiszen — jegyeztem meg élénken és álmélkodva, mert tudtam, hogy az élénk álmélkodás felfokozza a biológia tanárának a közlési vágyat, ez különben általános pedagógiai vonás —, de hiszen a madarak idomítása igazán békés foglalkozás, mi ebben a veszély? Szerintem nincs benne semmi veszély. — Nincs? Hát ide figyeljen. Már rengeteg mindenféle madarat megtanított a Rákóczi indulóra, amikor a madártulajdonosok kezdték hozzá visszahordani a madaraikat ... — Nem jól fújták? Reklamáció? — Kitűnően fújták! A Rákóczi indulóval nem volt semmi baj. Ellenben a tulajdonosok megunták, hogy folyton-folyvást, reggeltől estig, -sőt néha még éjjel is ugyanazt hallják a madaruktól: vakpali, vakpali, vak-vak-vak. Már-már az agyukra ment ez a folytonos vak- pali, vakpali, vak-vak-vak. Azért hozták vissza az iskolába a madarakat, hogy az idomító tanítsa meg őket valami más melódiára is. Mit tudom én: Szép vagy. gyönyörű vagy Magyarország. Vagy mondjuk: Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs. Voltak, akik operettet akartak hallani, például azt, hogy Haj- mási Péter, Hajmási Pál. — Na és? Nyilván' azt is betanította velük. Ugyanazzal a módszerrel. Ha egyszer az a mestersége, magától értetődik, hogy ... A biológia hallatlanul felélénkült tanára azonban erélyesen és tiltóan hadonászott. — Ne is folytassa! Tudtam, hogy nem fogja elhinni. Megérteni. Itt jött a bukfenc. Nem fogja elhinni: ez az idomító azért tanította a madarakat a Rákóczi indulóra, mert nem tudott egybet fütyülni. Botfüle volt, érti már? Ezt az egy melódiát valahogy, kínkeservesen megtanulta. Mikor a madarakat a tulajdonosok az újabb tanfolyamról hazavitték, nem ismerték rá semmiféle értelmes melódiára. A madarak összevissza fütyörésztek, épp. am; az eszükbe jutott. Itt jött, uram, a bukfenc. A madártulajdonosok persze nem bízták rá többé a madarukat. Elvitték olyan idomí- tóhoz, aki nemcsak egy dallamot tud úgy, ahogy elfütyülni, hanem sokfélét. Így kezdődött. Ettől kezdve ez az idomító, mondhatni, magára maradt, csődbe jutott. É!s mivel semmiféle hasznos foglalkozáshoz nem fűlt a foga, gyerekkora óta csak a madár, csak a madár ... szép lassan, fokról fokra elzüllött. Láthatta különben ... ersze hogy láttam. És P elgondolkoztam a látottak és hallottak fölött. Minek jeléül poharamat a pulthbz koppantottam. — Az ám — jegyezte meg társam— már el is felejtettem, miről beszélgettünk, amikor ez az incidens, ezzel a sörlopóval, közbejött. Eszembe jutott. — Valami táncdalfesztiválról. És elkezdtünk beszélgetni a táncdalfesztiválról. Aminek ugyebár az az elnevezése, hogy made in Hungary. — Akkor húzza meg! Aki félig issza, félember! Átkerült aztán a csöppnyi pince túlsó felibe. — Van ám itt még egy kis óbor is — kopogtatta végig a hordókat. — Az asszony nem tud róla! De nem is kell neki! — Aztán egy- szercsak megállt, s megfordult.. — Osztán... hogy is híjják magát? — Bayer! — mondtam. — Aha! — mormogta, kiütve a keresett hordó dugóját. — Jól van — mondta, s azzal leeresztette a lopót. Ittunk még néhány pohárral abból is, aztán szíves marasztalása ellenére is búcsút vettem. Jó volt napvilágra lépni, nyomorult vaksi szemem könnyezve fogadta a fényt. S miközben a kapu felé irányultunk, az asszony is megjelent. Azt hiszem, meg lehetett elégedve Lajosával, hogy ilyen rövid pin- cézés után újra látja. — Hívja meg, Lajos, a vendég urat is, kész a pörkölt! — szólt utánunk a mama. Hát tudod, fejezte be a történetet az öreg, nem tudom, hány helyen áll még így a világ, de hogy ezek a Lajosok fogyóban vannak, azt hiszem, nem tévedek. Akkor, e történet napján Apafi Tamás asztalán felejtődött a notesz.. Vissza már nem lett módja adni. Kass János grafikáiból. plasztikáiból, 'rajzaiból nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Összeállította; Békást Ildikó J Psalmus Hungaricus
