Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
10 Barangolás az országban 1983. NOVEMBER 26. v Fogy, fogy az út a Trabant kerekei alatt... Szolnokhoz csak egy bakugrás Kecskemét, a „hírős város”, aztán jó háromnegyedórás unalom a Duna—Tfsza közén. Útikönyvet, térképet lapozgiat az ember: amikor Apostag felé mutat az útjelző tábla, biccent, igen, itt született a nagy meg nem alkuvó, Nagy Lajos — pár hónappal több, mint száz éve. At a hídon, a Dunán túlra. Ez már Illyés Gyula földje: Simontornya, Cece. Sárszent- lőrinc, Borjád, Ozora — a „Puszták népe” lakta föld. Illyési 1934—’35-ben írta híres szociográfiáját, amely egyszersmind a történelmi igazságtalanság drámája is. 1929: megkezdődött a nagy gazdasági világválság'. A New York-i tőzsdén órák alatt mesés vagyonok, váltak semmivé: — ezer meg ezer kilométerrel arrébb pedig hamarosan mintegy kétszázezer magyar munkás lett munkanélkülivé, de megütötték a dobot az eladósodott birtokok felett is. A magyar történelemkönyvek lakonikusan így jellemzik a kört: éhség és nyomor köszöntött falura, városra egyaránt. Tüntetések Pesten, Cson- grádon, Salgótarjánban, letartóztatások a makói, hódmezővásárhelyi, mezőtúri kommunista sejtek tagjai körében. Ma tuska Szilveszter fölrobbantja a biatorbá- gyi hidat. Sallai Imrét és Fürst Sándort kivégzik. az 1930. szeptember 1-i sztrájkkal tetőzik az elégedetlenség, és tetőzik a terror is; színre lép Gömbös Gyula. Vajon hogyan élték át ezt a korszakot a legszegényebbek közül való jáseárokszál- lásá kubikosok? „S kitántor- gott Amerikába másfél millió emberünk.” — írta nagy versében József Attila. „Hát bizony *n,ink az éhségtől tántorogtunk” — emlékeznek, máig szégyellve a nagy nyomorúságot, az, egykori kubikosok. Munka nem volt, vagy ha akadt, hát a heti kereset épp arra volt csak elég, hogy hazautazzanak falujukba. Gyakran fölhangzott a csongrádi, a jász- ladányi, az ároksizállási utcákon a régi kubikosnóta: „Főd kiszíjja az Hetünk, Ásó töri a tenyerünk; Lyukas ingünk, lyukas gatyánk, Az isten se gondol miránk.” Az eredendően mozgó életet élő kubikosok — Liadány- ban, Árokszálláson és másutt — hónapszám nézték az ásó akácfa nyelét, s lassan berozsdáltak a talicskák tengelyei is. Fölösleges hát az firtatni, hogy milyen szociális! mozgatórugói voltak annak, hogy ötvenegynéhány esztendővel ezelőtt jászsági kubikosok családostul vándoroltak el szülőfalvaikból, s telepedtek le a Dunántúlon, Tolnában, Somogybán, Fejér megyében. Nem azért, mert azt remélték, hogy a dunántúli pusztákon kolbászból van a kerítés. * * * Tolna csücskébe, Iregszem- csére érkezünk. A néhány esztendővel ezelőtt Tiszabu- rán tanító Bőgős Gyula és felesége igazít bennünket útba: kik élnek még a hajdani „Űjireg-alapítók” közül. E „barangolás” történetéhez hozzátartozik, hogy Bogos Gyuláné (Szolnok megyei pedagógiai díjas; ma már nyugdíjas) feldolgozta a legnagyobb dunántúli jász falu, Üjireg históriáját — dolgozata díjat nyert a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán. Zárójel nélkül kell megjegyezni, hogy a tiszabu- rai cigányklubot szervező „Piróka-Piróka néni” ez idő tájt nyugdíjas klubot vezet Iregszemcsén, néprajzos-pedagógus módjára ápolja a falu gazdag Bartók-hagyomá- nyait, szólásokat gyűjt — egyszóval dolgozik. Üjireg — Iregszemcse társközsége. Közel ötszáz lakosa van — köztük a legöregebb, a 93 éves Nagy András. A tiszteletreméltó életkorhoz néhány adalék: nagyapja még látta az 1849-es tavaszi hadTolnai jászok között Muth-puszta — Jásztelepszállás — Üjireg madártávlatból járat vert, futó osztrák hadait, édesanyja pedig pontosan 1900-ban bízta rá, a tízéves nagyfiúra a kenyérsütést (!): rium”, hogy pár hét dunántúli tartózkodás után hazaszökött Jászárokszállásra — gyalog. — Hát rozslisztből sütöttünk akkor — szép nagy jászkenyeret. Édesanyám cseléd volt, apám kubikolt. Muszáj volt akkor kubikosnak lenni. Jött a katonaság, 1912- ben rukkoltam be Egerbe, a 13-as huszárokhoz. Azután, hogy megölték Ferdinándot, a trónörököst, hát Galíciába kerültem a frontra. No, ott aztán vigasztaltuk egymást amikor fütyült a srapneli: „Ne csinájj be, jász gyerek vagy!” Végigharcoltam a világháborút, aztán jött T9: akkor nősültem meg először. Aztán toltam a kubikostalicskát, tíz évig csapatvezető kubikos voltam. Hanem ’29-ben már nem volt mit tolni, odahaza Árokszálláson csak nézték egymást a kubikosok. Mondhattuk ám hogy „ne csinájj be jász gyerek!”. Ak-' kor jött ez a Muth-puszta. 1929 és 1933 között az egykori Muth-pusztán több mint 80 jászárokszállási, többségében kubikoscsalád telepedett le. Az eladósodott nagybirtokot az állam afféle látványos nyomorenyhítő akció keretében, fölosztotta a „szerencsés” jászok között. Árokszálláson a plébános és az országgyűlési képviselő szervezte az embereket: hosszú lejáratú hitellel juthattak földhöz. Földhöz, amely az első időben arra volt jó, hogy — mint a honfoglaló magyarok — kunyhókat állítsanak rajta, vájjanak belé. Nem pate- tikus túlzás ez, több család földkunyhóban vészelte át a nehezét. így vágott neki szüleivel a most 70 éves Varga Sándor is ennek az „Óperencián túli” új életnek. Nagybozontú szemöldöke rebben, amikor erről az időről beszél: — Mindenhogy volt. Csak kilenc cselédház állt itt, meg az uradalmi központ. Fölosztották a földet, és mi építettük a fecskefalú házakat. Ki-ki a saját földjén. Tudja milyen a fecskefal? Hát az úgy épül, ahogy a fecske rakja fészkét. Az idevalósi cselédek utáltak minket, még azt is mondták, hogy nem tudunk magyarul. Varga Sándorról „följegyezte’’ az újiregi „legendáVarga Sándor: „Mindenhogy volt. Építettük a fecskefalú házakat. Aztán Árokszállás húzta vissza a szívem” — Hát húzta vissza a szívemet Árokszállás. És nyikorgott tovább a kubikostalicska: szó szerint és átvitt értelemben is. Életrevaló emberek vágtak neki a Dunántúlnak, hozták magukkal szülőföldjükről termelési tapasztalataikat, hogy egyebet ne említsünk a dinnyetermesztést ők honosították meg ezen a környéken. Egy szó mint száz: Muth-pusztát 1949-ben Jásztelepszállás néven jegyezte a helységnévtár — önálló községként. 1948- ban megalakult az első termelőcsoport, egy évre rá a Béke Tsz. — Én is beléptem — mondja Varga Sándor. — Hális- tennek most már bírok nevetni rajta, mert eleibe bizony 20 fillért, aztán 50 fülért kaptunk egy munkaegységre. Aztán megerősödtünk. Furján Jánosné — egyike a kevés ma is tanyán lakónak — kis híján elsírja magát, amikor bemutatko^mk. — Szóval maguk „otthonról” jöttek — mondja, s azon kell töprengeni, hogy az öt- venvalahány éve gyermekfejjel elhagyott szülőfalu még ma is az „otthon”. Mutatja a szép, farazatos, jellegzetes jász tanyát. — Apám építette, jó kőműves mester volt, de nekiindult ő is Árokszállásról, mert nem volt abban az időben munkája. 1 Rend, tisztaság mindenütt. A szobában szép hímzések: — Anyámtól tanultam még odahaza! Furján Jánosné 1942. óta özvegy. Két lánya és unokái rendszeresen látogatják, egyedül él a tanyán. Akarva, akaratlanul régi dolgok ötlenek eszébe: — Tudja, itt a környékbeliek elég keveset nótáztak. Csodálkoztak is, amikor a jászlegények hárman-négyen összeálltak aztán rázendítettek — akármikor, nem kellett akkor ünnepnek lenni, csak egy kis kedvnek. Kuko- ricafosztáskor még hermoni- ka is került. Kevés tanya áll ma már az egykori tanyavilágban. A „telepesek” csinos kis falut építettek az újiregi halastavak partján: főutcával, téglaháBugyi József édesapja kubikostalicskája mögött autókat, háztartási gépeket talál. Építettünk bekötőutat, járdát, vízvezetéket, csatornákat. Szóval ezt * az egész falut. Ha itt valami közös munka akad, nem kell a tanácstagnak térdig koptatni a lábát, teszi mindenki a dolgát noszogatás nélkül is. A szép szál mezőőr és felesége három gyereket heveit fel. Lányuk pedagógus lett, a Sárdbogárd melletti Nagylókon tanít. Érdekes véletlen — újságolta a fiatal tanítónő szüleinek — Nagylókon is él 40—50, Jászságból elszármazott, család. Szintén a nagyobb karéj kenyér reményében szerencsét próbáló kubikosok telepedtek le ott — 1943—’44-ben. Bugyi Józsefék portáján egyébként megtapasztalhattuk: a gondos háztáji jószágtartást is alaposan megtanulták az újiregiek. Birkákat hizlal, egy gyönyörű lovat nevel, de van aprójószág is a ház körül. Stefán Istvánná, a falu italboltjának vezetője, nem egyszerűen „ikocsmáros”. Üzlete amolyan jó értelemben vett közösségi hely: melegedni, beszélgetni térnek be ide az emberek — súlyos rendbontás emberemlékezet' óta nem volt Üjiregen. Most éppen arról pereg a szó, hogy a „hőskorban”, — még a tanyás-telepes időszakban — milyen nehézséget okozott a nyelv. Ök úgy mondtákyhogy „legíny”, „szíp”, „min”, „te- hín”, az idevalósiak és a környékbeliek pedig hegyezték a fülüket, mit beszél az a másik. Más neve volt a létrának, a szalmahúzó horgot „vonyogó”-nak mondták a Tolnába valók, a Jászságból jöttek pedig egész egyszerűen nem értették, ha valaki a Hajnali „csendélet”: a fagyott földeken is talál harapnivalót a juhnyáj. A falu állattenyésztése messze földön híres zakkal, vízzel, villannyal, iskolával, amely ugyan megszűnt a körzetesítéssel, most az óvoda van benne. Bugyi József, az Iregszem- csei Egyetértés Tsz 53 éves mezőőre nem titkolt büszkeséggel mutatja a falu utcáit, házait. — Én már itt születtem. Édesanyám velem volt terhes, úgy tette meg az utat JászárokszáHástól idáig. Nézzen körül! Itt minden a mi és a szüléink munkájával jött létre. Pedig apám legnagyobb vagyona tán a kubikostalicskája volt. Most meg bemehet akármelyik portára: a kubikostalicskák helyett „Szóval, otthonról jöttek.” — Furján Jánosné a jász tanya udvarán „lazsnak”-ot, vagy „lózs- nyak”-ot emlegette, vagyis azt a kettéhasított ócska zsákot, amivel csépléskor a pelyvát hordták odébb. (Mellesleg szólva: Illyés Gyula a Puszták népében úgy emlegeti a lazsnakot, mint az ajtónyílásra tett vászondarabot.) Képzeljük csak el azt a kubikosfeleséget, aki tojást árult az iregszemcsei piacon, s egy asszonyság így szólt hozzá; „Hogy a tikmonya?” Igen, ma már tréfásnak tűnik, hogy magyarok és magyarok, egysorsú emberek nem tudtak egy nyelvet beszélni. De a „betolakodóknak”, az idegeneknek jutott a vastagabbjából is. Eklatáns példája a rideg elzárkózásnak: a jászok nem temetkezhettek oda, ahová a „ben- szülött” cselédek — noha ezek is, azok is katolikusok voltak. Ma is a „jász” temetőben búcsúznak halottaiktól az újiregiek. Fennhéjázók- nak, büszkéknek tartották a környéken a „jött-menteket”, lesújtóan mondva róluk: „Nem átallanak ezek énekelni akkor sem, amikor bánatuk van.” És a tetejébe olyan istentelenséget is megengedett egyik-másik talicskatoló, hogy azt állította, Jézus urunknak is egy jász-ól (vagyis jászol) volt a bölcsője. Szűkszavú tények a mai faluról. Gonda József, az iregszemcsei tanács fiatal elnöke — aki hosszabb ide g Üjiregen is lakott — sorolja: — Felemlegetik még, hogy valamikor megbélyegző jelzőként használták a „jász” szót. Ma, amikor megyeszer- te keresik, hívják, várják az újiregi kubikosbrigádokat — más jelentése van a szónak. Ismerek olyan családot, amelynek kilenc férfitagja közül hét kubikolással kereste, illetve keresi a kenyerét. Nem csoda, hogy hajnalonként jönnek a buszok Új- iregre, s viszik a kubikosbrigádokat Tamásiba, Fornád.'a, át Somogy megyébe is. Sajnos — dehát ez nemcsak Üj- iregre jellemző — a fiatalok egyre kevésbé kívánkoznak szülőfalujukba. Iregszemcse sem nagy település, háromezer-kétszáz lakosa van — munkalehetőség itt sincs sok. Valahogy úgy néz ki, hogy mostanában éraem „eljáró”- nak lenni a környéken. Niflcs okom rá, hogy pusztán udvariasságból szépeket mondjak az újiregiekről, de tény, hogy szorgalmuk, munkaszeretetük, az új iránti érdeklődésük és szinte példa nélkül álló összetartásuk őket „érdemessé” teszi az eljáró munkára. Ügy lesz a legpontosabb, ha azt mondom: szeretik őket. * * * Több mint fél évszázada immár, hogy nyolcvanegyné- hány jászárokszállási család megalapította Üjireget, Zichy Raffael Muth-pusztai birtokán. Az első telepesek unokái már csak hírből, nagyapáik meséiből ismerik a görhét, a gancát. Ám — és ez az egykori földhöz való ragaszkodás szép jele — évente egyszer („legalább a búcsúkor”) fölkerekednek az újiregiek s elindulnak Jászárokszállásra. Vágner János Szelíd domboldalon a jászok temetője Fotó; T, Katona László Egy kép 1912-ből: Nagy András amikor „berukkolt’’ a huszárokhoz .. .és ma újiregi tanyája udvarán
