Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
8 1983. NOVEMBER 26. Irodalom» művészet Babits Mihály centenáriuma Irodalmunk legnagyobb egyéniségei mindig együtt vállalták a nemzet és az emberiség ügyét, egyszerre voltak a magyarság és az emberi egyetemesség szószólói. Ilyen költő és írástudó volt a száz esztendeje született Babits Mihály is, Ady és Móricz mellett a Nyugat irodalmának — a század elején kibontakozó irodalmi forradalomnak — egyik szellemi irányítója. A Dunántúl szellemi örökségét hozta magával: a budapesti egyetem hallgatójaként, majd fiatal tanárként nyitott lélekkel fogadta be az európai ' műveltség nagy értékeit. Nyelveket tanult, filozófiával és műfordítással foglalkozott, s midőn a nagyvárad; Holnap című antológiából megismerte nevét az irodalmi közvélemény, már az új magyar irodalom egyik legműveltebb költője volt. Verseiben új lírai élményeket és új költői-kultúrát hozott: korai költészete a megismerés szellemi kalandjait fejezi ki, a későbbiek során viszont mindinkább a huszadik századi értelmiség, a modern .kor ellentmondásaival küzdő írástudó drámai tapasztalataival vetett számot. Első verseskönyvei — Levelek Írisz koszorújából, Herceg, hátha megjön a tél is — még a világ pompás és gazdag forgatagát festették, későbbi kötetei — A nyugtalanság völgye, Sziget és tenger, Versenyt az esztendőkkel — viszont már megrendítő morális küzdelmekben keresték a történelmi és kulturális válság megoldásának humánus lehetőségét. Nemcsak verseivel, hanem regényeivel, tanulmányaival és műfordításaival is beírta nevét irodalmunk történetébe. Korai regényei — A gólyakalifa és a Tímár Virgil fia — az emberi lélek belső ~ világába nyitottak utat, Kártyavár című regénye a hazai városi fejlődés konfliktusait tárta fel, legnagyobb prózai munkája, a Halálfiai pedig korszakos jelentőséget kapott a magyar értelmiségi réteg Mint forró csontok a máglyán Nem az énekes szüli & dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl, új dal, te min- [denható! Szülj engem újra. te csodaszép! Most beteg a testem. A földi vágyak messze nagyon... Mint ropogó csomtok a [máglyán, hevernek forró ágyamon. Barátaim elhagytak, engem: egyedül maradtam már. Lelkemet kiürítettem. mint aki nagyobb vendéget [vár. Ügy fekszem itt, mint a [főniksz, ki félve reméli a tüzet. amelyen el fog majd égni s amelyből újraszületett. Lobbanj föl, repíts el engem piros szoknyáid között: egy dallal ölöm meg azt aki voltam, és már más leszek. Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. Lobbanj föl új dal, te mindeniható! Szülj engem újra, te csoda[szép! A szökevény szerelem Annyi év, annyi év: a szerelem tart-e még? Azt hiszem, kedvesem, ez már nem szerelem. A szerelem meggyújtott, meggyújtott és elfutott itthagyott, itthagyott. Mintha két szép fa ég puszta környék közepén és lángjuk összecsap, s most a két fa egy fa csak: pirosak, pirosak. sorsának és világképének nagyszabású epikus ábrázolása révén. Tanulmányíróként eredeti gondolatokban gazdag, az alkotó személyiségére és az írói alkotásra egyaránt figyelő esszékben tekintette át a magyar és a világirodalom nagy értékeit. Az európai irodalom története című átfogó munkája nemcsak — mint mondották róla — „egy ízlésforma önarcképe” volt. hanem nemzedékek világirodalmi kalauza is, amely a két világháború között hirdette az emberi egyetemesség szellemét. Mint műfordító egész tartományt hódított meg a magyar kultúra számára : Szophoklész, Dante, Shakespeare. Goethe és Baudelaire részben vagy egészen az ő tolmácsolásai révén szólalt meg magyarul. Babitsnak — elsősorban mint a Nyugat szerkesztőjének — a kor irodalmi életében meghatározó szerepe volt. Már pályája kezdetén a magyar irodalom és kultúra megújítására vállalkozó folyóiratnak kötelezte el magát, az első világháború, a levert forradalmak és Ady halála után pedig elsősorban neki kellett irányítani a Nyugatot. A folyóirat a két világháború között is Irodaimunk, egész szellemi életünk vezető ereje maradt. A huszas években — a fájdalmas történelmi megrázkódtatások után —- a Nyugat nehezen tudott megbirkózni a korszak erőszakos kihívásaival. Inkább az alkotó munka zártabb körében ikeresett feladatot, s a klasszicitás ideálját tűzte maga elé. Erre a klas&ziciitásra táBabits Mihály versei Nem is két fa, két olajkút és a lángjuk összecsap — mélyek, el nem alszanak, a szerelem messze van már és kacag, és kacag, Mit kell itt még szerelem, kedvesem? Ügy tudlak már csak szeretni mint magamat szeretem, égve s égetve, kegyetlen s érzem, hogy kacag mögöttem a szökevény szerelem. maszkodva képviselte az emberi egyetemességet, s tiltakozott az ellenforradalmi politika megosztó hatalma ellen. A kasszici tásnak ez a gondolata radikalizálódott a harmincas években. midőn Babitsnak a fasizmus általános támadásával szemben kellett védelmeznie a humánum és a kultúra nagy értékéit. A Nyugat mind erőteljesebb szerepet vállalt a nemzeti függetlenség védelmében, a szellemi ellenállás küzdelmeiben. Ez a nemes küldetés elsőrendűen erkölcsi és politikai feladatokat tűzött Babits folyóirata elé, s valóban a Nyugat a háború előestéjén a magyar szellemi élet antifasiszta küzdelmeinek egyik organizátora lett. Babits nemcsak szerkesztőként, költőként is vállalta a küzdelmes hivatást: Jónás könyve, Ezerkilenc- száznegyven és Talán a vízözön című verseiben, valamint tanulmányaiban, publicisztikai írásaiban á szellemi ellenállás történelmi igaza melett érvelt. Ezek a művei nemcsak művészi értékek, hanem politikai felelősségvállalások, cselekedetek is. Sohasem fogadta el az erőszakot, a barbárságot, a háborút, mindig a valóságos nemzeti érdekeket tartotta szeme előtt, jól tudva, hogy ezek az érdekek egybevágnak az emberiség egyetemes érdekeivel. • Munkássága és szellemisége ma is időszerű: születésének századik évfordulóján mint élő hagyományra emlékezhetünk reá. Abban az értelemben, ahogyan ILlyés Gyula beszélt róla — mesteréről és barátjáról — számot vetve szellemi örökségének igaz értékeivel: „Babits alakjára most árad csak a világosság. Most kezdődik útja is. Figyelve nézek rá, s bámulom, a jelenséget: aki valaki, annak épp elég egy helyben állnia, hogy rengeteg dolog történjék veié. Mozdulatlanul is folyton cselekszik: méri az esztendőket és a szíveket.” Pomogáts Béla Bolyai „Semmiből egy új. más világot teremtettem.” Bolyaj János levele atyjához Isten elménket bezárta a térbe. [térbe. Szegény elménk e térben rab [maradt: a kapzsi villámölyv, a gondolat, gyémántkorlátját még csak el [sem érte. Én, boldogolván azt a madarat ki kantjából legalább kilátott, a semmiből alkottam új világot, mint pókhálóból sző kötélt a [rab. Üj törvényekkel, túl a szűk [egen, új végtelent nyitottam én [eszemnek; király gyanánt, túl minden [képzeten kirabolván kincsét a képtelen[nek nevetlek, mint Istennel osztozó, vén Euklides. rab törvényhozó. Csillagokig! Ö, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony! Örülök annak a kis résnek a függönyömön, mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni, csillagokig! A szomszéd, szobákból az Élet örök ritmusa, alvó kedves életek lélekzése, - ó ti meleg Erők titkos munkája, kik jöttök az Idő fenéktelen mélyeiből! Elet vagyok én is, meleg erő, - gyűlöljön aki rossz! Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át ideértem ahol kilátok a csillagokig, csillagokig! Gyűlöljön aki rossz! S szeressen a jó! Mert nem nézek én mást ezután csak testvértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután, csak testvéréletek ritmusát tér meg idő feneketlen mélyeiből! Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek! Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek, kéz kézbén, erőt erő táplálva, mint áram áramot, törnénk föl csillagokig! Mózes II. (sorozatból) Weöres Sándor: Négy változat A meséhez mennyi unalom kell, hogy a boszorkányos madarak röppenjenek izgatott seregben s aprót-nagyot mulattassanak. A meséhez mennyi szánalom [kell, mennyi gyűlölet és sérelem, hogy a gonosz mind pokolba [vesszék, a jó végül győzelmes legyen. A meséhez mennyi bizalom kell, hogy kavics-mód sok legyen a [kincs. és a mondott rózsa illatozzék és nyisson az álmodott kilincs. A meséhez mennyi félelem kell, kályha mellett, hol semmi [veszély, minden zugból farkas leske- [lődjék, dárdát döfjön a csillagos éj■ llluh István: Keresd a fényt Apa félek Sötét az est Ne félj ne félj A fényt keresd Apa félek Elbújt a hold Ne félj ne félj A fényt dalold Apa félek Sötét az ég Ne félj ne félj Keresd a fényt Németh Pál: ÓBOR Kérlelte Tamás többször is, maradjanak benn hivatal után, ő papírra veti mind a száznegyvenet. Az öreg kis kékfedelű könyvecskéjében kereken ennyi bejegyzés volt. „Megannyi történet”! — mondta. Próbát tett egyszer. Beszélni is akkor beszéltek utoljára. Kérte, mesélje az utolsót, a száznegyvenediket. — Odor — mondta az öreg, s azzal becsukva noteszét az asztalra dobta. Történeteinek kezdete egyébként valahogy ködbe vész. Meséinek indításában nem követett ugyanis semmiféle receptet. Hol a vasaktól váltott egy bizonyos Wágner néni házának bemutatására, hol egy éppen aktuális hivatali susmus kapcsán kezdett visszaereszkedni a i múltba, hogy aztán lehorgonyozzon valahol, egy ismeretlen időben, mondjuk, egy Főt környéki csősz- kunyhó udvarán.. . Most a kutatással kezdte, beszélt arról, homokos illetve anyagcJS talajban miként történik. Ismertette a gyűrűk leeresztésének lehetséges változatait, megemlítve közben a víz azon „konokul huncut szokását”, miszerint, „ha teheti, megszökik”. Ecsetelgette a borosán ügyetlenkedő parasztok manővereit, amint egy éppen beszorult gyűrű kiszabadításában erőlködnek, s közben — éppen ezen utóbbi kapcsán — kiderült, hogy kutatási élményeit nem derékalj nyi tapasztalatai mondatják, szavai fürge gyíkok, a tegnapból cikkannak elő, a tegnapi nap kövei alól. Veszprémi hegyoldal. Kedve idehozta sétálni ezúttal a fénybe, vasárnapon, borosgazdák pincéi elé, be-bekukkan- tani udvarokra, „hisz, sürgés a forgás”, szüretben a nép. Aztán egy mondat. A beígért történet talán tettenért kezdete. — Azán ne igyék annyit, kend! — reccsent egyszercsak egy éles hang. Megkésebb — kommentálta az öreg. — Itt a reggel startja, páros féldeci. — Hát maga mit nézdel ottan? — szólítottak meg aztán egyszercsak. — Keres valakit? — Egy ki- dőlt-bedőlt kerítés mögül jött a hang. A gazdája nagydarab, köté- nyes vénember volt. A pince lejáratánál állt, kifelé vizslatott. Tekintete a fejem búbján állapodott meg. Jobb kezével a pince oldalát támasztotta, görcsös, szeplős keze- feje a tapasztott falba simult. Kötényét szél libbentette, aztán nyakát nyújtva újra szólt. — Magának szólok? Keres valakit? — Erősítem magam — mondtam. — Nem keresek én senkit. Csak úgy nézgelődöm! — srófoltam egyet a hangomon. — Senkit-e? — hangját erős csa- latkozás színezte. — Senkit — mondom —, csak nézgelődöm! — De, hogy azért va-
