Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

1983. OKTÓBER 1. Irodalom, művészet

Szerb György:

Világűrbe néző

Rovar a porban, súlytalan, fönn Androméda vérrokon köde, mezők felett a szellemek

s a bűvölt szél meteor-ösztöke.

Felhőn a város fénypora mint emberiség meztelen szeme, issza az ég igézetét,

csillaghajók hírével hintve be.

Fehér je-létünk mennyit ér, a lágy szövet, a kéjtől gyönge bőr elég-e fönn, hol gőggel önt

sugár-halált ezer mogorva kör?

És életünk hajszál-füve zsibongva nő-e, mint az iszalag, így nyúlván át, mint mirtuszág

a mondhatatlan fényévek alatt?

S emberségünk, a gáttalan, magába olt-e új törvényeket, miket a Mind ércujja hint —

vagy elbukik a földi bűn felett,

mit rossz teherként fölcipel, beszennyezvén a tisztább szemhatárt, hol nem suhog a földi bot,

s magára mér, ki másra vél, halált?!

Dallos Marinka: Minden estére egy mese

Dienes Eszter:

Tenyered súlya nélkül

Tibornak

Nőnek a fák nálam

nagyobbra s számig ér mindig a sírás.

Elmegy a test a porhoz, hiába tiltják.

________________________________________

m

ikor még élt az uram / melegebb volt minden nyaram / nem volt ilyen hideg telem / mert az uram itt volt velem. / Mióta temetőbe költözött / szívem gyászba öltözött / árnyék bor. . .

Az öregasszony nehezen ébredt. Jó lett volna még feküdni az este bevett altató kábulatában, szőni az egymáshoz simuló sorok rendjét, de a piszkos ablaktáblákon már fény szivárgott be. A kopott bútorok félszegen állták körül a széles családi ágyat. Fölkelt, göcsörtös ujjaival végigsimította mindkét oldalon a takarót, ott is, ahol már több mint két évtizede nem feküdt senki. Fölvette kötényét. Az öregember alacsony díványa mellett megállt, nézte az alvó nyugalmas arcát, figyelte a rávetett nagykabát emelkedését, azután kiment a konyhába.

— Már megint nem mosta el a főzőt! — mérgelődött, ahogy fölrakta a teát.

Együttélésük két hónapja alatt nem hangolódott még össze minden szokásuk. Az öregasszony korábban kelt,; hamarább feküdt. Az öregember szerette volna még végignézni a tévé műsorát, mert nehezen laludt el. Amikor még szokatlan volt az idegen lélegzetvétel, az öregasszony az altató ellenére is sokáig hallotta forgolódását. Tavassizal vagy nyáron mär ott toporognia a piacon, a többi koifaasz- szony között, hogy közösen panaszkodjanak a korai fölkelésre, hidegre, fájós derékra. A forró csuprot két kézre fogta, hogy jól átjárja a meleg, és apró kortyokban kiitta. Fogatlan szájával elnyámogott egy kis puha szalonnát kenyérrel, majd kihamuzta a sparheltet, és kivitte a vedret. Fűzős cipőjében meg-megcsűszott a behavazott, alattomos jlegekjet rejtő udvaron. Köhécselve, nehézkesen döcögve tért vissza a házba.

— Jó reggelt... Az öreg már ott ült az alacsony székén az asztalnál, és békésen falatozta füstölt szalonnáját.

— Gyújtson be gyorsan, János! — mondta az asszony. — Nagyon hideg van. — Az öreg nem válaszolt, csak bólintott, és még ösz- szébb húzta magát a széken.

— Amikor még boldogult uram élt — ült az asztalhoz amaz —, abban az időben soha nem volt ilyen hideg. — Az öregember némán hallgatta. Csak olyankor intette le, ha vendég érkezett a házhoz.

— Mi szükség erről most beszélni? — vetette föl alázatos szemét, ha ilyenkor hosszú-hosszú történeteinek egyikébe vágott.

A kis öreg megbékélt már a halottal, elfogadta élettársul az özveggyel együtt, türelmesen meghallgatta már százszor életét és halálát. Ilyenkor a bútorok fölragyogtak, mintha mostani kísértet- létükben valódi életre eszmélnének: a halott férjre, aki húsz évvel ezelőtt itt ült, a városháza dicsfényével a feje körül.

Az öregember megvárta, míg abbamarad a mese, kiment fát vágni, majd a vödör szén tetején óvatosan beegyensúlyozta a gyújtósta szobába, és begyújtott a kis cserépkályhába. A kiszóródott hamut

beletaposta a piszkos szőnyegbe.

Amikor fölemelte a fejét, az asz- szony már a nagy, kerek asztal mellett ült, előtte papírok hevertek. Az öreg lábujjhegyen ment ki, tudta, most nem zavarhat, hiszen vers készül. Ha kész lesz, majd fölolvassa, s csak riadt pislogással, alulról felfelé lehet figyelni a lehunyt szemű recitálást, a sorok ölelkezését: a megfoghatatlan tudományt. Ugyanazokról szóltak, mint az örökös mesék, az öregasz- szony húsz évvel ezelőtt meghalt férjéről. Olyanok, mint fiatalkorának legszebb nótái, némelyiknek még mintha a dallamát is tudta volna.

Gábor László:

A hűség vásznai

Most is, mikor az öreg kiült a konyhába, egy ilyet dúdolgatott. Leült a sparhelt mellé, s összefagyott kezeit melengette. Mióta az eszét tudta, mindig mások kedvében kellett járnia. Tizenkét éves koráig intézetben nevelkedett, majd különböző gazdáknál napszá- moskodott, így élte le az életét. Megnősülni? Napszámosfizetésre? El sem tudta volna képzelni azt a nőt, aki meg tudná osztani vele a sorsát. Szófukar embernek ismerték, olyannak, aki tisztességgel végzi a dolgát. Jelentkezett az öregasszony hirdetésére, az állandó munka, a kertes ház, a nyugodt öregkor vonzották. Megkapta a fizetséget, külön éltek), külön gazdálkodtak.

A bejárati ajtó nyitódására kelt föl, hogy fogadja az érkezőt.

— Jó napot —■ vonult be az öregasszony idősebb lánya. — Édesanyám benn van?

— Csókolom — felelte az öreg, és zavartan tessékelte beljebb. Az öregasszony fölnézett írásából, levette szemüvegét. A lány azt kereste, hová ülhet a nagy rendetlenségben, majd nagy körülményesen helyet foglalt az egyik széken. Kicsit őszült már a haja, de az ügyes fodrász ezt is előnyére változtatta. Jól feszült alakjára az új kiskosztüm.

— Régen jártál itthon — fürkészte az öregasszony.

— Tetszik tudni, mama, milyen sok dolgom van.

— Egy asszonynak az a dolga, hogy gyerekeket neveljen.

— Ne kezdjük újra ezt a vitát — dőlt előre székén a lány —, hiszen én is dolgozom, mert ház kellett, utazni kellett, amit a mama úgysem ért meg, élni á saját életünket!

— Milyen jó, hogy apád nem hallja — hunyta le szemét az öregasszony. A lánya hallgatott

— Én soha nem voltam külföldön .. . apád se volt, mi a gyerekeinket neveltük ... titeket neveltünk, hogy nektek jobb legyen ... á húgod beteg, hiszen tudod, neki

nem lehet szülni, de te... az unokámat szeretném látni, míg élek.. . az uram helyett is — az apád helyett is. — Már kiabált, de a lány erősen megfogta a karját.

— Ugyan mama, hagyjuk ezt; nem ezért jöttem. Hallottam, szanálni fogják a környéket.

— Igen, tegnap mérték föl a házunkat.

— Mi lesz most a mamával? Hiszen a kertből él, jóformán alig kap nyugdíjat.

— Majd lesz valahogy... — fordította el az öregasszony a fejét. Szétnézett a szegényes bútorok között és megborzongott.

— Hogy mehetnék el innen, itt éltem le az életemet — motyogta maga elé.

— Jöjjön el hozzánk, jobb lesz úgy, hiszen már alig bír dolgozni, látja, már embert is kellett maga mellé fogadnia, sokkal könnyebb lesz velünk

Az öregasszony a konyhában meglátta az öregember tűz felé hajoló alakját

— A pénzen majd autót veszünk, amit a házért adnak, és velünk fog majd jönni sok helyre. Ott lakhat az alsó épületben.

Amaz nem válaszolt; összeszorította a száját, és maga elé nézett.

— Hallja, mama ... — ért hozzá kedvesnek szánt mozdulattal. Az öregasszony megrázkódott.

— Törődnétek is ti velem — mondta keserűen —, legalább gyerek volna, akkor szívesen mennék, annak apád is örülne.

A lány arca összerándult, az anyja felé hajolt, és szinte szótagolva sziszegte:

— Apám meghalt húsz éve, s nem támad föl!

Az olyan kicsire húzódott össze, amekkorára csak tudott, és csak suttogott:

— És vele mi lenne? — mutatott a konyha felé.

— Az, mint eddig elélt, meglesz ezután i&

Az öregasszony arca bezárult.

— Megleszek én is. Kapok egy tanácsi lakást a házamért, ott lesz víz, nem kell a sarokról hordani, és lesz központi fűtés is.

— Ki sem tudja a nyugdíjából fizetni a lakbért!

— Marad még a ház árából, és a keltőnk nyugdíjából kitelik, meg is élünk.

— De hát egy idegennel élne? Mit szólnia ehhez a papa?

— Az uram húsz éve meghalt.

mikor elment a lánya, nem kísérte ki. Sokáig ült hallgatagon a szobában, miközben az öreg csendesen végezte dolgát a ház körül: sepregetett, megetette a csirkéket. Lassan rájuk esteledett. Az öregember kissé csodálkozott, hogy most elmarad a versolvasás, de nem kérdezte, hogy miért. Ültek a homályban, és halkan beszélgettek. Később bekapcsolták a televíziót. Az asszony megnézte az öreg nyugalmas arcát a kékes fényben.

— Húsz év — gondolta —, húsz magányos év.

Az éjszaka szövőszékei ma üresen jártak. Sokáig nyitott szemmel feküdt az ágyban.

magát, hogy megkönnyebbüljön. Hogy tudja, hogy itt fekszik, megszokott helyén, az ágyában, és a szomszéd szobában alszik az asz- szony és a kicsik. (Mióta a második gyerek megszületett, a felesége ismét átköltözött a gyerekszobába, hogy ne kelljen minden moccanásra kiugrania az ágyból és átszaladnia.)

Felkattintotta a villanyt, és hunyorogva látta, hogy még csak fél három van.

— Még legalább három órát álhatók — sóhajtott mosolyogva. Három órára még érdemes újra elaludni. Mert amilyen éberré tették az előbbi izgalmak, ha közelebb' volna a reggel, már vissza se feküdne, mára megkímélné magát a vekker otromba hangjától, a vattás; nehéz ébredéstől.

A sötétben ismét az álom kiváltotta szorongás hatása alá került, az idegeiben még jelen voltak a nyomasztó események. Milyen valóságos volt minden, milyen kézzelfogható és közeli. Igen, csak az ilyen atomokádó szörnyek tövében érezhetné magát valamennyire is biztonságban az ember. Azt mondják, a következő háborút csak a katonák élnék túl.

— Meg kéne építeni legalább azt a nyomorult pincét — hárította el magától a baljós gondolatokat. Eszébe jutott, amit egy ismeretterjesztő füzetben a bunkerekről olvasott. Négy méter mélyen kell lennie, és vízréteg kell, hogy körülvegye, ahhoz, hogy a neutron- bombától is védjen. Ilyet úgyse tudna építeni. Vízréteg. Ki a fene tudja a pincéjét vízfallal körül- .venni? Maszekban ezt nem lehet megcsinálni.

De aztán eszébe jutott, hogy meg lehetne tölteni vízzel nagy meszeszsákokat, megkötni a szájukat, és falat építeni belőlük. Náluk úgyis csak földbe ásott pince jöhet szóba, mivel a ház alatt nincsen. Akkor meg nem is olyan lehetetlen. Csak a felszín felőli részét kellene ilyen zsákokkal megrakni, arra négy méter föld és kész is. Meg persze ólomlemezek. Végső soron azt is be lehetne szerezni, ha az ember komolyan gondolná a dolgot. Dehát mikor? Mikor is kéne? Ha most lenne egyáltalán ideje a meló mellett ilyesmivel foglalkozni, akkor is mindenki hülyének nézné. Később meg, ha már sürget a helyzet, biztos nem lehet majd, nem is lesz rá idő. Ha szükség lesz rá, ha nem, most kellene megépítenie azt a rohadt pincét. Egyik nyáron, a szabadsága alatt kiássa és beszerez minden szükséges kelléket. Akkor legalább elmondhatja, hogy megtette, ami tőle tellett.

— Megcsinálom — gondolta, miközben elhelyezte a fpjét a kispárnán, és nyakig húzta a paplant. Puha, meleg és jószagú volt; ettől egészen megnyugodott. Lehunyta

szemét és igyekezett az ágy kényelméből feltörő jóérzéssel az álom felé közelíteni.

Abban a percben, amikor már csaknem elaludt, halk, zökögő zümmögést hallott a füle mellett.

— Szúnyog — kelletlenül rántotta elő kezét a paplan alól. Csapott egyet a hang irányába. Jól fültö- vön vágta magát. Belehallgatott a sötétbe. Csönd volt.

— Nem jelent semmit. Lehet, hogy csak felült a falra és vár. Ha újra elhelyezkedem, újra jön. — Elrendezte ismét a kispárnáját, és lehunyta a szemét. — Talán sikerült agyonütni.

Alighogy ez átfutott az agyán, a szoba feketeségéből ismét közelített hozzá a finom, zizegő hang. Megfeszülve figyelte, mint a zsákmányra leső vad. Megint belecsapott a sötétbe, de most óvatosabb volt, és így eleve eltévesztette az irányt. Ahogy leeresztette a karját, újrakezdődött a szúnyogzene.

— Na várjatok csak! Mindjárt adok a pofátokra! — kiugrott az ágyból, fölkapcsolta a nagyvillanyt, és gyorsan becsukta az ablakot. — Az a nyavalyás szúnyogháló! Föl kéne szerelni végre.

Ötödik éve, mióta ideköltöztek, minden nyáron megismétlődik a szúnyogcsata. Megállt a szoba közepén, hunyorogva nézett föl a mennyezetre, amelyen volt már néhány árulkodó folt.

— Agyonütöm őket — mormogta,

de még mindig nem látott a hirtelen világosságtól. Fölvette az ágyról a kispárnát, és várta, hogy a szeme megszokja a fényt. Aztán támadásba lendült.

Guggolásból fölugorva, nagy erővel csapta a mennyezethez a kispárnát, ahol csak szúnyoghoz hasonló árnyékot látott. Volt, hogy elnézte a dolgot, de a találatok száma is egész szép volt. Három véres maszat jelezte a sikeres vadászatot a fehér mennyezeten.

— Na, most nézzük a falakat! — Rögtön az ágya fölött, a fejénél ült egy. Telibe találta. Aztán az ablak mellett még kettőt. Mindegyik alaposan megszívta már magát. Végül a szemközti falon is megpillantott egy jellegzetes, vonalnyi fekete rajzot, de az már a közeledtére felrebbent, és szemtévesztő, cikkcakkos repüléssel eltűnt. Hátrafeszített nyakkal pásztázta újra végig a falakat, a mennyezetet, de nem sikerült felfedeznie. Türelmesen rótta az újabb és újabb köröket a kis szobában* de a szúnyog nem volt sehol. Becsapkodott az asztal alá, az ásy alá, felemelgette a székeket. Figyelmesen végignézte az ablaküveget, de nem találta sehol.

— Rafinált vén dög. Már az ember árnyékát is ismeri. Túlélhetett egy-két ilyen vadászatot.

Megfájdult a nyaka. Leeresztette a fejét, egy-két fej körzést végzett. Szinte kattogtak a nyakcsigolyái.

— Legalább nekik jót tesz. — Erősen meszesedett a gerincoszlopa. — Csak a rendszeres torna segít, mondta az orvos. Most alaposan megtornáztatta a nyakát.

Szerény vigasz volt. Egyre ingerültebbé tette a hetedik szúnyog eltűnése. Milyen jó kedve lett az első gyors sikerektől. Akkor kellett volna abbahagyni. Mérgében — és persze a tapasztalt szúnyogvadász ösztönével — felvágta a kispárnát a lámpa mellé. Két-hárorri dög is kiröpült a mennyezetre szerelt foglalat alól! De épp mert többen voltak, képtelen volt követni az útjukat. Egyet elkísért tekintetével egész a sarokig, de ott a barnás tapéta és a fehér meszelés ta- lálkoázsánál szem elől vesztette azt is.

Néhány újabb eredménytelen körjárat után kedvetlenül dobta íe a párnát az ágyra. Elment a drága alvásidő, szúnyog meg épp elég maradt. Mintha egyet se ütött volna agyon. A lényeg semmit se változott.

Leoltotta a villanyt, és fejebúh- jáig felhúzta a paplant. Tudta, hogy nem sokáig bírja így a fülledt melegben, de remélte, hogy elalszik, mielőtt még kitakarózna, és meghallaná a szúnyogzenét.

Irodalmi oldalárunk illusztrációit a

kecskeméti Naiv Művészek Múzeumának anyagából válogattuk.

összeállította: Rékasy Ildikó

Pereg a zöld a diófáról, futnak ráncok, jönnek

árnyak;

tenyered súlya nélkül csapdába esve várlak.

__________________