Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. OKTÓBER 22.

I Arcképvázlat I

Portré fiistoszloppal

A nagykörűi fázós estébe annyira beleülő nagy kendős asszonyai találkozunk. Bujdosó József után érdeklődünk. A kérdezett restelkedve mentegetőzik: „Sajnos nem ismerek ilyen nevű embert ...”

— A kéményseprő... —

próbálok támpontot adni az emlékezetnek.

— A kéményseprő bácsi!

— élénkül fel az asszony. — Hát hogyne ismerném, itt (latíik a keresztutcán tű?, jobbra a harmadik ház.

Hát persze. Bujdosó sok van. de kéményseprője öt falunak — Nagykörűnek, Kőteleknek, Tiszasülynek, Hunyadfalvának és Csataszögnek — csak egy. Ezen morfondírozunk, miközben megérkezünk Bujdosóék újonnan épített családi házához. Bent olyan vacsora utáni — tévé Maci előtti állapot. A konyhában együtt a férj, feleség és a két lurkó. Bujdosó József arca valahogy fehérebb az átlag halandóénál. Aztán fotóriporterünk kedvéért pillanatok alatt visszaöltözik a „kormosba”. Hófehér szájkendot köt, és érdékes módon ebben a szerelésben menten elmúlik kezdeti zavara.

— Hogyan kezdődött ismeretsége a rejtelmes kürtőkkel, huzatos folyosókkal?

— vágnék egyből a dolgok közepébe, ám ő a történeti hűséget mélységesen tisztelve akkurátus kitérőt tesz.

— Szolnokon, az Áchim úti Általános Iskolában végeztem, az - első munkahelyem a virágkertészet volt a Vörös- Csillag úton; télen kazánt fűtöttem, nyáron a parkokban füvet nyírtam.

— Azóta sincsenek olyan ápolt parkok — vág közbe a felesége.

Ezen elvitatkozgatunk, aztán a szó ismét a házigazdáé.

— Motoroztam az MTEben, a legjobb eredményem a salakon országos hatodik hely. A versenyzést abbahagytam, a motorimádatom azonban megmaradt — de erről majd később. Némi kitérő után kerültem a Kéményseprő Vállalathőz. Szolnokon kezdtem: reggel 2

órakor keltem, még begyújtás előtt kitakarítottam a rám eső kazánokat, aztán úgy 7 óra felé következtek a kémények. Este négy-öt óráig tartott a műszak, ha sok túlóra összejött, vehettem ki szabadnapot, de így sem volt könnyű. Igaz. a pénzem megvolt, olykor 7 ezer forintot is hazahoztam.

— Melyik volt a legnagyobb „munkadarab”?

— A Papírgyár, a Cukorgyár kéménye 50 méter magas. a Csirkekeltetőé jó 30 méteres. A munkából itt a kívülálló mit sem lát. hiszen kevesen tudják, hogy a kéményen belül is vannak kapaszkodók, azon haladunk fölfelé, miközben takarítjuk a kormot.. .

— ... ami természetesen a nyakukba hullik.

— Hát ez nagy tévedés — és nevet, mint egy jó tréfán. — A huzat menten felkapja a pernyét, és viszi kifelé. Az utolsó két-három méteren már csökken a légvonat, és hullna vissza a korom, de akkor már kinn is vagyunk és a kellemetlenségért kárpótol az, amikor a kémény hegyéből kilépve a magasból megpillantom a várost. Lefelé aztán már utazunk a külső lépcsőkön. Hát ennyi.

Nem tagadom, beleszédültem a beszámolóba. Bujdosó József azonban legyint, semmi az. ő meg nem billen soha, talán azért, mert nem iszik, jeles ünnepnek keli annak lenni, amikor megemeli a poharat. Azt is elmondja bizalmasan, hogy a biztonsági övét ugyan kiviszi a területre, mert kötelező, de fel nem csatolja. Lassú lenne benne a munka, márpedig ők teljesítményben dolgoznak. Mestereit említi, közöttük Szabó Gyulát. akik szintén biztosítás nélkül végezték lélegzetelállító mutatványukat.

— Ha már a kollégáknál tartunk: az önök összetartozás át letagadni sem lehetne. Belül is ilyen egyértelmű az együvétartozás?

Bujdosó József elgondolkodik. Dicsérni szeretne fenntartás nélkül, de ahhoz túlságosan őszinte ember.

— Nézze, a házamat a munkatársaim építették. Nem ingyen, de lényegesen olcsóbban, mint idegennek. A kollégák nagy része társadalmi munkát végzett itt. Csak sajnos, elkoptak az idősebb cimborák, a maiakkal pedig még nem sikerült összemelegedni.

Persze, ebbe talán az is közrejátszik, hogy Bujdosó mester „falusi” kéményseprő lett. Reggel, amikor felesége már elment a munkahelyére. a szolnoki nyomdába, a gyerekek is elindultak az iskolába, ő vállára veszi a hat méter hosszú drót végén gömbölyödő, saját készítésű keféjét, veszi a 25 méter hosszú kötélen lógó vasgolyót, a csillag alakú kulcsot, felül a motorjára, és útnak indul. Mielőtt elmenne, a villanyórából kiveszi a tevékenységi naplót és beírja, merre keressék, ha a nyomára akarnak bukkanni. Aztán a több mint ötezer ház kéménye közül megvizsgálja az aznapra eső százat. Évente két seprés, egy aknakiszedés, négy- évenként műszaki felülvizsgálat jár a kéménytulajdonosnak. A kéményseprőnek pedig egy-egy alkalommal kéményenként 49 fillér.

— A homályos, sejtelmes zegzugokban, huzatos kürtőkben nem akadt soha valamiféle meglepetésre?

— Néhány leesett téglát, csókafészket leszámítva „titokra” nem találtam. Hanem ami meglepett, az a Járműjavító kazánjaiból kivezető ilabiriiintus: hány és íhány

csatorna csatlakozik össze! Azt rendbe tenni, nem kis dolog.

— Milyen műhibát csinálhat a kéményseprő?

— Hát... ha nem figyel az ember, lehet bakiznji! Törökszentmiklóson egy fiatal tanonc állt lenn az aknánál, és nem dugta be szivaccsal a nyílást, ahogy az előírás. A munkatárs leengedte a golyót, és elszökött a korom. Az egész lakás egységes fekete lett. Beperelték a vállalatot, és 28 ezer forint kártérítésre köteleztek bennünket.

A háziasszony türelmesen hallgatja a diskurzust. Pedig egy kéményseprő feleségének alighanem bőségesen lenne mondanivalója.

7— Nem olyan hálátlan szakma ez. mint ahogy gondolják — mondja Bujdosó- né. A ruhát elég akkor kimosni, amikor a nadrág megáll a saját lábán, hiszen úgyis kormos lesz. A tiszta ing és a hófehér szájkendő viszont kötelező, mert nem mehet az uram az emberek elé rendetlenül.

A szó egyre gyakrabban terelődik a motorokra. Nem véletlenül. Indulás előtt még benézünk a házigazda garázsába, ahol igazi meglepetés fogad. Egy 150-es Czetka. 50 köbcentiméteres Victoria, 650 köbcentis oldalkocsis Ural, egy saját gyártmányú „öszvér” motor és még számtalan benzinszürcsölö szerkentyű vall Bujdosó József sajátos szenvedélyéről.

— Melyikre a legbüszkébb -- kérdezem a házi Merkur- telepen.

Hosszas megfontolás után születik a válasz:

— Talán ez az oldalkocsis Ural a legkedvesebb. A SzigligeL Színházban is szerepelt; a Zsákbamacskában ő volt a motor. Tiszteletjegyet kaptunk, megnéztük az előadást a feleségemmel, mit mondjak, igazán jól mutatott a színpadon.

Miközben az ötödikes Józsika felpattan az Ural nyergébe, a házigazdától egy privát szívességet kérek.

— Már ne haragudjon, de mondana nekem öt lottószámot?

— Már hogyne — készsé- geskedik és sorolja is: 3. 12, 45, 70, 90.

Búcsúzunk. Csak Szolnokon veszem észre, hogy görcsösen markolom a kabátom gombját.

Palágyi Béla

Gombamód szaporodnak az új családi házak Bánhalmán, a Vörös Hadsereg úton

Fotó: T. Katona László

Magántaxisok

Nem én mondon) ő(t0 mondják: Szolnok taxiigényes város. Az idén már összesen nyolcvan szövetkezeti, volános és magántaxi vesz részt a szolnoki közlekedésben. A vélemények megoszlanak, akad, aki szerint ez sok, mások szerint kevés. Ez utóbbi vélelmény természetesen azoktól származik, akik „szobroztak” valamelyik állomáson, (hiába várva akármilyen „felségjelű” taxira.

Annyi mindenesetre bizonyos, hoey a tizennyolc magántaxis munkába állása lényegesen javította a szolgáltatás színvonalát is. Rá kellett ugyanis jönniük a vállalati és a szövetkezeti taxisoknak, hogy a maszekok a lehetőségeikhez képest mindent megtesznek az utasért: ha kell, segítenek a csomagok berakásában és olyan holmit is szívesen együttszállítanak az utassal, amelyet a szövetkezetis vagy volános nem hajlandó elvinni.

Alig több mint egy éve jelentek meg a magán személytaxik Szolnokon, és a kezdeti nehézségek után úgy tűnik, csillapodik a konkur- renciaharc, fogyatkoznak a problémák. Bár azt még korántsem állítják a taxisok, hogy minden torzsalkodás, egymásra fenekedés nélkül dolgoznak egymás mellett.

» * *

Hétköznap délelőtt a Kossuth téri drosztban ritka madár a taxi, igaz, ezekben az órákban utas is elvétve kerül. A Volán parkolójába beáll egy kékkockás kocsi, a vezetője gyanakodva fogadja kérdezősködésemet. Érdekelne pedig, hogy milyen a szomszédi viszony a maszekokkal. A gépkocsivezető nem hajlandó elárulni a nevét, egyre keményebben tiltakozik. „Szigorú utasításunk van, hogy semmiféle témában nem nyilatkozhatunk a sajtónak” — mondja és ezzel részéről befejezettnek tekinti a társalgást, pontosabban az egyoldalú kér- dezősködést. Pedig nem hiszem, hogy nincs mondanivalója a magántaxisokról.

A zárkózott volános után szinte felüdülés Ambrus László magántaxis „nyílt sisakja”.

— Soha nem fogom megérteni, miért haragszanak ránk a szövetkezetisek és a Volán-taxisok. Különösen, amióta sikerült elérnünk, hogy drosztot kaptunk a Kossuth téren és a vasútállomásnál, nyugodtan állíthatom, nem zavarjuk az állami kollégákat, nem rabolunk el tőlük utast, sose erőszakoskodunk. hogy bárki is hozzánk szálljon be. . .

— Talán mielőtt drosztot kaptak, rossz tapasztalatokat gyűjtöttek össze a maszekokról?

— Áldatlan helyzet volt, hogy nem tudtunk parkírozni, de akkor se tolakodtunk, legalábbis a többségünk nem. Mindenkinek jut fuvar, hiszen Szolnok taxiigényes város.

— Mit cserélt fel a magántaxizásra?

— Idén februárig a Hungarocamionnál dolgoztam, gondoltam, megpróbálom a taxit. Vettem egy 105-ös Skodát, amelyet december 31-én le is kell cserélnem, mert betölti a hat éóet. Annál idősebb autó ugyanis nem vehet részt a taxizásban. Még akkor se, ha műszakilag kifogástalan állapotban van. És ha szétnéz, láthatja, hogy a magánosok gépkocsijai igen gondozottak, tiszták. Állandóan bütykölünk az autón, hogy minél inkább tessék az utasjelöltnek. Tehát nem értek egyéf azzal az utasítással, misze-' rint a hat évnél öregebb magántaxi már nem közlekedhet. /

— Legendákat mesélnek a magántaxisok jövedelméről. . .

— A kis hányaduk se igaz. Számoljunk, ha van kedve. Szóval minden hónapban biztos kiadásom van, nem is kevés, pontosan 2400 forint. Ebben ott van a társadalom- biztosítás, az adó, a Casco és a KIOSZ-díj. Ha ezt lebontjuk munkanapokra, átlag száz forintra jön ki. Ehhez számítani kell az üzemanyagot, és bár nekem szerencsém van a Skodával, mert nem nagyevő így se úszom meg naponta 320 forint alatt.

A kocsi amortizációjára nyugodtan számíthatunk napi száz forintot. Máris 500- on felül vagyunk. Ha jó napom van, megkeresek egy ezrest, amiből ugyebár a tiszta haszon csak ötszáz forint.

— Nem kell siránkoznunk,

de milliomosok se vagyunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Kormos Gábor és Gulá- csi János, akik ezekben a pillanatokban álltak be a drosztba. Kormos Gábor megkér, hogy feltétlen említsem meg a nyilvánosság előtt: köszönik a maszek

taxisok a lehetőséget, hogy augusztus óta két helyen is kaptak kijelölt parkolót.

— Ezzel jelentősen tompult a konkurrenciaharc — teszi hozzá.

— Ne szépítsünk — mondja Gulácsi János, — az az ‘igazság, hogv Vnég mindig utálnak bennünket az állami és szövetkezeti taxik vezetői. Pedig mi a KIOSZ-on keresztül felajánlottuk, hogy üljünk össze, beszéljük meg, tulajdonképpen mi a bajuk velünk, ám ők elzárkóztak a beszélgetés elől.

— Ha visszalapozom a jegyzetfüzetem, eddig csaknem kizárólag panaszokat írhattam — próbálom berekeszteni a kifogások áradatát.

— Mert ezek a tények rosszul esnek mindannyiunknak — szólal meg Fejes László, aztán hozzáteszi:

— A személyeskedéseket leszámítva nincs sok okunk panaszra. Kilencen* f,például összefogtunk és Tiszataxi néven klubot alakítottunk. A tagok kocsijaiba CB rádiót szereltünk, a lakásomon van a központ, és hol a feleségem, hol más családtag ügyeletet tart, társadalmi munkában. Így lehetőségünk van egymással is tartani a kapcsolatot, de a „központ” is irányít benünket a munkára. Elkerüljük a felesleges várakozást, mert hiába ácsorgók én a kocsimmal a Kossuth téren, ha a vasútállomásnál van fuvar kilátásban.

— A Tiszataxi klub tagjai egyébként vállalták, hogy mindig az állami tarifa szerint fuvaroznak — mondja valaki, a többiek bólogatnak.

— Vagyis volt idő, amikor nem aszerint fuvaroztak? — kérdezem, és erre felháborodnak. Egymás szavába vágva bizonygatják, hogy az ügyeskedők nem élnek meg köztük, ezelőtt se éltek meg, ezután se fognak. Rosszindulatú pletykának nevezik azokat a híreket, hogy magántaxis annyit kér, amennyit nem szégyell.

— Ez már csak azért is ostobaság, mert szerencsére a kocsik nagyrészében van taxióra. Egyébként se éri meg, hogy becsapjuk az utast, hiszen Szolnok elég kis város ahhoz, hogy ugyanazzal az utassal rövid időn belül ismét találkozzunk.

Mint kiderül a szavaikból, a CB-nek az előnyein kívül van egy hátránya, nevezetesen, hogy valaki néha rááll a Tiszataxi hullámhosszára, és szórakozik: álfuvarokhoz

rendel, füíyöréazik és más gyerekes dolgokat művel.

Féltenyérnyi kártyát nyújt át Ambrus László, majd sietve elköszön: utas a láthatáron ! A kártyán mindazok a szolgáltatások sorakoznak, amelyeket a magántaxisok kínálnak: kedvezményes vidéki utak, előrendelési lehetőségek, CB-hívószám és a Tiszataxi telefonszáma. Megannyi bizonyítéka annak, hogy keresik az utasok kegyét. És nem hiába, mert szinte valamenyiüknek van törzsközönsége, de legalább egy állandó visszatérő utasa.

Fejes László elmondja, hogy az 1500-as „Zsigáját” jövőre le kell adnia, mert a kocsi betölti a hatodik születésnapját. A ragyogó, piros Zsiguli legalább három évet letagadhatna a korából. Fejes Lászlónak is az a fájdalma, mint a társainak: keveslik a hat évet, hiszen például az ő autója még 100 ezer kilométert nyugodtan és biztonságosan futhatna, kíméli, mint a szemevilágát.

— Meg van kötve a kezünk, ugyanis ha a Mercurnak adjuk le a kocsit, a felét kapjuk annak az összegnek, amit egy maszek szívesen fizetne érte. Ám ha nem a Mercurnak adjuk, nem kaphatunk tőle másik autót.

A Domus Áruház mögötti parkolóban magán teher- taxira vadászom, bő félóra is eltelik, mire egy megérkezik. A szövetkezeti és volános drosztok tele vannak várakozó tehertaxival, unatkozó gépkocsivezetők társalognak körülöttük. Szürke hétköznap, nem tolonganak a vevők a Domusban sem.

Kass Tibor január elsején döntötte el, hogy a telepvezetői állást feladja, és elmegy maszek fuvarozónak.

— A tiszavárkonyi sertéstelepet vezettem évekig, a szakmám szerint állattenyésztési és élelmiszeripari üzemmérnök vagyok. Gondolom most azt kérdezné, miért érte meg a munkahely-változtatás. Egyszerű anyagi okai vannak. Telepvezetőként 6800 forintot kerestem havonta, kisiparosként megkeresem a tíz-ti- zenkét ezret, tisztán. Persze, hogy annyit keressek, hajnalban is és vasárnap is dolgozom az ARO egytonnás kisautómmal, amelyet billenő platóval szereltem fel.- — Mi az oka, hogy a Do- musnál csak szövetkezeti és Volán-tehertaxik állnak?

— Mert a maszekok a Tü- zép-telepnél dolgoznak. Ott csak mi vállalunk fuvart, illetve olyan fuvart is, amire az államiak legyintenek. Magyarán: mi elszállítjuk a sódert is, sőt, fel is pakoljuk. Néha annyian állunk a Tüzép telep udvarán, hogy a tüzépesek kiküldenek bennünket. Az utcán viszont nem tudunk parkírozni, szóval meg vagyunk lőve. Mégis inkább Tüzép-fuvarokat vállalunk, mert, kivált a fűtési idény kezdetén, arra van a legtöbb megrendelés.

— És ha nincs, szereznek. .. — vetem közbe. Kass Tibor nevet.

— Finomabban fogalmazva: mi odamegyünk a vevőhöz, felajánljuk a segítségünket. Ugyanezt az államiak nem teszik meg. De nincs köztünk harag, inkább azt mondhatom, hogy jó a kapcsolatunk. Előfordult már, hogy a szállítandó áru nem fért fel az én kocsimra, szóltam egy szövetkezetis kollégának. hogy vegye át a felét. Ez már fordítva is megesett. Hiszen a cél végülis azonos: mielőbb kerüljön

haza a vevőnek a tüzelője, építőanyaga, bútora.

* * *

Kass Tibor utolsó mondata hadd legyen a riport ta- núlsága is egyúttal. . .

Bendó János