Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. SZEPTEMBER 10. I Arcképvázlat I Aki ért az állatok nyelvén is Már jó tíz éve, hogy a televízió sugározta a Daktari című filmsorozatot. Egy-egy epizódot a nézők, főleg a gyerekek óriási várakozása előzte meg. Kellemes, könnyű szórakozást nyújtott a különböző állatok, — a majomtól az oroszlánig — bolondozása az idilli környezetben. Szép példáját láthattuk az ember és az állatok közötti kapcsolatnak, szinte baráti viszonynak. Az említett sorozat képei villantak - fel emlékezetemben, amikor beléptem a karcagi állatkórház kapuján. A környezet parányi rezervátumhoz hasonlít. Ezen a vidéken talán szokatlanul dús, zöld növényzet, bokrok, cserjék dzsungele és egészséges, erős fák bújtatják el az épületeket. A barátságos miliő azonban nem idomított állatok otthona, hanem a gyógyulásra váró, lábukról leesetteké. Nincs jópofa kancsal oroszlán, de van beteg, ápolásra szoruló szarvas- marha, sertés, ló. A velük való bánás már közel sem hasonlítható valamiféle romantikus történetek füzéréhez. A „rezervátum”, az állatkórház életét, munkáját, dr. Juhász Péter vezető állatorvos irányítja. Erős, csontos férfi. Megjelenése nyugalmat, határozottságot sugároz, ami átragad környezetére is. Erős kézfogása, nyílt tekintete elsöpri azt a feszengést, ami két ember közt adódik, amikor még alig ismerik egymást. — Érdekes, többen állították már, hogy alapvetően nyugodt ember vagyok — nevetett Juhász doktor — én meg úgy gondolom, ez nem teljesen igaz. Eléggé érzékeny, néha pedig ideges vagyok. Az viszont már igaz, ha dolgozom, akkor fantasztikus módon nyugodt, kiegyensúlyozott a lelkiállapotom, megszűnik számomra a külvilág. Ahogy mondani szokás fát lehetne vágni a hátamon. iDe azt, hiszem, ehhez a munkához erre szükség is van. — Hogyan lett állatorvos? — Némi kerülővel, de régóta erre a pályára készültem. Tanyán nőttem fel, természetesen sok jószágunk volt. Egyszer — ekkor tízéves lehettem — az egyik tehenünk megbetegedett, kihívtuk az állatorvost. Valósággal elbűvölt ahogyan bánt a betegével. Pillanatok alatt a jószág megjuhászko- dott a keze alatt, érezte, ez az ember nem fél tőle, sőt. jót akar neki. Ez a találkozás mély nyomot hagyott bennem — azóta is példaképemnek tekintem Kalmár Jánost, akivel jó emberi, szakmai kapcsolatot alakítottunk ki — ekkor határoztam el, hogy ezt a pályát választom. Érettségi után géplakatos szakmát tanultam, nem volt kellő önbizalmam a továbbtanuláshoz, így csak négy év után kerültem az egyetemre. — Feltehetően előnyt jelentett az, hogy állatok közelében nőtt fel. — Mindenképpen és még ma is előnyt jelent, ugyanis a tanyán megismertem az állatok szokásait, viselkedésüket. „Lelkiállapotukat” — és ez elengedhetetlen a gyógyítás során — csak az tudja megérteni, aki hosszúhosszú időn át megfigyeli őket. Az állat nem tud beszélni, de jelez és ezt meg kell érezni. Az embernek viszont úgy kell viselkednie, mozdulnia, hogy a jószág észrevegye segítő szándékát azt is, hogy tudnak vele bánni, és az ember az erősebb. Ha ez sikerül, a legvadabb is megadja magát. Egyébként ezt nem lehet tanítani, megtanulni az egyetemen. A megye egyetlen állatkórháza fiatal intézmény, 6 éve üzemel. Kezdettől fogva dr. Juhász Péter irányítja a benne folyó munkát. — Berettyóújfaluból jöttem Karcagra, bevallom próbatételnek szántam önmagámnak ezt a vállalkozást. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert ahol még nem volt ilyen intézmény, ott nehezen fogadják el, nehezen veszik tudomásul létét. Általában az állatkórházat kényszervágóhíddal azonosítják az emberek. Sajnos még ma is vannak olyan üzemek, amelyek ritkán veszik igénybe szolgáltatásainkat, vagy ha igen, későn hozzák az állatot. Pedig — ne tűnjék dicsekvésnek — az országban a gyógyulási arányt figyelembe véve a legjobbak között vagyunk és egyetlen kórház, amely nem ráfizetéses. Ez talán annak köszönhető, hogy az első évben kialakult egy állandó kollektíva azóta nem volt fluktuáció. Elfogadjuk egymást olyannak, amilyen, egyetlen dolog a lényeg, hogy mindenki lelkiismeretesen végezze munkáját. Éppen a napokban alakítottuk meg a szocialista brigádot, mindenki tagja lett. Állandóan törekedtem és törekszem arra, hogy ne érezzék a kollegák, főnök vagyok. Megértették, együtt kell fáradoznunk a közös célért, a gyógyításért. Ezt sikerült mindenkivel elfogadtatnom. Ha kell nem röstellem megfogni a lapátot, vagy megmutatni, hogyan kell lefogni, lekötözni az állatot. A nap 24 órájából 24-et tölt munkahelyén, ugyanis a kórház területén van a lakása. így bármikor, ha szükség van rá, a helyzet úgy kívánja rögtön segít az ügyeletes kollégájának. — Még a mai napig is minden beteg érdekes számomra. Szívesen végzem a rutin jellegű munkákat is, de az igazi szakmai csemege számomra, ha lehetőségem nyílik egy bonyolultabb műtéti megoldás végrehajtására. Igazi sikerélmény az, ha olyan állatot sikerül meggyógyítanom, amelyikről már mindenki lemondott. Az állatorvosi, pályának" -(óriási előnye, hogy a nap minden órájában, percében sikerélményhez juttathatja az embert. Ezt a pályát csak annak szabad 'választani, aki szinte megszállottan szereti az állatokat, képes rá, hogy napokat töltsön a beteg mellett, ha az megkívánja. Emellett természetesen állandóan képeznie kell az embernek magát. Most végzem a második szakorvosi kurzusomat. Természetesen mindezt a család segítségével tudom csak megoldani. Mondanon sem kell gyermekeim és feleségem is, — aki szintén a kórházban dolgozik — nagyon ragaszkodnak az állatokhoz. — Van-e hobbija, mi jelenti ön számára a kikapcsolódást? — Mindenem a kertészkedés. Az összes fát, bokrot, ami az intézmény területén van én ültettem és nagyon büszke vagyok rájuk. Egyébként a szerencsés emberek közé tartozom, ugyanis az igazi kedvtelésem a munkám. Fekete Sándor Hazánk külszíni bauxitbányászatának ősbelyén, Gánton, a valódi tárnákhoz hasonló helyen berendezett múzeumban ismerkedhetnek meg a látogatók bauxitbányászatunk történetével. Az eredeti bánya hangulatát árasztó helyiségekben 1926-ig visszamenően találhatók meg a bányászathoz szükséges gépek és berendezések Száz vasutat, ezret, s közben megállókat is Egy márványtábla szerénykedik a szolnoki vasútállomáson: ,,1847. szeptember l-én nyílt meg a Magyar Központi Vasút Pest- szolnoki vonala. A szolnoki avatáson jelen volt Széchenyi István s az ünnepi beszédet Kossuth Lajos mondotta. Az elmúlt 125 év alatt Szolnok az ország egyik legjelentősebb pályaudvarává fejlődött. Az évforduló alkalmából a magyar vasút megteremtőinek emlékére emelte a MÁV Budapesti Igazgatósága 1972. szeptember 1.” A tábla avatásakor még földhányások között csúszkáltunk, pallókon imbolyog- va érhettük el a kívánt vonatokat: keservesen vajúdott az új pályaudvar, amelynek avatására 1975 vasutasnapján került sor. Szolnok 900. születésnapjára alighanem a legrangosabb ajándék volt a több mint két és fél milliárdos létesítmény. Akkor szívesen mondogattuk: Közép- Európa egyik legkorszerűbb vasúti csomópontja épült a megyeszékhelye,n. Az eltelt nyolc esztendő igazolta-é ezt az állítást,melyet a fellobogózott ünnepnapokon nem lett volna illdomos kétségbevonni? Bathó Sándor körzeti üzemfőnök-helyettes lelkendezve mondja: * — Kérem, énnekem a világ legszebb tere a Jubileum tér. A vasúttal érkezőknek Szolnok kapuja a pályaudvar és környéke. Az aluljáró, az impozáns nagycsarnok ... Szóval, na! Még akkor is nagyon szép, ha a nagyóra nem készült el a csarnokban — viszont tisztaság van és olyan rend, hogy az országban, sőt, Európában sem kell miatta szégyenkezni. De ha nekem nem hisz, itt van az emlékkönyv. Abdelkader El Gibani, a líbiai vasút vezérigazgatója írt bele elismerő szavakat. De finnek, osztrákok, románok mondták, hogy büszkék lehetünk rá. Aztán a japánoknak is tetszett. — Ez már igazi szakmai kitüntetés — mondom elismerően. — A japán újságok ugyanis szalag címekben hozták, amikor a tokió—oszakai gyors egy balszerencsés napon nem kevesebb, mint 23 másodpercet késett. Egyébként hány utas fordul meg egy esztendőben a szolnoki pályaudvaron? — Nézzük csak: naponta 30—35 ezren jönnek, mennek, évente tehát úgy 12 millióan lépik át a küszöbünket. A nyolc év alatt több ülőgarnitúrát elfogyasztottak a kedves utasok. Különösen a ’70-es évek vége felé volt divat borotvával szabdalni a műbőrhuzatot. Hogy jó órá- 'ban mondjam, most már jobban megbecsülik a berendezést a várakozók. — Számoljunk együtt: ha egy utas csak 10 percet időz az állomáson, az egy évben több mint 2 millió óra. E temérdek időt lehetne nagyobb haszonnal is tölteni, ön szerint egy televízió, rádió, esetleg olvasószoba nem válna az utasok épülésére? — Nem merült még fe] rá igény, de megfontolandó, különösen azért, mert ’83 a személyszállítás éve. Nem lenne haszontalan — gondolkodik hangosan Bathó Sándor. Persze a tévéhez állandó felügyelet kellene, a készülék elromlana, aztán beírnának a panaszkönyvbe. Ez most nem történhetik meg. Jönnek a hajnali vonatok. Az emberek ilyenkor még morózusak, nehéz őket szóra bírni. Hogy mire lenne szüksége annak, aki élete nem jelentéktelen (részét a „vasút vendégeként” tölti? — írja meg, hogy régen már ötkor bekaphatta az ember a „felesét” az állomáson. Most be kell érte járni a fél várost — mondja egy újszá- szi bejáró. — Az automatában száraz a zsemle és drága a kakaó — panaszkodik egy diák. Valóban, a kora esti zárás után — mert az>Utasellátó érthetetlenül korán tereli a forgalmat a drágának számító étterembe — az utas az automatákra van utalva. Ami mintha a korábbinál szaporábban nyelné a pénzt. — Valóban így van, vagy érzéki csalódás mindez? — kérdezem Kun Józsefet, a „robotok” kezelőjét. — Az automatasor egyidős az állomással. Nemrég nagy megtiszteltetés -érte a gépeket: harmadosztályba sorolták őket, így a szendvics 2 forint helyett 4 forint lett, de drágábbak lettek a szörpök, a levesek is. — Több lett tehát a bevétel? — Erről szó sincs: korábban havi 180—200 ezer forintot szedtünk ki a gépekből, most az emelés után jó, ha 120 ezer összejön. — Mi a menü az automatában? — Kakaó, levesek. A levesport kilós csomagokban kapjuk, beleöntjük a gépbe, aztán ő adja hozzá a meleg vizet, poharat. A kávét szemes állapotban tápláljuk be. A szendvicset az Utasellátó készíti, gyakori, hogy a Sió Zsömle már szárazon érkezik. Míg beszélgetünk, azalatt is kopogtatnak lépten-nyo- mon: „Tessék már jönni, elnyelte az automata a pénzt.” A kezelő megy és visszaadja. — Az az igazság, hogy idő közben sokszor kellett állítani a készüléken, ezért meglehetősen „rozzantak” és könnyen beragad a pénz. Persze az utasok is hozzájárulnak ahhoz, hogy megbo- londítsák a gépeket. Nézze ezt a zacskó fémkorongot, több mint ezer forintot ér. Tízforintosnak „adták el” őket a pénzváltóba és szedték ki ellenértékben a ketteseket. Nézem a fémlapocskákat: van közöttük precízen kiképzett szalagmunka és van kézzel körbereszelt ólomvagy rézkorong. Az utóbbi előállítására nem tíz forintot érő időt fordítottak ... Németh Balázs főtörzsőrmester kedélyesen sétál az aluljáróban. — Milyen az állomás köz- biztonsága? — kérdem tőle. — Kulturált most a légkör. Vissza lett szorítva a dühöngés. — Csövezés? — A jogtalanul itt-tartóz- kodók addig lettek zaklatva, hogy jobbnak látták odébbállni. Persze míg rend lett, ide keményebb emberek kellettek. Volt itt hajnali nyitás az italboltban. Később a nevezetes „Fabárban” folyt a szesz. Ma már az állomás nem közismert ivóhely. Igaz, egy fiút most el kellett küldeni a peronról, az építőiparban dolgozik, munkaidőben volt, de úgy berúgott, hogy lefeküdt a földre. Ezen kívül, láthatja, hogy semmi probléma nincs. — A pesti pályaudvarokon nem jelentenek szenzációt a hálózsákban alvó külföldi turisták. Ön mit szólna, ha a szolnoki állomáson kezdene el valaki ágyazni magának? — Én elküldeném. De lehet, hogy lepne olyan próbaidős rendőr, aki azt sem tudná, mihez fogjon. Az utasok között alig hallható surrogással cikáznak a targoncák. A fürge dodzsemek olykor eltűnnek a föld alatt. Sternák László mellé kapaszkodva bejárjuk az állomás alatti zegzugokat. Az egyik lejáróban a targonca alatt borosüveg recs- csen. A vezető méltatlankodik. — Ide állnak be inni az utasok, utána eldobják a göngyöleget. Hogy hányszor kell emiatt gumit cserélni... — Ön mióta vezeti ezt a masinát? — Az idén, egy januári estén kezdődött a szolgálatom. Vacsorához készülődtünk megpucoltam éppen két főt tojást, amikor szólt a han gosbemondó, hogy a targonc; a hordággyal siessen a 11-e vágányhoz. Egy fiatalembe: két lábát vágta le a vonat Infúziót adtam, inakat vágtam el. Három nap múlva meghalt a fiú a kórházban. Hát így kezdődött... A sínek folyama az állomás Szajol felőli végén kétfelé válik. Az ovális szigeten emelkedik a forgalomirányító torony. Hatemeletes épület: egy sor üveg, egy sor beton. Az Agy és a Szív székel ebben a „legó” építményben. Fölfelé a lépcsőn félúton találkozom Szekeres Attilával, aki a hatodikig elmagyarázza az „egészet”. Attila műszerész, egységeket javít. Ugyanis bárhol meghibásodik valami, nem állnak le keresni a bajt, hanem az egységet kihúzzák, akár a kredencfiókot és újat tolnak be helyette. Az „állomás” működik tovább, a műhelyben pedig ráérnek megkeresni a hibát. Hát a hatodikon a vezérlőterem! Egy modellező alighanem elájulna a boldogságtól, A táblán ott kígyózik mind a 33 vágány, rajtuk apró fények jelzik a vonatokat. Ha a helyiséget egy egyetemi előadóteremnek képzeljük, akkor a katedrán Mondok Sándor főrendelkező ül. Előtte áll a két táblakezelő, az egyikük, Köröndi Miklós, az állomás pesti végét, a másikuk, Lipák István a szajoli végét irányítja. Csak természetes, hogy minden gombnyomásra történik. Egy nyolcsávos magnó állandóan vesz minden szót, a vasút „fekete dobozából” egy 12 órás szolgálat könnyen rekonstruálható. Lenyűgöző a látvány. Közben megdöbbenésemet látva a „technika urai” tovább kívánják fokozni a hatást. Elmondják, hogy éppen most van próbaüzem alatt az a 17 milliós berendezés — mutatják is az illetékes gombokat, lámpákat —, amelyik az Abony és Űjszász felé zajló forgalmat lesz hivatva kilométerekről szervezni, így két ottani munkahely felszabadul. Remek látványt nyújtanak innen fentről a sínmezők. Egy hatalmas cimbalomra emlékeztet a számtalan párhuzamosan futó „húr”. A táblakezelők elmondják, hogy annak idején a 9-es, 14-es és 31-es vágány nem épült ki, mert nem volt rá pénz. Most nagy szükség lenne rá, rengeteg a vonat, jóllehet el sem kezdődött az őszi csúcs. Ha este hétig nem vacsoráznak meg a táblakezelők, akkor reggelig már nem esznek, mert utána „fontosabb dolgokra” sincs idő. Közben egy ismerős hangot hallok a terem sarkában. Hát persze, ő az, aki olyan bájosan ráilleszti az „a”- ra a vesszőt, amikor ezt mond jaj: VjSzemélyvonat in,- dul a negyedik vágányról Budapest Keleti pályaudvarrá.” Nagy Mária 12 éVe szolgál a vasútnál, Üjszászról hozta az egyéni akcentusát. \Azt mondja, hangja után már megismerik sokan. Egyébként nemcsak bemond, de a vonatokat is ő „írja ki”. Mindössze egy lyukkártyát kell beleillesztenie egy készülékbe és lent a nagycsarnokban meg a peronok elején pörögni kezdenek a vonatok táblái. A toronyból lefelé jövet az ember kicsit restellkedik: utasként hajlamos „az állomást” a váróteremmel, pénztárral, -utasellátóval azonosítani. Pedig a személypályaudvar úgy aránylik az állomás egészéhez, mint a léghajóhoz a gondolája. A látottak után megfogadom: há még egyszer átlapozom az emlékkönyvet, nem fogom merő udvariasságnak tekinteni a bejegyzéseket! Palágyi Béla
