Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

8 Irodalom» művészet 1983. SZEPTEMBER 3. etette a villát, s a tányért félretolva megtörölte a ba­juszát. Aztán, megkereste a mel­lényzsebében azt a doboz cigaret­tát, amit a múlt héten az unokája hozott. Kivett egyet, megpuhította, majd felállt, odacsoszogott a tűz­helyhez, kinyitotta az ajtaját, ki­vett egy üszköt, lassan beleszívott a cigarettába. Becsapta a tűzhely ajtaját, felegyenesedett, köhögött. Sípolva, lihegve szedte a levegőt. Lépett egyet, és a sarokban álló lá­dába köpött. Alit egy pillanatig, mintha pi­henne, aztán visszaült az asztalfő­re. Maga elé húzta a csorba bádog­dobozt, leverte a hamut a cigaret­tájáról és a feleségére nézett. Az asszony már leszedte az edényt az asztalról, és odaállt a tűzhely elé mosogatni. — Van még egy kis bor. Meg­issza? — nézett rá az asszony a mosogatótál felől. — Nem köll most — felelte rö­vid szünet után. — Csak jobb az, amit én csavarok — tette hozzá kö­högve. Vastag hüvelykujjával pisz­kálta a cigaretta szürkésfekete ha­muját. Az asszony elmosta az edényt, az evőeszközt, végül a mosogatótálat is. Kivitte a szennyes vizet a hát­só udvarra, eltörölgetett, s a helyé­re rakta az edényt. — A Pista mikor jön? — vette a kezébe a törlőrongyot, hogy még egyszer végigsimítsa vele az asz­talt. — Azt mondta, szombat délután — nyomta el az öreg a cigarettát. — Már hullanak a szemek — je­gyezte meg az asszony csendesen. Az öreg krákogott, felállt, a lá­dához csoszogott és megint köpött egyet. Széttörülte a bajuszát. — Máskor nem ér rá — szólalt meg jó idő múlva. Fejébe nyomta a kalapját és ki­lépett a tornácra. Perzselő meleg fogadta. Hunyo­rogva bámult a szomszéd ház vakí­tó falára. Tövében a kórók szára­zon meredtek a felhőtlen ég felé. Fújt egyet, szemébe húzta a ka­lapját, és lelépett az udvarra. A hátsó udvar lécajtaja csukva, a tyúkok tikkadtan gubbasztottak a fészer árnyékában,. A vécéajtó is csukva, az istálló ajtaja azonban résnyire nyitva. Hasító, fekete csík. A nagykapu előtt a földön egy kóró hevert. Odaballagott, fel­emelte, és megindult a hátsó udvar felé. Gondosan betette maga mö­gött a lécajtót, a kórót a kerítés tö­vébe dobta, és kiment a kertbe. A tenyérnyi földön öt sor szőlő, két meggyfa és három őszibarack lógatta a levelét, a tőkék között kanyargó kis ösvény szélén néhány piszkebokor, a sorok szélén egy-egy kukorica. Lehajolt, kitépett egy tarackot, aztán a fürtöket kezdte vizsgálni. Szép, duzzadt fürtök, nyomorult szem nincs is rajtuk. A tőkék al­ján már néhány bogyó sötétlik. Tovább nézegette a fürtöket, s ahol rozsdás levelet látott, lecsípte és kupacba gyűjtötte. A sorok végén, a meggyfa alatt megállt. Hátratolta a kalapját, le­törölte homlokáról a verejtéket, megtapogatta a derekát. Végignézett a kerten: a tőkék, a fák mozdulatlanul álltak, árnyé­kuk kurta és vékony. Lába alatt, a földön is minden dermedt: bogár sem moccant, a r.ögök sivár csend­ben ültek a megrepedezett földön. Állt egy darabig, aztán megin­dult az istálló felé. Belökte az aj­taját: a jászlak üresen ásítoztak, de még mindig valami halványan derengő állatszagot leheltek feléje. A földön semmi szemét, az egykori alomnak nyoma se látszik, a vas- villa, a lapát a sarokban, a vihar­lámpa is megtisztítva a gerendán. — Virgonc! Inkább súgta, mint mondta. A középső jászol alól nagy sokára előkecmergett a kutya. Lassan oda­jött elébe, lefeküdt és a pofáját a bocskorára fektette. Lehajolt, megsimogatta a fejét, megvakarta a füle tövét. — Gyere, Virgonc — szólt hátra, és kilépett az istállóból. A kutya nem mozdult, csak fe­küdt, úgy, ahogy hagyta, pofájával a földön. — Gyere, no! Az állat felemelte a fejét, meg­feszítette mellső lábait, és nagyon nehezen felállt. Kint az istálló előtt megint lefeküdt. Az öreg leült, hátát a falnak ve­tette, és maga mellé húzta a ku­tyát. Tenyerébe vette a pofáját, és aprólékosan (megvizsgálta: a sze­me véres volt és csipás, de a fog­sora és a szájürege hibátlan. A tes­tén sem talált sebet. Az állat behunyt szemmel, en­gedelmesen tűrte a vizsgálatot. Az öreg felállt, leporolta magát és-megindult. Két lépés után visz- szafordult. A kutya mozdulatlanul feküdt. Szólította. Az állat kinyi­totta a szemét, de nem mozdult. Visszalépett, felemelte és bevitte a jászol alá, a hűvösbe. Keze fején érezte az állat meleg, száraz nyel­vét. Az asszony a kisszéken ült, zsá­kot foltozott. Az öregember leült az asztalfőre, vizet töltött a pohárba, ivott, aztán cigarettát csavart és rágyújtott. Megint elfogta a köhögés, felállt, odament a pemyés ládához, bele­köpött, aztán visszaült a helyére. Hornyik György: Tiszta ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ munka ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Az asszony elharapta a szálat, egy másik zsákdarabot vett a kezé­be, ráillesztette a lyukra és kiszab­ta. Kócot fűzött a tűbe és tovább varrt. — Te Ilon — szólalt meg az öreg. — Mondja. — Valami baj van a Virgonccal. Tegnap se evett, meg most is olyan nyavalyás. Az asszony hallgatott. — Beteg volna? — nézett maga elé elgondolkozva az öreg. — De füvet se rág. Mi baja lehet? Az asszony letette a tűt. — Nincs annak semmi baja. Nem beteg az, csak már vén. — De ha nem eszik, elpusztul. — Nem eszik már három napja. Pedig húst is adtam neki, csirke szárnyát, de csak megszagolta — modta az asszony. Az utca felől szekérzörgés hal­latszott és gyerekzsivaj. Az öreg felállt és kiment a tor­nácra. A hátsó udvaron a tyúkok még mindig bódultán gubbasztottak az árnyékban, s hátrább a kertben sem mozdult semmi. Csak a résnyi­re nyitott istállóajtó csíkja sötét­lett a kegyetlen napfényben. összehúzott szemmel bámulta a rést. Foszladozó mellénye alig ész­revehetően lélegzett. — Átnézek a Ferkóhoz. VégigbaTlagott a közön, befor­dult jobbra és benyitott a sarok­ház kapuján. — Adjon isten — köszönt rá az udvar végén foglalatoskodó asz- szonyra. — Adjon isten, András bácsi. — A szomszéd? — Fönt van a padláson — felel­te az asszony. — Ferkó! — Itt vagyok — lépett le a létrá­ról a férje. — Adjon isten, András bácsi. Rég nem járt nálunk. Az öreg megköszörülte a torkát. — Ideadnád egy órára a pus­kád? — A puskám? Odaadom, miért ne. A szomszéd bement a szobába, majd kisvártatva visszajött, kezé­ben a fegyverrel. — Tessék, fogja! Van benne go­lyó. Elég lesz egy? Adhatok még. — Elég lesz az az egy. — Valami baj van? — nézett kérdőn az öreg szemébe. — Köll segítség? — Nincs semmi baj. Ne fáradj, majd elvégzem én magam. Vállára akasztott puskával lépett be a kapun. Bement a fészerbe, ki­hozta az ásót, aztán a kutyát szó­lította. Az állat csak a második hívásra jelent meg az ajtóban. Szétterpesz­tett lábbal, imbolyogva állt, és hu­nyorogva nézte az öreget. — Ilon — szólt be a konyhaajtón. — Adj neki egy kis tejet. Az asszony, kezében a köcsöggel, kilépett a tornácra. Megrebbent a szeme, amikor meglátta a puskát, de nem szólt semmit. Tejet öntött egy kis cserép tálba és a küszöb elé tette. — Virgonc! Gyere! — intett az öreg a kutyának. Az állat odavánszorgott és lefe­küdt elébe. Az öregember lehajolt és belenyomta a pofáját a tejbe. \A kutya csak egyszer öltötte bele a nyelvét, aztán lefektette állát a téglára és halkan nyüszített. Megvakarta a fejét, füttyén tett és megindult kifelé. Az állat mintha erőre kapott volna, felállt és követte, de kint az utcán már az első akácnál ismét leült. Az öreg lassan ballagott to­vább, időnként visszafordulva. Az állat rövid pihenők után követte, olykor utol is érte, de sűrűn meg- megállt az árnyékban. A falu szélén az öreg leült egy kispadra, lábának támasztotta az ásót, cigarettát csavart, rágyújtott. Mélyeket szippantott és hosszan fújta maga elé a füstöt. A kutya ott hevert a bocskora előtt és fél- refordított fejjel nézte. Eltaposta a cigarettát és tovább­indult. A nyárfasomál balra for­dult, a folyó holt medre felé. A kutya két lépésre követte, néha megállt. A holt meder partján az öreg óvatosan, bocskorával minden lé­pést előre kitaposva leereszekedett az enyhe lejtőn. Egy öbölszerű mé­lyedésben leszúrta az ásót, lábának támasztotta a puskát és megvárta, míg a kutya is óvatosan utána­ereszkedik. A folyómederben száraz fűcso­mók tarkállottak, szamártövis és néhány fűzfacsonk meredezett. A túlsó parton, a távolban parányi fúrótornyok szegeződtek a nap fe­lé, a gázfáklya hajszálvékony füst­csíkja kifeszített fekete cémaszál. A kutya lehunyt szemmel hevert, bordái egyenletesen emelkedtek- süllyedtek. Fogta a puskát, hátrább lépett kettőt és leült egy kis halomra. Ki­nyitotta a biztonsági zárat, aztán térdére fektette a fegyvert. Fölvett egy száraz ágdarabot és ráköpött. — Virgonc! Hozd ide! — mond­ta. A kutya felállt és ránézett. Meg­mutatta neki az ágdarabot, aztán mögéje hajította. Az állat feszülő inakkal, tánto­rogva megindult utána. Vállához emelte a puskát, bal könyökét a térdének támasztotta és célzott. A háta megmerevedett, eres keze keményen markolta a fegyver agyát. Megvárta, míg a ku­tya az ágdarabhoz ér, lehajol, a szájába fogja és felemeli a fejét. Ekkor húzta meg a ravaszt. A dörrenést szinte nem is hal­lotta. A felugró cső mellett látta, hogy az állat teste egy pillanatra megdermed, majd hangtalanul a földre omlik. Jó fél órába télt, mire kiásta a gödröt. Belehúzta a kihűlő testet, rálapátolta és elsimította az agya­gos földet. partról még egyszer visszanézett: az öbölszerű mélye­dés közepetáján sötétebb volt a föld. Belépett a kapun. Az ásót be­vitte a fészerbe, a puskát kint a verandán az ajtófélfának támasz­totta. A konyhában leült az asztal­főre és levette a kalapját. Az asz- szony még mindig foltozott. — A Pista átszólt, hogy holnap jön — szólalt meg csendesen. A pohár után nyúlt, de a keze félúton megállt. — Add ide azt a bort. Az asszony kihozta a kamrából az üveget, és az asztalra tette. Po­harat is adott mellé. Az öreg töltött. — Megvolt? — kérdezte az asz- szony a tűzhely mellől. Az öreg kiitta a poharát és újra töltött. — Tiszta munka volt, Ilon — mondta, és megfogta a poharat. Eres kezén megfeszültek az inak. Zelk Zoltán; Töredék Hol alszanak a fekete rigók? röptűktől csattog a kamasz-liget, s úgy ring a napfény szárnyaik nyomár, mint ringnak órjás, megzavart vizek. De lombtalan még kora-április s rügyet hayip ez éji vad-hideg - Hol alszanak a fekete rigók, rozsdás kis mellük éjjel hol piheg? 2. Jó őrizöm, kendős anyám-, magány, hiába hív már ringató öled s hiába hívlak, óvj, vigyázz teám, mint régen - én már nem pihenhetek. Egyedül vagyok, újból egyedül, de tekintete vádként itt maradt, utána szűköl minden, mint ebek, üvöltenek érte bútorok, falak. Éj-naphosszat koppannak léptei, s felém hajol egy régi mozdulat - Hiába óvsz már, nyugtot nem lelek pamutkendőd bolyhos ege alatt. A költő hagyatékából. Vári Attila: Várakozás Csöndben ülök, mint a dombok mint a dombon fönt a fák mint a fákon fönt a lombok mint a lomb ha sárga már Élek mint tövis a fákon törvények tartanak féken jól tudom hogy minden álom addig tart míg át nem élem de azért csak jönne már és mert tudom mennyit ér minden percért tiszta kár lent a völgyben egy kolomp mint az órainga jár kolompolja hogy bolond- -idegböl font ez a nyár De azért csak jönne már Keresztury Dezső: Szilánkok 1. A mi cicánk, a hajdani elindult fajt fönntartani: cicában is hamis a nő, soha nem tért hát vissza ő. 2. Öregszel, őrizd hát magad, beosztva, okosan; - rég folyóba fúlt a patak, s a folyam deltába hal. 3­Ahogy a karácsonyfa alatt ültek: mindketten a halál jegyesei, parázslónak még, két csaknem kihűlt test: - nem lehet őket elfelejteni! 4­Ne státuszszimbólumokat adjatok kiégve, unottan, de mit hű szív hű szívnek ad egy-egy égő csipkebokorban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom