Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
8 Irodalom» művészet 1983. SZEPTEMBER 3. etette a villát, s a tányért félretolva megtörölte a bajuszát. Aztán, megkereste a mellényzsebében azt a doboz cigarettát, amit a múlt héten az unokája hozott. Kivett egyet, megpuhította, majd felállt, odacsoszogott a tűzhelyhez, kinyitotta az ajtaját, kivett egy üszköt, lassan beleszívott a cigarettába. Becsapta a tűzhely ajtaját, felegyenesedett, köhögött. Sípolva, lihegve szedte a levegőt. Lépett egyet, és a sarokban álló ládába köpött. Alit egy pillanatig, mintha pihenne, aztán visszaült az asztalfőre. Maga elé húzta a csorba bádogdobozt, leverte a hamut a cigarettájáról és a feleségére nézett. Az asszony már leszedte az edényt az asztalról, és odaállt a tűzhely elé mosogatni. — Van még egy kis bor. Megissza? — nézett rá az asszony a mosogatótál felől. — Nem köll most — felelte rövid szünet után. — Csak jobb az, amit én csavarok — tette hozzá köhögve. Vastag hüvelykujjával piszkálta a cigaretta szürkésfekete hamuját. Az asszony elmosta az edényt, az evőeszközt, végül a mosogatótálat is. Kivitte a szennyes vizet a hátsó udvarra, eltörölgetett, s a helyére rakta az edényt. — A Pista mikor jön? — vette a kezébe a törlőrongyot, hogy még egyszer végigsimítsa vele az asztalt. — Azt mondta, szombat délután — nyomta el az öreg a cigarettát. — Már hullanak a szemek — jegyezte meg az asszony csendesen. Az öreg krákogott, felállt, a ládához csoszogott és megint köpött egyet. Széttörülte a bajuszát. — Máskor nem ér rá — szólalt meg jó idő múlva. Fejébe nyomta a kalapját és kilépett a tornácra. Perzselő meleg fogadta. Hunyorogva bámult a szomszéd ház vakító falára. Tövében a kórók szárazon meredtek a felhőtlen ég felé. Fújt egyet, szemébe húzta a kalapját, és lelépett az udvarra. A hátsó udvar lécajtaja csukva, a tyúkok tikkadtan gubbasztottak a fészer árnyékában,. A vécéajtó is csukva, az istálló ajtaja azonban résnyire nyitva. Hasító, fekete csík. A nagykapu előtt a földön egy kóró hevert. Odaballagott, felemelte, és megindult a hátsó udvar felé. Gondosan betette maga mögött a lécajtót, a kórót a kerítés tövébe dobta, és kiment a kertbe. A tenyérnyi földön öt sor szőlő, két meggyfa és három őszibarack lógatta a levelét, a tőkék között kanyargó kis ösvény szélén néhány piszkebokor, a sorok szélén egy-egy kukorica. Lehajolt, kitépett egy tarackot, aztán a fürtöket kezdte vizsgálni. Szép, duzzadt fürtök, nyomorult szem nincs is rajtuk. A tőkék alján már néhány bogyó sötétlik. Tovább nézegette a fürtöket, s ahol rozsdás levelet látott, lecsípte és kupacba gyűjtötte. A sorok végén, a meggyfa alatt megállt. Hátratolta a kalapját, letörölte homlokáról a verejtéket, megtapogatta a derekát. Végignézett a kerten: a tőkék, a fák mozdulatlanul álltak, árnyékuk kurta és vékony. Lába alatt, a földön is minden dermedt: bogár sem moccant, a r.ögök sivár csendben ültek a megrepedezett földön. Állt egy darabig, aztán megindult az istálló felé. Belökte az ajtaját: a jászlak üresen ásítoztak, de még mindig valami halványan derengő állatszagot leheltek feléje. A földön semmi szemét, az egykori alomnak nyoma se látszik, a vas- villa, a lapát a sarokban, a viharlámpa is megtisztítva a gerendán. — Virgonc! Inkább súgta, mint mondta. A középső jászol alól nagy sokára előkecmergett a kutya. Lassan odajött elébe, lefeküdt és a pofáját a bocskorára fektette. Lehajolt, megsimogatta a fejét, megvakarta a füle tövét. — Gyere, Virgonc — szólt hátra, és kilépett az istállóból. A kutya nem mozdult, csak feküdt, úgy, ahogy hagyta, pofájával a földön. — Gyere, no! Az állat felemelte a fejét, megfeszítette mellső lábait, és nagyon nehezen felállt. Kint az istálló előtt megint lefeküdt. Az öreg leült, hátát a falnak vetette, és maga mellé húzta a kutyát. Tenyerébe vette a pofáját, és aprólékosan (megvizsgálta: a szeme véres volt és csipás, de a fogsora és a szájürege hibátlan. A testén sem talált sebet. Az állat behunyt szemmel, engedelmesen tűrte a vizsgálatot. Az öreg felállt, leporolta magát és-megindult. Két lépés után visz- szafordult. A kutya mozdulatlanul feküdt. Szólította. Az állat kinyitotta a szemét, de nem mozdult. Visszalépett, felemelte és bevitte a jászol alá, a hűvösbe. Keze fején érezte az állat meleg, száraz nyelvét. Az asszony a kisszéken ült, zsákot foltozott. Az öregember leült az asztalfőre, vizet töltött a pohárba, ivott, aztán cigarettát csavart és rágyújtott. Megint elfogta a köhögés, felállt, odament a pemyés ládához, beleköpött, aztán visszaült a helyére. Hornyik György: Tiszta ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ munka ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Az asszony elharapta a szálat, egy másik zsákdarabot vett a kezébe, ráillesztette a lyukra és kiszabta. Kócot fűzött a tűbe és tovább varrt. — Te Ilon — szólalt meg az öreg. — Mondja. — Valami baj van a Virgonccal. Tegnap se evett, meg most is olyan nyavalyás. Az asszony hallgatott. — Beteg volna? — nézett maga elé elgondolkozva az öreg. — De füvet se rág. Mi baja lehet? Az asszony letette a tűt. — Nincs annak semmi baja. Nem beteg az, csak már vén. — De ha nem eszik, elpusztul. — Nem eszik már három napja. Pedig húst is adtam neki, csirke szárnyát, de csak megszagolta — modta az asszony. Az utca felől szekérzörgés hallatszott és gyerekzsivaj. Az öreg felállt és kiment a tornácra. A hátsó udvaron a tyúkok még mindig bódultán gubbasztottak az árnyékban, s hátrább a kertben sem mozdult semmi. Csak a résnyire nyitott istállóajtó csíkja sötétlett a kegyetlen napfényben. összehúzott szemmel bámulta a rést. Foszladozó mellénye alig észrevehetően lélegzett. — Átnézek a Ferkóhoz. VégigbaTlagott a közön, befordult jobbra és benyitott a sarokház kapuján. — Adjon isten — köszönt rá az udvar végén foglalatoskodó asz- szonyra. — Adjon isten, András bácsi. — A szomszéd? — Fönt van a padláson — felelte az asszony. — Ferkó! — Itt vagyok — lépett le a létráról a férje. — Adjon isten, András bácsi. Rég nem járt nálunk. Az öreg megköszörülte a torkát. — Ideadnád egy órára a puskád? — A puskám? Odaadom, miért ne. A szomszéd bement a szobába, majd kisvártatva visszajött, kezében a fegyverrel. — Tessék, fogja! Van benne golyó. Elég lesz egy? Adhatok még. — Elég lesz az az egy. — Valami baj van? — nézett kérdőn az öreg szemébe. — Köll segítség? — Nincs semmi baj. Ne fáradj, majd elvégzem én magam. Vállára akasztott puskával lépett be a kapun. Bement a fészerbe, kihozta az ásót, aztán a kutyát szólította. Az állat csak a második hívásra jelent meg az ajtóban. Szétterpesztett lábbal, imbolyogva állt, és hunyorogva nézte az öreget. — Ilon — szólt be a konyhaajtón. — Adj neki egy kis tejet. Az asszony, kezében a köcsöggel, kilépett a tornácra. Megrebbent a szeme, amikor meglátta a puskát, de nem szólt semmit. Tejet öntött egy kis cserép tálba és a küszöb elé tette. — Virgonc! Gyere! — intett az öreg a kutyának. Az állat odavánszorgott és lefeküdt elébe. Az öregember lehajolt és belenyomta a pofáját a tejbe. \A kutya csak egyszer öltötte bele a nyelvét, aztán lefektette állát a téglára és halkan nyüszített. Megvakarta a fejét, füttyén tett és megindult kifelé. Az állat mintha erőre kapott volna, felállt és követte, de kint az utcán már az első akácnál ismét leült. Az öreg lassan ballagott tovább, időnként visszafordulva. Az állat rövid pihenők után követte, olykor utol is érte, de sűrűn meg- megállt az árnyékban. A falu szélén az öreg leült egy kispadra, lábának támasztotta az ásót, cigarettát csavart, rágyújtott. Mélyeket szippantott és hosszan fújta maga elé a füstöt. A kutya ott hevert a bocskora előtt és fél- refordított fejjel nézte. Eltaposta a cigarettát és továbbindult. A nyárfasomál balra fordult, a folyó holt medre felé. A kutya két lépésre követte, néha megállt. A holt meder partján az öreg óvatosan, bocskorával minden lépést előre kitaposva leereszekedett az enyhe lejtőn. Egy öbölszerű mélyedésben leszúrta az ásót, lábának támasztotta a puskát és megvárta, míg a kutya is óvatosan utánaereszkedik. A folyómederben száraz fűcsomók tarkállottak, szamártövis és néhány fűzfacsonk meredezett. A túlsó parton, a távolban parányi fúrótornyok szegeződtek a nap felé, a gázfáklya hajszálvékony füstcsíkja kifeszített fekete cémaszál. A kutya lehunyt szemmel hevert, bordái egyenletesen emelkedtek- süllyedtek. Fogta a puskát, hátrább lépett kettőt és leült egy kis halomra. Kinyitotta a biztonsági zárat, aztán térdére fektette a fegyvert. Fölvett egy száraz ágdarabot és ráköpött. — Virgonc! Hozd ide! — mondta. A kutya felállt és ránézett. Megmutatta neki az ágdarabot, aztán mögéje hajította. Az állat feszülő inakkal, tántorogva megindult utána. Vállához emelte a puskát, bal könyökét a térdének támasztotta és célzott. A háta megmerevedett, eres keze keményen markolta a fegyver agyát. Megvárta, míg a kutya az ágdarabhoz ér, lehajol, a szájába fogja és felemeli a fejét. Ekkor húzta meg a ravaszt. A dörrenést szinte nem is hallotta. A felugró cső mellett látta, hogy az állat teste egy pillanatra megdermed, majd hangtalanul a földre omlik. Jó fél órába télt, mire kiásta a gödröt. Belehúzta a kihűlő testet, rálapátolta és elsimította az agyagos földet. partról még egyszer visszanézett: az öbölszerű mélyedés közepetáján sötétebb volt a föld. Belépett a kapun. Az ásót bevitte a fészerbe, a puskát kint a verandán az ajtófélfának támasztotta. A konyhában leült az asztalfőre és levette a kalapját. Az asz- szony még mindig foltozott. — A Pista átszólt, hogy holnap jön — szólalt meg csendesen. A pohár után nyúlt, de a keze félúton megállt. — Add ide azt a bort. Az asszony kihozta a kamrából az üveget, és az asztalra tette. Poharat is adott mellé. Az öreg töltött. — Megvolt? — kérdezte az asz- szony a tűzhely mellől. Az öreg kiitta a poharát és újra töltött. — Tiszta munka volt, Ilon — mondta, és megfogta a poharat. Eres kezén megfeszültek az inak. Zelk Zoltán; Töredék Hol alszanak a fekete rigók? röptűktől csattog a kamasz-liget, s úgy ring a napfény szárnyaik nyomár, mint ringnak órjás, megzavart vizek. De lombtalan még kora-április s rügyet hayip ez éji vad-hideg - Hol alszanak a fekete rigók, rozsdás kis mellük éjjel hol piheg? 2. Jó őrizöm, kendős anyám-, magány, hiába hív már ringató öled s hiába hívlak, óvj, vigyázz teám, mint régen - én már nem pihenhetek. Egyedül vagyok, újból egyedül, de tekintete vádként itt maradt, utána szűköl minden, mint ebek, üvöltenek érte bútorok, falak. Éj-naphosszat koppannak léptei, s felém hajol egy régi mozdulat - Hiába óvsz már, nyugtot nem lelek pamutkendőd bolyhos ege alatt. A költő hagyatékából. Vári Attila: Várakozás Csöndben ülök, mint a dombok mint a dombon fönt a fák mint a fákon fönt a lombok mint a lomb ha sárga már Élek mint tövis a fákon törvények tartanak féken jól tudom hogy minden álom addig tart míg át nem élem de azért csak jönne már és mert tudom mennyit ér minden percért tiszta kár lent a völgyben egy kolomp mint az órainga jár kolompolja hogy bolond- -idegböl font ez a nyár De azért csak jönne már Keresztury Dezső: Szilánkok 1. A mi cicánk, a hajdani elindult fajt fönntartani: cicában is hamis a nő, soha nem tért hát vissza ő. 2. Öregszel, őrizd hát magad, beosztva, okosan; - rég folyóba fúlt a patak, s a folyam deltába hal. 3Ahogy a karácsonyfa alatt ültek: mindketten a halál jegyesei, parázslónak még, két csaknem kihűlt test: - nem lehet őket elfelejteni! 4Ne státuszszimbólumokat adjatok kiégve, unottan, de mit hű szív hű szívnek ad egy-egy égő csipkebokorban.
