Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

1983. SZEPTEMBER 3.

Irodalom« művészet

—» - 9

Takáts Gyula:

A múlhatatlan

Mikor végtelen lesz a csönd, megszólalnak a fák. ősszel közelít hozzánk szavaival ez a világ.

Csonkjaival s a gyökerek, melyeket sose látunk, fölhozzák ezt a réteget, melyet a mélybe zártunk.

A múlhatatlan gyűl körénk. Vert ágak, de görcsük ragyog. Iszonyú réteg hallgatást bontanak ki az őszi napok.

Zsorák László:

Első lépés elsősöknek

Kezdődik az első lépés A világot felfogás A számolás A betűvetés

A felfedezés a barangolás A valót értés S az álmot álmodás A bizakodás a remélés A tegnapból a holnapba érés A röptetés A szárnyalás

A mindenért s a minden ellen A lázadás

Kezdődik a tudásra-delejezés A játékos küzdelem Zuhogása a fénynek Kezdődik a magaddal mérni A MINDENSÉGET

Bába Mihály: DUSZtäl milliomos

írnri uhui iiim——iMnia lm n eb——bem—

kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronómusnak, aki egész délelőtt a kísérője volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé.

Az agronómus mosolygott.

— Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt”, ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig.

Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsúfeketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert.

Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátraparancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt, s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének:

— Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ácsorogni.

— Jó, jó — mondta az öreg.

És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téesz- ben jártak, valamit írni akar róluk, és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él.

Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott.

— Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat. — Apjuk, töltsél.

— Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort.

Az öreg letette a poharat, néhányszor körbeforgatta. Felemelte a fejét, Fazekasra nézett.

— Bár ne lenne igaz — legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is.

Megvárta, míg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta:

— Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik

tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavasszal öt- venet, aztán még egyszer vagy kétszer. A levelek is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk róla.

— Tegnapi sütés, kóstolják meg — csoszogott az asztalhoz az asz- szony.

Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet.

— Nem kerestették?

— Kerestettük mi, én magam mentem be a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleket, de hiába Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eltűnt Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja.

— Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak.

— Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól Vakulásig, hogy legyen neki, mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat... Na, de igyunk is.

Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem Vodt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje.

— Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünk- re. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi.

— Mennyi? — röppentek fel váratlanul a szavak Fazekas ajkáról.

— Sok, sok — ismételte meg az öregember. — különben kiszámíthatja Amióta a fiam kiszédült az országból, én minden nap, télen, nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fillért se nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztől kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára, a borjúk ára, meg amikor még jobban bírtam erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig.

— És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól?

— Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől nem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöifse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egy rendes ember itt a pusztán, öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz: és mondtam neki, hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért párezer forintot. Fogja, majd megadja, erősködtem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, mondtam és otthagytam az árvát.

poharakat nem koccintották össze, de korA

tyolgatták a bort, lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt némán ült egyre összébb görnyedve, mintha aszalódna, szipogott, szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése felriasztotta az öregembert is.

— És mi lesz a...

— ... a vagyonnal'? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visz- szük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De ha mégis hazajönne a fiam, vagy hazajönnének a leszármazottai, akkor az övék.

Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott egymás után.

— Higgye el, boldogabbak lennénk, ha szegényebbek vénánk, ha a fiunk, a menyünk meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, hogy nekik legyen meg az, ami kell.

Vári Attila:

IELTELENEK

Azon a nyári reggelen éppen úgy indult minden, ahogyan szokott. A tejes Végigkocogott az utcán, sza- márkordéján fázósan csörrentek össze a kannák, aztán a jeges érkezett, behemót stájer lovai alatt dübörgőit a föld, majd a szemetes járta végig a kapualjakat, s csak ezután következett a sintér.

Rácsos szekerét vörös szőrű öszvér vontatta, s a sintér ott lépdelt, kezében a hosszú nyelű dróthurok, mellyel kóbor kutyákat, s olykor, bár ez nagyon ritkán fordult elő, macskát is fogott, melyek számá • ra külön kis rekesz volt a kutyás rész fölött.

A kisfiú a kerítésnél állt, vödrében már ujjnyi vizet eresztett a jég, s nem tudta levenni szemét a sintérről, aki oly nyugodt léptekkel haladt szekere előtt, mintha nem is lenne szörnyűséges gyilkos.

A kisfiú már látta, hogy fogják a kóbor kutyákat, s a tavassá vakációban ő is kergette azokat a korcsokat, melyek még nem vették észre a vész közeledtét, s amikor sikerült bekergetniük egy kapu alá azt a kis fehér kutyát, melyet titokban azóta is a kertvégi málnabokrok mögött tart, akkor úgy érezte, hogy valamilyen hőstettet hajtott végre, s egy délután, mikor mindenki aludt, kipróbálta, milyen érzés lehet, egy ilyen hurok.

A fásszínben talált drótot, s egy harapófogóval addig hajlította, míg sikerült gyűrűt csavarnia, melyen a drót szabad szárát átdugva megvolt a hurok, csak a nyakára kellett

volna erősítenie, de olyan félelem fogta el, hogy nem mert a kamrában maradni. El kellett szaladnia, kockáztatva ezzel a csavargással, hogy vasárnap nem engedik el a bélyegszakkörbe, pedig már megszerezte azt a Belga-Kongó-soroza- tot, mélyért megígérték neki azt a japán közlekedési sort, melyet karácsonyra kért, de a fa alatt a boríték helyett ismét ing és pizsama volt.

Ott állt a kisfiú a kapuban, már régen be kellett volna sóznia a jeget, de nem tudott elmozdulni. Arra gondolt, amit a nagyfiúktól hallott, hogy a háború alatt elsüllyedt egy csónak, mellyel a túlsó partra akartak lőszert szállítani, s a szennyvíztelep háta mögötti részen annyi a fegyver, mint a fene, csak le kell1 ereszkedni, s máris megvan a jó öreg parabellum... s ha lesz egyszer fegyvere, akkor az utcasarkon lelövi a sintért, és szabadon engedi az összes kutyákat, melyek most nem a fogságot gyűlölve vonítottak, hanem azért, ráért a szekér döccenései, meg a macskától őket elválasztó rács miatt nem téphették szét a felborzolt szőrű tigriscsíkos cicát, s a kisfiú nem értette, miért acsarkodnak még így összezárva is, a dögtelep felé kocsizva azok az állatok, amelyek közös erővel ki tudnák nyitni a kocsi ajtaját.

„Ha az a nagy komondor és a korcs német juhász nekiszaladna a dróttal biztosított, lakat nélküli ajtónak, akkor úgy ki tudnának törni, mint a sicc” — gondolta a kisfiú, aztán mint akinek sürgős dolga van, fölkapta a vedret, a súlytól jobbra dőlve futott a ház felé, mintha ezzel a szaladássai' akarná bepótolni a jeges távozása és a sintér megérkezése közti időt.

— Behozom a szemetesvedret — modnta a nagyanyjának, s a kapu felé menet azon gondolkodott, mit is találjon ki, hogy elmehessen, ha csak egy órára is.

Kiszámította, tíz percre van szüksége ahhoz, hogy eljusson a szennyvíztisztító telepig, s ha negyven percig kell búvárkodnia, akkor pontosan egy óra alatt hazaér.

„Ez nem jó. Észreveszik, hogy vizes a hajam. Csak fél órát szabad búvárkodnom, s akkor még arra is lesz időm, hogy elrejtsem a pisztolyt” — gondolta, s amit sohasem szokott tenni, kdsúrolta a szemetes- vedret, melynek még a szaga is hányingert ébresztett benne.

— Milyen szorgalmas valaki — mondta csúfondárosan nagyanyja, s ő úgy érezte, most kell valamit hazudnia, most talán elhiszi az öregasszony, aki, mint mondani szokta, „a gyermeknevelés nem disznóhizlalás, hogy enni adjunk neki, s azzal vége a gondnak”.

— Nem is Vagyok szorgalmas. Látod, nagyi, most is elfelejtettem, hogy segítenem kell a Jeneinek .. tudod, annak, aki megbukott magyarból, és én megígértem, hogy a javítóvizsga előtt segítek neki

— Most hallom először — mondta gyanakodva az öregasszony — Miért nem ő jön ide? Kiülhetnétek a kertbe vagy a te szobádba. Jobban szeretem, ha nem lófrálsz.

— De őt sem engedik, mert a javító miatt otthon kell ülnie, tudod, nagyi, szobafogságra ítélték.

— Jól tették — mondta az öregasszony. — Majd írok Jenemének

egy levelet, hogy engedje csak, mert én kikérdezem a fiút, és mindig beírom a füzetébe, hogy hány órakor ment él tőlünk.

— Ez jó lesz — mondta a kisfiú, aki mindenbe beleegyezett volna, csak már kívül láthassa magát a kapun.

Az öregasszony bement megírni a levelet, s a kisfiú közben arra gondolt, hogy gépzsírt kellene szereznie valahonnan, mint ahogy a moziban is látta, hogy a partizánok bezsírozták a fegyvereket, mielőtt elásták volna. „De nekem talán nincs is szükségem rá, ha olyan sokáig volt a Víz alatt, és még jó, akkor az azt jelenti, hogy a németek még nem is használták, és rajta van a gyári védőréteg” — gondolta a kisfiú.

— De nekem húsz percen belül itt légy — mondta az öregasszony. — És föl ne bontsad a levelet...

A kisfiú szaladt, de a vasúti átjárónál nem balra, hanem jobbra fordult, a folyó felé. Már útközben gombolta az ingét, ne kelljen időt veszítenie azzal sem, és sajnálta, hogy nem repülhet át a házak felett, vagy nem ugorhatja át a kerítéseket, mert akkor talán még három perc sem kellett volna, hogy odaérjen, ahol a szomszéd fiú találta a pisztolyt.

A vízparton ledobta nadrágját is, átmászott a megrongált szögesdrótkerítés egyik embemagyságra tágított résén, s már ott is volt a cölöpnél, melyről a nagyok azt mondták, hogy régen halálfejes zászló volt kitűzve rá, de most olyan volt, mint az újtelepi telekkarók, csak kicsit szürkésebb talán.

Beugrott a vízbe, aztán újra és újra alámerült, míg az iszap alatt ki nem tapintott valamit, ami nem hasonlított kavicshoz, de kő sem lehetett, mert szabályos volt és hengeres, amilyen az ágyúcső lehet.

Újra lebukott, annyi levegőt szívott magába, hogy már fájt is, s a fenéken, ahol az előbb a hengert érezte, most egy láda sarkát tapintotta ki, s a ládában egymás mellett a hengereket. „Ágyúgolyók” — gondolta, mert már látott ágyúgolyót is.

Ki akart venni egyet, érezte, hogy nem lesz könnyű dolog, hirtelen átvillant agyán, hogy ezért cserébe megkaphatja a szomszéd fiú pisztolyát, s erőlködött, hogy legalább egyet ki tudjon szabadítani.

* * *

A hatalmas dörrenéstől összekoccantak a konyhában az evőeszközök, poharak, 'kinyílt a jégszekrény ajtaja, s a málnabokrok mögött vonítani kezdett az elrejtett fehér kiskutya.

Az öregasszony dermedten, hallgatta a robbanás utáni csendben még mindig csilingelő poharak furcsa zenéjét.

— Vajon mi történhetett? — kérdezte, mert egyedül is mindig hangosan beszélt. — Vajtomi mi történhetett?

De senki sem válaszolt, senki sem mondhatta akkor még meg neki, hogy férje és veje után, a háború harmadik jeltelen sírt ásott nekik. Mindig síró lányának, aki még tíz év után is reménykedik, s neki, az öregasszonynak, akit már csak ez a jóeszű gyermek tartott életben, aki helyett iszappal, döglött halakkal kevert vértócsát sodort a folyó a távoli híd felé, melyen ebben a pillanatban leállt a forgalom, s mindenki azt találgatta, mi történt?

Mi történhetett?

Irodalmi oldalpárunk képeit Szalay Lajos grafikáiból válogattuk.

összeálította: Rékasy Ildikó