Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

1983. SZEPTEMBER 24. Irodalom, művészet 9 El Kazovszkij: Állatlélektan (Torzított önéletrajzok) Szenti Ernő: Nincs több felvonás kiviiá gítatlan remények fölmagzott tett bánatra gyáva örömre rest likacsos levegő összegöngyölt árnyak nincs több felvonás vége a nyárnak Mezey Katalin: Félálom kiszabadulunk egyszer a villamosok rácsai mögül szeretnék autót vezetni magam kormányoznám a kerekét csecsemőkori barátnőm visszajön kezén két szőke gyermeket vezet engem meg ö s nem fürdőm deréktól fölfelé férfitekintetekben Helényi Tibor: Tengelyes szimmet­ria esernyés, avaríllatú al­konyat. Békességes, mint ősszel szokott, amikor elfárad a ter­mészet. Az udvarra nyíló kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bez- le bolhászkodik, odakint az Érben békák unkognak. Ide Verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat á tűzhelyen. Fakanállal böködi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edé­nyeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerültén a kis- székre, annylit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kíváncsi, csak a répára. Arra amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hit­te, belehal. Jólesik végre, hogy ki­fújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, ro­zoga lábai éppen hogy kibírták ha­záig. Csak annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyé­re. Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál napszá- moskodik évek óta, mos, takarít, főz, ellátja a jószágot, csinálja, amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, így nincs megállása itthon se, ripsz- ropsz főzni kell az embernek. Ne­ki is jólesne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem léte­zik harminc év óta Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s es­küdni merne, hogy neki van a leg­haszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen né­hány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, és jólesően érzi, hogy ropog, paittog. Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bá­mul meredt szemmel a semmibe. Az asszony, hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytízet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kö­tött, réti talajból feszegetni a ré­pát, aztán összehajigálni karimába, kik azt: „Kívánom, hogy a fiatal házaspár boldog legyen, szorgalmas munkával teremtse meg új eietük fundamentumát...” Ennek a Pet- rencésnek még munkahelye sincs. (Sömbölyödik a fiatalasszony ha­sa is. Nem a jóléttől, annyi bizo­nyos. Köhint, s ugyanúgy felemeli a hangját, mintha zsúfolva volna a szoba násznéppel. — Kedves fiatal házasok, kívá­nok maguknak sok boldogságot! Mostantól fogva elkezdik lerakni új életük alapját. Ne felejtsék, hogy az egymás iránti szeretet az a ha­barcs, amely a téglákat, a múló esztendőket összetartja. Amikor igent mondtak, akkor azt is vállal­ták, hogy jóban-rosszban együtt vannak... Hirtelen elcsendesedik, s aztán nyújtja kezét gratulációra. Ebben a pillanatban megszólal a telefon, a titkár felemeli a kagy­lót, beszélni kezd, de közben inte­get a párnak: — Várjanak, még nem végez­tünk. Hamar végez a telefonnal, az­tán beírja a személyi igazolványba a házasság dátumát. — Hát lakodalmat nem csinál­nak? — Nincs arra nekünk pénzünk — mondja Petrencés kicsit szé- gyellősen — Talán megiszunk egy pohár sört a vendéglőben, aztán indulunk vissza Bodajtetőre. A titkár jön velük ki a szobá­ból, s a folyosón hirtelen így szól: — Legyenek az én vendégeim. Meghívom magukat arra a pohár sörre. Azok ketten egyszerre válaszol­ják: Köszönjük szépen. A vendéglő tele van emberekkel. Nézik csodálkozva a tanácstitkárt, aki bevonul a cigány párral, s le­ülnek a sarokba az egyik üres asz­talhoz. Odakinn a pultnál élénk beszél­getés kezdődik. — Meszet evett ez a titkár? Le­ülteti a cigányokat az asztalához? — Talán munkára fogadta fel őket. Arra isszák az előleget. — Akkor sem kellene asztalhoz ülni. Állva is megihatnák ezek a sört. — Bízza a hatóságra, hogy mit tesz. A törvény előtt mindenki egyenlő! — A kocsma nem hivatali helyi­ség, a tanácsházán sem csapolják a sört. Nevetnek ezen. Aztán a pincér hozza a hírt: — Most eskette őket. Arra koc­cintottak. Lármás jókedvvel fogadják az értesülést. Egyikük odaszól jó han­gosan a pincérhez: — Vigyen oda nekik három po­hárral! Ezt én fizetem! Az ötletet felkapják, s most már mindenki rendel az újdonsült pár­nak. Amikor jön a pincér tálcán a sok sörrel, a titkár hümmög, eb­ből ízetlen mulatság kerekedik, s ezt ő nem akarja. Komoly hangon rászól a pincérre: — Vigye csafc vissza nekik! Ne küldözgessenek sört ahhoz az asz­talhoz, ahol én ülök! Petrencés azonban megszólal: — Megisszuk mi, ha már jó szív­vel küldték. A pincér tétovázik, most kinek engedelmeskedjék. Nincs ideje visszafordulni, mert az emberek onnan a pult mellől már odasereg- lenek az asztalhoz. — Sokáig éljen az ifjú pár! — Micsoda lagzi ez, ahol nincs zene?! — Csinos ám az asszonyka, gra­tulálunk hozzá! Egymás szavába kapnak, köz­ben a pincér az asztalon hagyja a tálcát a sofc sörrel, s aztán kibújik a tömegből. „Van már násznép — gondolja a titkár —, csak botrány­nyal ne végződjék ez a különös la­kodalom.” Mennie kellene, csak hát ki őrködjék, hogy a jókedv ne csapjon át oktalan heccelődésbe. Amíg itt van, addig az emberek csak mérsékelik magukat. Belemegy tehát a játékba. — Kedves maguktól, emberek. Üljenek le, toljuk össze az asztalo­kat. Ez jó gondolat volt. A társaság egyszeriben rendezettebb leszj, amikor sorban leülnek. Persze egy­más után mondják a pohárköszön­tőket, a cigány pár pedig megha- tottan mosolyog, s fogják egymás kezét az asztal alatt. Amikor a hivatalsegéd jön, hogy üzentek már kétszer is a boltveze­tő lakodalmas házából, a titkár odasúgja az öregnek: — Megyek nemsokára. Ne türel­metlenkedjenek. Előbb még ezt a lagzit csináljuk végig. ©aris bácsi indulna, de őt is ott­fogják az asztalnál. Eltelik fél óra, amikor odaátról maga a nászapa jön át a titkárért. Kicsit kapatos már, s látva a helyzetet, jókedvűen meghívja az egész alkalmi násznép pet az ő házába a titkárral együtt. Az emberek, ha már meghívták őket, zajosan, lármásan indulnak a boltvezető után, s nem is veszi senki észre, hogy a sarkon a pá­rocska lemarad. Nekik még sokat kell gyalogol­niuk azon a sáros úton hazafelé. majd bunkós hegyű késsel lecsap­kodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakar­ni. Csak így veszi át a pallér. Más- félszeresére nyújtott nap kell hoz­zá, különben ottmarad félben, amit kiéleztek. Elég rágondolni a dér lepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúl­jon a dózniért. Sajog mindene* a lába hasogatózik. Aludni volna jó és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asszonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy haza­hozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a háznál, legalább melaszt főzhettem volna . .. F. Nagy István: Tizenöt répa — Rávett* hogy hozzak neki cu­korrépát Wolfingertől. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én bele­menni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsásra nehe­zedik ilyen hosszú úton Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetejc párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint tele­hozza a poharat. Tudja, ilyen ál­lapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát. — Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem.ak­korára úgy elhalt a vállam a he­vederek alatt, hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akar­tam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden mindegy. Ezt a tizenöt répát haza­hozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mi­vel nagyon jólesett ott ülni. Rosz- szul lettem. Ahogy indulni akar­tam, a zsák nem mozdult. Sőt, kez­dett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt ré­pát, hogy a hátamra bírjam kacim- bálni. Még így is citerázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek ©alóciában, nem soknak hívják már ezeket. Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mondott, an­nak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez a fú­jás azonban már annak a kétségte­len jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kézen megtámaszkodva, kínnal-bajjal föl- tápászkodik. Áll, kissé bizonytala­nul, szánalmas pózban, aztán kitör: — Rogyassza rád az isten a ma­gas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederít. Csak megy, viszi a mér­ge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leg­hátsó zugba ténfereg, egy terítet­ten asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig-legényke lökdösi á biliárdot. Lekókad a fe­je, jöhet akármi. A kocsmáros is­merik látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a köny­velést, bemegy a pult mögé, rakos­gat, majd ráérős lépteikkel oda­megy a kései vendéghez. — Az asszony? — kérdezi rész­véttel. Az ember bambán néz föl rá. — Igya meg, jót tesz Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félre­tolja ezt is, azt is. — Egy vasam sincs. — Jól van. Lesz másképp is. — És leül, hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emeli a po­harat, s tartja remegő kézzel. Sza­golja az italt. Aztán hirtelen hát­ravágja a fejét, s úgy lezúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája. — Honnan való? — kérdezd le- koppantva a poharat, csak hogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fárádt testében, és bizsergetni kez­di lomha vérét. Beleharap a papri­kás-sós kenyérbe és be6zélhetnékje támad: A két biliárdos már odafülel. Le­rakják a botot, és közelebb húzód­nak. — Nem értem el a Kislakatos ta­nyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam á le­sárgult, magas paréjban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyitogat- ják szemüket a csillagok Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony ... — Hány répa repült ki megint? — türelmetlenkedik az egyik le­gényke nevetős képpel. — öt, fiam, öt — néz fel rá az ember —, de a maradék is nehe­zebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bár­merre fordultam, mindenütt fé­nyek cikáztak, színes karikák tán­coltak a szemem előtt. S mindun­talan rámjött valami utálatos me­legség. Nem, nem és nem, csikor­gattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyog­nak az égből. ölhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél. — Már kis hiján beértem a faluba, amikor meg­botlottam valamiben és nyekk. A pofám te­le lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem vol­na, biz’ isten rívásba fogok. Ügy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félórá­ba is, mire le tudtam fejteni ma­gamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsá­kot csücskénél fogva megszabadí­tom a maradék répától. Mintha téglával lett volna tömve, kicsú­szott a markomból. Egyenként kel­lett kihajigálnom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Az asz- szony meg nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a fejét, aztán nevetgélve elmegy poharat mosogatni. Az em­ber kivörösödve néz utána, s torz vigyorral kérdezi tőle, nem kaphat­na-e még egy pohár vörös bort, hozómra. Összeállította: Rékasy Ildikó Zalán Tibor: Szulamit a fény kristályrácsai között szrítom számba a bódulat felfeslett arany-liliomait nyugodj kőpárnádon Szulamit Századok cizellált billogai égetik mellemre tisztaságod tajtékzó csikó nyerít fülemben - szememig ágaskodsz nyugodj köpárnádon Szulamit telt tőkék tőgyei között érik édesre a szégyen ágyékom vadonéban elcsitulnak az éjszaka lobbanásai nyugodj kőpárnádon Szulamit öröklét-repkény futja be a fájdalom kék útjait kiragyogsz lányok arca mögül kik ferdén megállnak az időben nyugodj kőpárnádon ­Szulamit

Next

/
Oldalképek
Tartalom