Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

8

Irodalom* művészet

1983. SZEPTEMBER 24.

elemeli a gépet, lefényképez egy furcsán kitekeredett, arctalan halottat. A csizmájáról a sarat vakarta volna le, akkor érte a sugár. Bal kezében görcsbe szorulva a rohamkés, előtte a piszkos lábbeli. A fájdalom elvész az álarc mögött.

Egy némán heverő csoportra irányítja a gépet: perzselt, hólyagos, elégett védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyagzott a festék, ám á szerkezet épen maradt. Fertőtlenítés és felületkezelés után újra használhatóak, ölésre.

Nehézkesen jár a súlyos védőruhában. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt egy archívumba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefotografált tárgyaké. Ha beteljesedik a sorsa, valaki lefényképezi egy másik archívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Miihelyt pontosan tudják hátul: hol, melyik oldalon emészetett a sugár, kiegészítik a pusztítást, aztán az elhullottakra hivatkozva kiterjesztik Az első vonal egyszerű indokká válik

Alig ég á jobb válla, és éppen csak zsibbad a bal keze. Zsigerei- ben érezte meg a veszélyt, s míg a többiek a győzelemben bízva az arcvonal felőli visszasugárzástól óvták magukat, ő épp a szemköztiek felé védtelenül, s saját területük felől árnyékolta magát. Ha jobban meglapul dombhátnak támaszkodó vackában, talán sértetlenül megússza.

Nem tiltakozott, amikor a meggyőződésével ellentétben fegyvert nyomtak a kezébe. Nem tiltakozott, nem került hadbíróság elé, börtönbe. Ügy legalább magához maradhatott volna hű. Nem maradt any- nyi vigasza, sem, hogy legalább ő nem járult hozzá. Nem volt ereje tiltakozásával magára vonni a hatalom haragját. Őrizte magát a párjának és a két fiúnak. Erre hivatkozott. Hát akkor most indulás hozzájuk. Hátha eljut.

Űjra kattint. A lencse érthetetlen feliratú konzervdobozokra irányul, feketére égett bab, káposzta buggyan ki belőlük. Dokumentálni a hadtáp megsemmisítését. Nem is undorodik magától. Fáradt. Fáradtan nem tagadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor következetes, ha a mindent elborító őrületben elvállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat, elébe ment a veszélynek. Arra számított, hogy őket éri az első csapás.

Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkezdeni! Vétel!” Álarca mögött elfintorodik. „Felmérés.” Egy ponton túl már minden megengedett. „Vétel!” — kiáltanak újra a fülébe. „Vettem”, mondja, és tudja: hiába fintorog, neki már nincsen arca, nincs termete, testalkata, ő egy védőruha, a felderítőkocsi egyik ujja á nyolc közül. Négy műszaki ujj, négy mérnök a műtárgyakat, a kőbe, vasba, technikába hatoló sugarakat, a négy orvosujj pedig az ember-műtárgyak roncsolását „méri fel”.

Megtagadhatta volna a szolgálatot — jogában állti Ám akkor is ugyanilyen embermaradványokat

Hegedűs Géza:

Jó lenne,

de lehetőleg sokára

Jó lenne, ha majd így sikerülne: békésen egy karosszékben ülve, pipából lágy füstöt eregetni, bosszú múltat úgy rendszerbe szedni, hogy ami volt, moziként peregjen kalandokkal játszó képzeletben, s úgy gondoljam: nem is volt hiába rendet látni rendetlen világba, hittel hinni: lesz is, ami volt már, velem maradt óda, tréfa, zsoltár, váltja egymást boldogság a gyásszal, új lét indul új varázsú násszal, gondolni szép, formált mondatokra, visszalátni felismert okokra.

S míg odakint szürkül már az este úgy gondolni édes női testre, hogy a vágyat ne lankassza akkor évekkel mért számszerinti agg-kor, s észrevétlen lengve lenge lázba derűs szívvel készülni a nászra, nem is tudva, hogy pipám kialszik s körülöttem már a semmi rajzik súlytalanul szállni át az űrbe ...

Jó lenne, ha majd így sikerülne

hoztak volna analizálni sebészasztalára. Otthon maradhatott volna hideg, szép felesége mellett, tiszta lakásukban. Otthon az a remény is kecsegtethette volna: ha elég közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztítás, törvényes asszonyát a félelem űzi közelebb hozzá, a rémület simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel kényszerű ölelésük, talán langyosodik.

Eljött Nem akarta, hogy a halál- félelem hozza meg az életkedvét. Vajon hányán érkeztek így ide?

Kegyes hozzá a sugár — megroncsolta, de érzésteleníti is. Meddig juthat előre két térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyekszik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék, és nyomorékként, de mégis élve kerüljön

Kurucz Gyula:

Kétszáz

méter

reményj

a családjához. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebészek és sugárszakemberek tanulmányozzák majd, adatokat szednek le róla? Na valamiképpen mégis viszontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során legalább együtt kerülnek terítékre.

Ha visszajut, mégis megláthatja őket.

Vajon számít-e, hogy sohasem emelte volna emberre á fegyverét? Vagy a mértékadónak és mértékszabóknak nem a másikra emelt fegyver a fontos, hanem a hivatkozási alapként odavetett áldozatok?

Pár száz métert, ha megtett. Gyengül, alig lát K.ilométerek tucatjait kell maga mögött hagynia, hogy élő emberre leljen. Ez most biztonságos hely Az ellenség — ellenség? — nem lő ide többet. Az értékes anyagot inkább üzemekre, hadi célokra és nagyvárosokra irányítják. Itt van kilátása, hogy megmenekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhája. Az egyetlen, emberre emlékeztető rajta megégett válla és perzselt jobbkeze. Mindaddig, míg haza nem érkezik, és kiértékelésre váró, személytelen esetté válik.

A párja és a gyerekek várják Támasztékot kell lelnie, hogy láb- raálljon, gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan tanították.

Nem tudja, miért megy tovább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a védőruháját, ,hazaszállítanák Jelentéktelen sérüléssel megúszná, hamar talpra- állna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollégájával gyorsan sterilizáltatná magát. Talán mégis nyílhatna módja arra, hogy a rémületben emberarcúvá, kedvessé váló nők valamelyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lásson, amilyeneket szépséges felesége mellett remélt valaha.

Erre hivatkozva indították egy részüket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem védte más részük az életét? Mert nem volt mit védeni?

Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. „Az ember fel- emelkedése.” Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé.

Hiába volt hát minden. Ezen a frontszakaszon ugyan nem találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösödhet a front mentén — vagy a túlsó oldalon méri fel a sugár hatását. Ő is felmérheti a saját hatását. Hiába ébresztgette a gyermekekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának — igazságtalanságának — felfogására, nem sikerült. Ma népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellentétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón kisajátító, bekebelező, ro- hantában vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető értékekkel: a családjával, a barátaival.

Apró, szóiké, párnás csípejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakad az emlékeibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert azt hitte, fontosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek senkinek

Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék közepén.

Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számítások ellenére mégis túlélte hát valaki! Megajándékozza mégis ez a fura élet: segíthet emberen? Az alak megbotlik, elvágódik. Sie- tősebbre fogja lépteit, mellé ér, lehajol hozzá. Súlyos sebesült. A jobb váll, a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bal szár a könyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a testet: a védőruha kulcscsontig felrepedt, a sugár a mellkasba hatolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égett földet. Mintha menne.

énjén hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva vakon, cikk- cakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, eldobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan elindul á sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva neki.

Orosz István: Egy jeles vad-kert

Dúsa Lajos:

A fecskék álma

Reklámfények közt seregekben, növekvő esti áradatban nap után, éj elől vonulnak lent a szárnyatlan madarak.

S az álmodozó füsti fecskék nézik a betoneresz alól míg mi cikázunk összevissza könnyű ingekben, színesen; és sajnálják a füsti fecskék, hogy ők csak legyek, bogarak után, éhes családi fészkük miatt röpdösnek egyre monoton.

*aló.—Lakodalom egy pohár sörrel

A folyosó teljesen kiürült, csak két ember maradt ott a pádon. A férfin kék vászonnadrág, a nőn agyonmosott, virágos kartonruha. Sehol a násznép, csak ők ketten. Bodajtetőtől négy kilométer volt az út, reggel zuhogott az eső, s hiába kerülgették a sarat, beleragadt a cipőjük. A tanácsháza udvarán álló kútnál tisztálkodtak meg egy kicsit, de azért rajtuk maradt az út nyoma.

A tanácstitkár kikukkantott a főfolyosóra, s megnézte az utolsó párt. Intett nekik, hogy mindjárt ők következnek, majd becsukta az ajtót és rágyújtott egy cigarettára. Az előbb voltak vagy százan. Amíg beszélt, mindenki ájtatos arccal hallgatta, az idősebbek könnyeztek is. Ettől ő is meghatódott, szép lassan mondta az ismert szöveget. Kicsi a község, nincs külön anyakönyvvezető.

Bodajtető cigánytelepülés. Ezek ketten onnan jöttek. Petrencés Ferenc és Téglási Anna. Mamar ösz- szeadja őket, aztán átmegy a boltvezető lakodalmas házához. Hiszen meghívták, s illik elmenni egy falatra és egy pohár borra. Többre nem. Délután motorozni kell, várja a járási főagronómus.

Elnyomja a cigarettát, majd megigazítja a széles nemzetiszínű szalagot a vállán.

— Kérem Téglási Annát és Petrencés Ferencet!

Azok ketten felállnak a pádról. Egymás kezét fogják kicsit gyámoltalanul.

— Mi vagyunk azok.

A tanácstitkár elmosolyodik. Más

úgysincs a folyosón. Még kíváncsiskodók sem.

Még á két tanú is hiányzik.

Két ember rakodik az udvarban. Azoknak szólnak.

— Jöjjenek be. Kérem a személyi igazolványukat.

Kicsit sokáig böngészi, majd köhécsel.

— Magának hol á (munkahelye, Petrencés Ferenc?

— Alkalmi munkás vagyok, kérem.

Látja, hogy a titkár rosszallóan csóválja a fejét, tehát sietve hozzáteszi:

— Nem szégyellem én a dolgot. Tegnap is segítettem a Molczer- háznál téglát lerakodni. Adtak százhúsz forintot...

— Rendben van, Petrencés, csak hát a személyibe nincs semmi beírva.

A cigány férfi szeme összeszűkül, elengedi kedvese kezét

— ltiába jöttünk? Nem ád ösz- sze bennünket?

A titkár elmosolyodik.

— Megesketem én magukat. Ki mondta, hogy nem?

Petrencés megnyugszik, újra megfogja Téglási Anna kezét és biccent.

— Akkor csinálja a titkár elvtárs, ha nincs akadálya

Az anyakönyvvezető odalép az íróasztalhoz. Ott van a nagykönyv, amibe bejegyzi a házasságot, s ott van a magnókészülék, amiből a nászinduló szól majd.

— Zenét is kérnek?

A lány válaszol:

— Mindent kérünk, amit másoknak is adnak. Igaz, 'Feri?

A vőlegény bólint, a titkár megnyomja a gombot, s egyszerre csak betölti a szobát az ünnepélyes dallam. A házasulandók komoly arccal bámulnak maguk elé. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és egy zsíros hang keveredik a zenébe:

— Interurbán Pédelyvárról! Bekapcsoljam?

A titkár dühös.

— Ejnye, Garis. Nem látja, hogy elkezdtük a szertartást? Majd később.'

Az öreg hivatalsegéd végigméri a párocskát. Mát ez is esküvő? Élttől még beszélhetne a titkár telefonon.

Szerencsére azok ketten nem látják, hogy vigyorogva teszi be maga mögött az ajtóti

A titkár felteszi a szokásos kérdést, először a férfinak, majd a lánynak.

— Akar-e az itt megjelent Téglási Anna felesége lenni Petrencés Ferencnek?

A lány bólint.

— Persze, hogy akarok. Hiszen szeretem.

— Csafc annyit -kell mondania; hogy igen. Ez az előírás.

— Akkor: igen — mondja a lány és mosolyog.

A tanúk is aláírják, majd rögtön mennek vissza az udvarba. A titkár pedig azon töri a fejét, hogy micsoda beszédet mondjon ő most ezeknek? Az előre megtanult szöveg sehogy sem illik ide. „Amikor végignézek a megjelent rokonság körében, látom arcukon a megha- tódottságot..Vagy mondja ne-