Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. SZEPTEMBER 17. A művezető és a háttér Avagy a daru, egy mag s a törvény Fák, ti nagykörűi fák A mezőtúri kubikos házában kilencszer sírt föl újszülött. Ügy tartották: áldás a gyermek születése: a munkára, alkotásra méltó embert látták benne. Az élet továbbvitelét. De tudták, hogy az „áldás” inkább természeti törvény, emberi akarat, miként az is, milyen lesz a bölcsőben fölsíró majdani élete. Mert mi, emberek rajzoljuk a jelent s a jövő körvonalait, mi tesszük a világot olyanná, amilyen. S azt is tudták: talpon maradni az életben, istenülések és porszemmé zsugorodások sodrában csak munkával és benső tartást adó hittel lehet. Erre nevelte lányait és fiait Barcsi Gyula kubikos, gondos gazdaként ápolva a hagyományos jó értékeket. Már három gyermeke kiröppent a családi fészekből, mikor ötvenháromban meghalt, s felesége nyakába szakadt a hat kiskorú fölnevelésének gondja-baja. Mégis: tisztességben fölcseperedtek a gyermekek, köztük Ferenc, a harmadik fiú. Barcsi Ferencet mezőgazdasági technikumba íratták, ahonnan ő minduntalan el akart jönni, érezvén, hogy mennyire szorítja a szükség családját. Nehezen bírták az iskoláztatást, de nem engedték, hogy Ferenc félbehagyja a technikumot, bíztatták: tanuljon, ö pedig gyűrkő- zött a tudásért, közben alkalmi munkákat vállalt, az iskoláztatás gondjait enyhítendő. Írógép szalagcsévélő- jéből csörlőt csinált horgászbotokra, pengőből gyűrűt formált — ezek a fillérek is számítottak. — Szerettem tanulni, mindig vonzódtam a műszaki dolgokhoz, főképpen a gépekhez, de a szakmán kívül szívesen forgattam történelmi, földrajzi témájú könyveket, érdekelt a régmúlt, az akkor élt emberek sorsa, története. Elvégezvén a technikumot, nem lett belőlem mezőgazdasági gépész, ’59- ben a mezőtúri Titásznál adtam le a munkakönyvemet. Elkezdtem a munkát és az azóta is tartó tanulást. ’63- ban szakmunkásvizsgát tettem a villanyszerelésből, majd a mester oklevelet vehettem kezembe, később pedig technikusi minősítést szereztem Szentesen. Más szakmai és* politikai tanfolyamokat is elvégeztem, újabban a marxista egyetem speciális kurzusát. Végigjárta a szakma lépcsőfokait. Több mint tíz esztendeje a hálózatszerelők művezetője. Két tűz, vagy ha úgy tetszik, két malomkő között kell dolgoznia: az „alulról” és a „felülről” jövő követelmények, igények összehangolása nem kevés felkészültséget, emberismeretet, diplomáciai érzéket kíván. Ebben is „valódi” a feszültség. Munkahelyének nincs teteje, ablaka, ajtaja, télen-nyáron kinn, a szabadban dolgozik tizennégy társával. Barcsi Ferenc móriczi mokány arcát kicserzette a szél, s a nap, inassá-erőssé tette a külső szereléssel járó sok gyaloglás, a tartóoszlopok (egy darab negyven tón-, na!) felállítása, megmászása... De a vezetéket építeni, javítani kell, hogy eljusson az energia az üzemekbe, a szél rezegtette drótszálak összekössék a házakat a nagyvilággal. — Daru, ásó- és fúrógépek, mászóvas, mentőöv, kombi- náltfogó, és megyünk ... Az a legjobb, ha már állnak az oszlopok, már szinte késznek mondhatjuk a munkát. A puszta földön katonás rendben sorakoznak az oszlopok és a transzformátor-állomások, surrog a drót, viszi az áramot, hát nem szép? Még a paksi kiküldetésről is visz- szajöttem kilenc hónap múltán; hiába szeretem a munkahelyemet és Mezőtúrt. Valamikor egy—húsz kilovoltos távvezetékeket telepítettünk, ma már 750-eseket. Járjuk a megyét, hétvégeken, pihenőnapokon is dolgozunk, gazdasági munkaközösségben, amelyet én vezetek. Tavaly másfélmillió forintos munkát végeztünk el. Sok az ügyelet, szétszórt, aprólékos feladatokat kell megoldanunk, sok adminisztrációval, anyagellátási és más problémával. Idei tervünk 12 millió forint, hatvan feladat, s a követelmények mind magasabbak ... Eltűnődik. Nem zavarom. Kisvártatva folytatja: — Igen, a minőség ... följebb kell lépnünk egy lépcsővel. Érdekeltségen, jó szervezésen, korszerű technikán és technológiai fegyelmen múlik. Ma már egyetlen ezredmilliméter is számít, ahová négyes huzal kell, oda csak négyest rakhatunk, a vezetékek belógásának az oszlopközökben éppen annyinak kell lennie, amennyit meghatároztak. A technológiai előírás — törvény ! Mennyiség és minőség együttesen záloga az eredményességnek. Még nem érzi át mindenki ennek jelentőségét, sokat kell magyarázni, győzködni. Ha kifelé gurul velünk a kocsi vagy reggelizünk, beszélgetünk. Arról is, hogy megbolydult a világ gazdasági rendje, a megélhetés forintban mérhető nehézségei érzékenyen érintenek mindőn- ket. Mégis úgy vélem: nem csupán evés, ivás, alvás és munka az élet. Mióta alapszervezeti párttitkár is vagyok, méginkább képezem magam, részt veszek a tanácskozásokon — mintha nagyobb lenne a világ. Üj- ság, rádió, tévé is segít többet látni, s nemigen tudom megérteni azokat, akiknek nincsenek „láttad, hallottad, mi a véleményed ...?” kezdetű mondataik. Akik nem akarják tudni-érezni munka- és lakóhelyük dolgait, azonosulni velük, beleszólni, alakítani azokat. Ha jóra- rosszra nem keres választ az ember — könnyen elfásulhat, monotonon működő géppé válhat. Sokan elmerülnek a pénzhajhászásban, az idegbajos nagyratörésben, kétes értékek között elveszítik igazi énjüket, mert hiányzik életükből: a minőség. Másod- vagy harmadállás helyett gyakran leülünk otthon zenét hallgatni, könyvet olvasni, azután megbeszélni — közösen. Persze, az idő kevés. Fiatalabb koromban nagyon szerettem a víziéletet: kajakoztam, úsztam, horgásztam. Most már inkább kertészkedem. Csodálom, ahogy azt a pici magot beleteszem a földbe, kifejlődik, s termést hoz. Ez az időtöltés és a családom nyújtja számomra azt a hátteret, amely erőt ad. Igyekszem lányaimba plántálni mindazt, amire engem is neveltek. Barcsi Ferenc mezőtúri házában háromszor „telt meg” a bölcső. A helyi téglaipari vállalatnál dolgozó, ugyancsak nagycsaládból származó feleségével úgy tartják: áldás a gyermek születése: az alkotásra méltó embert látják leányaikban. Az élet továbbvitelét... Panaszos tevéi érkezett a minap Nagykörűből a szerkesztőségbe. Írója Molnár Ferencné, a HNF helyi, nő- bizottságának titkára. Sorainak lényege: kiszedik azokat a szép, óriási fákat, amelyek a védőgáttól a Tiszáig nyúlnak, azaz a település és a folyó közötti területeket díszítik. Az erdőséget fenntartó, kezelő szak- vállalat neve Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság. Az ügynek az ad különös érdekességet — írja, hogy az irtásról a helybeliek mit sem tudtak. Legalább is amíg el nem, kezdődött. Németh Gábor, a HNF községi bizottságának az elnöke a helyszínen erősíti meg a leírtakat. Az ott élők telepítették — Ez a terület hajdanában községi tulajdon volt, és ha jól emlékszem, a hatvanas évek közepe táján került át kezelésre, gondozásra a szakvállalathoz. Én 1919 óta élek itt, és régen is szedtük a fákat, irtottuk, ritkítottuk az állományt, de arról tudott az egész falu. Egy területen levágtuk őszszel, kiszedtük a tuskókat, majd a területet a következő esztendőben újra beültettük. Azt megértjük, hogy a fa sem él örökké, de a márkiszedett négy hektár a falu szélső házaival határos. Nagy Iliésnénél, a helyi tanács- kirendeltségvezetőjé- nél is érdeklődtünk. — Nemhogy a népfrontot, de a tanácsot sem kérdezték meg. Kész tények elé kerültünk. Jelentettük mi ezt mindenhová, még az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal észak-alföldi felügyelőségére, Debrecenbe is. Végül olyan döntés született, hogy lehet vágni, mert az állomány „fűrész alá érett ” A furcsa csak az, hogy a falu lakói telepítették, majd hosszú ideig gondozták ezeket a csemetéket, és még csak arra sem, tartottak érdemesnek bennünket, hogy valaki beszóljon: emberek, vágjuk az erdőt! Szolnokon, a József Attila úti irodában Főnyi Sándor a NEFAG ágazatvezetője úgy fogad, hogy látszik, már sok mindent ismer az ügyről, amelyről időközben a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium állam- titkársága is jelentést kért. — Vállalatunk ütemterv szerint dolgozik, és a programot tíz évre előre elkészítjük. Ebben többek között az is benne áll, hogy a 34 ezer hektáros erdőterületünk melyik részén, hol ritkítunk, hol szedjük ki az állományt, a tuskókat, és hol telepítjük be ismét csemetékkel. A hosszabb időtartamon kívül évekre bontva is tervezzük a munkát. Ezenkívül szükség van a debreceni erdőfelügyelőség szolnoki osztályának engedélyére, és mi ezekkel rendelkezünk is. — Tehát a paragrafusok szó szerinti értelmében hiba nem történt. — Az igazság az, ha a hasonló fák optimális életkorát nézzük, akkor már ez az erdőrész is megérett a kitermelésre. A helyzetet bonyolítja, hogy a tervezett öt hektár a falu szomszédságában húzódik, és nincs kialakult gyakorlatunk, ilyen esetekben mit kellene tenni. Elvégre egyetlen írásos jogszabály sem utasít bennünket arra, hogy ilyen helyzetben értesíteni kellene az ott élőket, a tanácsot. Hallgatom az indokokat. Elhiszem, hogy valóban, jogilag minden a legnagyobb rendben van. mégis az az érzésem, hogy ez az eset, amikor a paragrafusok betűje és szelleme valahogyan -fíem fedi egymást. Többen megjegyezték: felfújták ezt az ügyet, nagyobb a füstje, mint a lángja, szóra sem érdemes. Holott éppen az ellenkezője az igaz: nagyon tanulságos, jelezve, az ott élők lokálpatriotizmusát, faluszeretetét, egyben azt is, a leghelyesebb döntés is ellenérzéseket válthat ki a közösségekből, ha a helyes időben történő tájékoztatásra valamilyen ok miatt nem kerül sor. Még akkor is, ha „csak” fákról van szó. Egy összefüggő, óriási erdőterület megszüntetése a környéken mindig okoz ki- sebb-nagyobb feszültségleket, még akkor isi, ha országos programról kiemelt fontosságú beruházásiról van szó, mint amilyen például a Tisza II. tározórendszer kialakítása. Mádai László, a NEFAG tiszafüredi üzeménél régi vezető, a területet akár a tenyerét, úgy ismeri. — A tározó felitöltése előtt kétezer hektár ártéri, állami erdőt szüntettünk meg, ezeknek java része nyár. kisebb százaléka tölgy volt. Fájt a fűrészek sírása, elvégre zömük tizenöt óv körüli telepítés volt, de megértettük az öntözővízi. a rendszer, a létesítmény fontosságát. — A pótlás? — Ekkora mennyiséget egy az egyben lehetetlen pótolni, hiszen erre nekünk — már a gazdaságnak — nincs területünk. Így aztán más vállalatok, szövetkezetek, intézmények tulajdonában levő földeken erdősítettünk. Fásítottunk a nagykunsági főcsatorna mellett, Tiszafüred környékére 23 hektár tölgy, fenyő, nyár, díszfa került. Hozzátéve: ezen a tájon ha az elültetett fák 60 százaléka megmarad az már jó eredmény. Lehetne növelni Szó, ami szó, a fásítás és a földek minősége szoros összhangban van egymással. Talán nem érdemtelen leírni, hogy a megyénkben szaknyelven fogalmazva erdő- sültségi százalék 4,9, tehát az összterület közel öt százaléka erdő. Ezzel a mutatóval a megyék közötti rangsorban a 18. helyen' állunk, és csak Békés megye van mögöttünk. Országosan az erdők területe eléri a 17 százalékot, és most joggal kérdezheti az olvasó: vajon mikor közelítjük meg ezt az értéket. A válasz egyszerű: soha, hiszen egy efféle felzárkózás nem lehet cél. el- véigire ez a két, sík területtel. jó termőfölddel rendelkező megye az ország- egyik fontos éléstára — és ez a tény minden további erdősítési elképzelést meghatároz. Igaz, jó lenne növelni ezt a majdnem öt százalékot, ámbár a helyzetet sok minden bonyolítja. Az egyik: észrevehető, hogy a falvak, községek, városok környékéről a vályog- vető gödrök mellől, gödrökből egymás után termelik ki a nyárfákat, meg az akácokat. Ez még önmagában nem lenne baj, de az esetek zömében késik a pótlás. Mondván: olyanok a talajviszonyok, hogy kevés a telepített fák életben maradási esélye. Jó. jó, de akkor a most kivágottak hogyan ereszthettek gyökeret egykoron? Egy szó, mint száz, megkötne itt a kisfa, de hát a felnevelése többe kerülne az átlagnál. Már pedig az ápolás, a gondozás a megyei faültetési kampányok, programok leggyengébb láncszeme. Igazuk van az egykori görög bölcseknek: áfák olyanok, akár a gyerekek: minél kisebbek, annál többet kell törődni velük, óvni, öntözni, kapálni, védeni — és legfőképpen szeretni őket. Érdemes lepne elgondolkozni azon, hogy az úttörők, az iskolások, a KISZ-tagok, egy-egy községben, faluban, városon élő közösségek mit tehetnének ennek a programnak a hatékony megvalósításáért? Nem arról van szó, hogy mi nem fásítunk. Fásítunk mi szervezetten, évről, évre visszatérőben. Az erdőfelügyelőség és a Hazafias Népfront illetékesei az idén ezt az elképzelést mintegy 700 ezer forinttal támogatják. A kisebb települések 5—20 ezret, a nagyobbak olykor 30 ezer forintot kapnak csemete vásárlására. Előfordul, a kapott husángok, csemeték sem a legjobb minőségűek, nehezen erednek meg, főleg ha aszályos esztendő következik az ültetés után. A másik. gond: a fajták kiválasztása. Közkézen forog az a megyei tájékoztató, amely mintegy 200, erre a területre ajánlott fafajtáról nyújt ismertetést. (Közöttük tíz olyan is akad, amelyet utcai légvezetékek (villany, telefon stb.) alá ajánlanak. Furcsa módon a legtöbb településen a gömbakácokon kívül mást alig ültetnek hasonló helyekre. Igaz, legyen bármilyen a fajta, az ápolást, gondozást nem nélkülözheti. Eltűnt fasorok — Sajnos a táblás ítás, a, nagyüzemi művelés, a meliorációs munkák eltüntették a dűlőutak végén bólogató fasorokat, bokrokat. Igaz, növényvédelmi, agrotechnikai, repülőgépes művelés szempontjából könnyebb a munka, de bizony a talajvédelmet mindez aligha szolgálja. Ahol négy-öt kilométert rohanhat szabadon a szél, arról a tábláról nemcsak a homokot, hanem a humuszt is lehordja a felszínről. Sőt, innen az apró- vadak is menekülnek. Egy kicsit feledésbe merült az ötvenes évek egyik kedvenc jelmondata, a mezővédő erdősávok létesítése. Pedig a havait, a vizet így is 'lehetne tárolni, a talajt megkötni. a - szélet csendesíteni — véli Gombás Istvánná megyei erdészeti és természetvédelmi felügyelő. A képbe illenek a közútjaink, és a mellettük húzódó fasorok. Az embernek olykor az az érzése — főleg ha sokat járja a megyét —, hogy fogynak az út melletti fák, kopaszodik a vidék. A szolnoki Közúti Igazgatóság főmérnöke, Losonczi Zoltán részben fogadja el mindezt. — Az utóbbi nyolc évre esett az a nagyarányú útrekonstrukciós program, amely során a megyében 450 kilométer közutat szélesítettünk. Nagyon sok vestzé- lyes kanyart megszüntettünk, vágtunk le egy új útvonallal. A fákat forgalombiztonsági okokból áttelepítettük a padkáról, meg az árokból az árkok külső szélére. Elme azért is szükség volt, mert csak így biztosítható a gépi kaszálás. Higgye el, a mi terveinkben a fásítás sokad- rangú. de ennek ellenére esztendőnként 1,5—3 millió forintot költünk rá. Ez évente 30—35 ezer kisfát jelent. Az idei nyárban például háromszor locsoltuk az ültetett, apró csemetéket, mégis akadt olyan rész. ahol csak 15—20 százalék maradt meg. Nem beszélve arról, hogy az árkok partjain is zsugorodik az élettér: nem használ nekik a vegysizer, és olykor a felelőtlenül végzett tartó- égetéssel egész fasorokat perzselnek le. — Mikor látszik ez a fásítási törekvés az útjaink mellett? — Már most isi, bár ahhoz, hogy egy fa felnőjön, öt. esetenként nyolc év is kell. Ételiévé, ha ki nem törik a gépek, a vadak, meg az embereik. Mert az útmenti fasorokra leselkedik a legtöbb veszély. Az ezredfordulóra a megyénkben is . el kellene érni azt. hogy a földterületeink hat százaléká t erdők borítsák. Védeni, ápolni gondozni! Mindez sikerülhet, ha a fákat nemcsak elültetjük, hanem gondozzuk is. Legalább is addig, amíg a „gyermekkorból” kinőve majd ők szolgálnak bennünket. Ár-> nyékkai, gyümölccsel, védelemmel, tűzi- és szerszám- fával, a természet örök körforgása. törvényei szerint. D. Szabó Miklós Sz. Tamás Tibor Az Üvegipari Művek karcagi gyárában közel 100 fajta laboratóriumi üvegedényeket gyártanak. Képünkön: a kemencénél egy lombikot formálnak
