Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
1983. AUGUSZTUS 13. Irodalom» művészet .A ' _________________________________________________________________ Vasadi Péter; Piac Az asszonyok gyümölcsöt válogatnak s gombát, virágokat. A húst nagy kés nyiszálja, biliárdgolyó-simán fordul ki csont a vérlilából. Zökken a mérleg, ha rácsapódik papírban marhacomb. Cékla, dióbél, torma, som, gőzök meg illatok között nyüzsögnek az asszonyok, szent sáska révületében. Az is, kinek szemembe lobban vádlija, ujjhegyét bágyadtan ejti le, tomporán vasrúd árnyéka görbül kettős ívben, bokája félrecsúszik, a rándulás a testén végigostoroz, kitér, belésimul a hajlatokba, bőre alatt hullámzik izom rost szőnyege, játszik az ín a karcsúsággal s combtő fölött, az árnyalt árkocskától lába ujjakig megfeszül. Vállán elégett ölelés lebeg, akár egy pernyekendő. Mintha ligetben járna, hosszan lép, parányit késlekedve, tétován; párás emlékeit nagyon lassan felejti. Szemében, széles ágyon kék párnák ringanak. A táskáját éppen csak lehuppan- totta az előszobában, futott visz- sza. Hallatszott kintről, hogy a kerékpárjával bíbelődik. De aztán újra bejött, köszönt és amint meglátta, hogy mosás készül, megkérdezte: — Megint mosás? — Nem te mosol... — De igaza van apának. Te olyan vagy, mint a mosómedve... mindig mosol... Rosszul esett a megjegyzés, hirtelen nem is tudta, hogy miért. Hiszen nem gúnyolódás volt az és nem is bántó szándékkal hangzott el. Azt sem tudta, hogy nevessen rajta, vagy megharagudjon? De hiszen... végül csak ennyit mondott. i— Megmondom apádnak, hogy mit mondtál nekem! — Nem akartalak bántani. De igazán, mindig mosol, mosol! Persze, mosómedve. A férje szokta így mondani és el nem mulasztja, valahányszor mosás van. De az talán nem is esik rosszul, abban benne van a munka elismerése is. ö is segít de megmondta, hogy nem szereti... Hát ugyan, ki szereti? Meg kell csinálni és kész! Ennyi az egész! Végzett az ebéddel, jólesett utána a citromszörp — és elkezdte a munkát. Lötykölte a ruhákat a kádban, hogy mielőbb átázzanak. A ruhák pedig, vagy inkább a víz csobbanása, mintha így feleselnének vele: — Mo-só-med-ve... mo-só- med-ve... Csöngettek. Egy rövid, egy hosszú. A férje. Igen. kissé fáradtan köszönt, és most, mintha tudta volna, hogy mi történt, nem mondta azt, hogy „mosómedve”, csak halkan kérdezte: — Mit segíthetek? gy árválkodott a kis gyári üdülő a nagy fo- II lyó mellett, mint egy régi parasztház, alacsony volt és keskeny. Friss mészszag, a hosszú verandáról édeskés rózaaillat fogadta az udvarra lépő házaspárt. Még sohasem jártak itt, félénken, nesztelenül haladtak el az utcára néző szobák mellett, hogy aztán az udvar végében megkeressék a gondnokot A férj bekopogott a szolgálati lakás ajtaján, a feleség lemaradt, s az udvar teljes hosszában telepített rózsalugasit csodálta. Ám ahogyan felfogta az udvar takaros rendjét a néma üdülő látványa megborzongtiatta, pedig egyáltalán nem fázott. Az imént, ahogy leszálltak a buszról, az erős délelőtti napfény még égette a halántékát. Mondta is a férje, hogy a folyónál több a napsütés, meg hogy a víz összegyűjti és kisugározza magából a meleget — valami ilyesmit mondott, morfondírozott a frissen metszett rózsalugas .mellett ácso- rogva az asszony. A férje hamarosan feltűnt az udvaron a félmeztelen gondnok társaságában. A gondok óriási, nagyfejű kulcsot szorongatott a kezében, észre sem vette, meg sem látta az asz- szonyt. Amíg végigmentek az udvaron, a férj akadozva, nagy szünetekkel elmondta, hogy mérnök az üdülőt fenntartó gyárban — igaz, pár hónapja dolgozik csak ott, de már sok jót hallott az üdülőről, ezért gondolta, hogy alkalomadtán igénybe veszi a feleségével. Fontosnak tartotta mindezt elmondani. A gondnok óriási, nagyfejű kul- mit, hosszú, sovány árnyéka úgy imbolygóit az udvar füvén, mint egy óriási gyertya. Aztán eltűnt a veranda hűvösében. Kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Kinyitotta és már fordult is visz- síza. A mérnök várta, majd csak mond valamit, olyasfélét, hogy „hát ez lenne a szoba”, meg hogy „jó pihenést kívánok”, de nem szólt semmit, szó nélkül kiment. A nagyfejű, tompa-fekete kulcsot otthagyta az asztalon az üres vi zeskancsó mellett. Az asztalt kopott vászonnal takarták le, a vizeskancsóban pókháló szürkéllett. A szoba falát bordóra festették valamikor, de kopott, vedlett volt az is. Sehol sem találtak ablakot. Amint ia gondnokot elnyelte az udvar, az asszony végre kimondta, ami mindkettejükből kikívánkozott, hogy „nem erről volt szó”. Hát persze hogy. nem erről volt szó, gondolta a férj is, hisziem megbeszélte ezt a kétnapos üdülést a „vezérrel”, a nagyfőnökkel. Abban egyeztek meg, hogy az üdülő legjobb szobájában lakhatnak, ö maga — milyen jól emlékszik — kétszer is elismételte, igen szerényen, egyáltalán nem tolakodva: „csupán két éjszaka, két éjszaka vezér- igazgató elvtárs...” Esi erre megkapták a legrosszabb szobát. Amikor belépett a vezérigazgatóhoz, a titkárnő éppen szalvétát bontott ki, és a fényes íróasztalra terítette. A szalvétára helyezte a kis tálcát, rajta a mélytányérban a túróstészta-halom olyan formájú volt, mint egy miniatűr piramis. — Ma ez lesz az ebéd — közölte a titkárnő. A vezér nem járt az üzemi konyhára ebédelni. „Nincs rá ideje” hallotta a mérnök már az első napokban, amikor a fejlesztési osztályon erről beszélgettek. A titkárság garzonkonyhájában főztek a vezérigazgatónak, de ezen nem csodálkozott senki, hiszen a „nagyfőnöknek” elévülhetetlen érdemei voltak, ő csinált a ,.semmi kis kó- cerájból” modern gyárat, nélküle szélnek ereszthették volna a munkásokat. A fiatal mérnök már az első napokban tudomást szerzett az elévülhetetlen érdemekről, s mivel ő maga azon kívül még semmit sem produkált, hogy megszerezte a diplomáját, igazán elismerte a „vezér” teljesítményét. — Most végezte az egyetemet? — kérdezte a vezér, miközben hozzálátott a túróstészta-halom eltüntetéséhez. Villája hegyével a bar. nálló töpörtyűsszemeket nyomogatta. — Helyes — mondta aztán, meg sem várva, hogy ő Tanyögje a választ. — Fogunk mi még találkozni. Csak dolgozzon minél jobban és pihenjen. Már említette Évike — itt titkárnője felé bökött a vil Iával —, hogy a hétvégén üdülni akarnak. És egy fürdőszobás szobát kémek... — Kis szünetet tartott, aztán folytatta. — Nyugodtan mondják csak meg a gondnoknak, hogy ia fürdőszobás szobát használhatják. Egy ideig még maga elé nézett, mintha még mondania kellene valamit, aztán mégis úgy döntött, hogy véget vet a beszélgetésnek. A mérnök elégedetten lépett ki az ajtón, s örült, hogy megfogadta a többiek tanácsát: ha az üdülőbe akar menni, és a legjobb szobát kéri, szóljon a vezérnek. Még nem ismerte jól a viszonyokat, ezért nem kérdezte meg, hogy miért éppen a vezérig kell menni, dehát majd csak k derül előbb-utóbb, gondolta, az a fontos, hogy most úgy élhetnek majd két napig, mint egy szállodában, lesz fürdőszobájuk, állandó meleg víz... Gyorsan döntött és a gondnok után sietett. — Nem kapott értesítést, hogy a fürdőszobás szobát legyen szíves kinyitni? A vezérigazgató elvtárs a száját. Végképp nem értette, mit akar még tőle ez az alak. A mérnöki most már a vezér- igazgatót hívta fel a lakásán. A felesége vette fel a kagylót, és röviden közölte, hogy a férjét nem tudja a telefonhoz hívni. A mérnök zavartan adta elő. hogy miért is telefonál. — Ehhez én nem tudok hozzászólni — mondta hidegen az asz- szony. Halkan, ünnepélyes hangon még hozzátette. — A férjem helyett én nem utasíthatom a gondnokot, sem a feleségét, ez kérem, méltatlan lenne hozzánk .. — Ezt nem értem — szólt közbe a mérnök. Az asszony ingerülten folytatta: — Én önnel, uram, még sohasem találkoztam, mintha egy vadBalázs József: A gondnok titkárnője megígérte, hogy felhívja önt — hadarta kissé feldúltam Nem akart a gondnokkal rögtön az első néhány percben összeveszni, ezért még egyszer, udvariason megkérdezte: — Biztosan nem telefonáltak? A •titkárnő, Évike... Az eddig hallgatag gondnok közr beszólt, rekedtes, fáradt volt a hangja, levegőhiánnyal küszködött de —és ezt a mérnök lazonnal megérezte — fölényesen, igazsága teljes tudatában utasította vissza: — Amiről beszél, az a vezér szobája. Az neki van fenntartva, kérem. — Az a szoba... — a mérnök nem értett az égéséből semmit. — A fürdőszobás szoba a vezér- igazgató elvtársé — magyarázta a gondok lassan, mintha különösen nehéz felfogású embernek tartaná. — Amióta én itt vagyok, az övé... — ezzel belépett a lakásába, lezárva a vitát. — Kizárólag az övé? — lépett utána a mérnök, az ajtót nyitva hagyva maga után. — Kizárólag — bólintott rá a gondnok, aztán hátat fordított a mérnöknek, nem értette, hogy eny- nyi magyarázat után, mit akar még tőle ez azi idegen ember. A mérnök visszasietett a feleségéhez. Most már értette, hogy miért küldték az osztályról a vezérhez. A szoba az övé, tőle kell tehát elkérni, a többiek is nyilván! így csinálták, ha üdülni akartak ... „Ha akartak” — nézett körül a néma udvaron, mert vendégeknek, pihenő embereknek nyomát sem látta sehol. A felesége azt tanácsolta, hogy vegyenek két üveg bort. Odaadják, s a gondnok 'ki fogja nyitni azt a szobát... Ezt találta ki, míg a férje a gondnokkal próbált zöldágra vergődni. De a gondnok nem fogadta el a bort. Hiába akarta otthagyni a konyhaasztalon, A gondnok vissza- nyomta a kezébe, és halkan csak ennyit mondott: idegennel beszélnék ... miért magyarázzam meg, hogy megértse? — Igaza van, asszonyom, elnézést — visszakozott kétségbeesve a mérnök. A vezérigazgató felesége letette a telefont, s a mérnök eldöntötte, hogy most azonnal itthagyja az üdülőt, feleségestől, s örökre elfelejti azt a percet, amikor eszébe jutott, hogy pihenni alkar. Különben is. kirándulhatnak, strandolhatnak — miért kell nekik éppen idejönni, éppen ide, ahol olyan néma, halott minden, mint egy szellemvárosban. Visszament a feleségéhez. és annyit mondott: — Csak addig maradjunk, amíg nyugodtan .. — mutatott a rozoga ágyra. — Itt? Soha! — húzita el a száját a felesége. — Csak nem képzeled? Hogy az a félbolond gondnok ránk) nyissa az ajtót? Nem láttad a szemét? Akár az őrülteké! — Láttam — hagyta rá a férje. — Csak eszembe jutott, hogy otthon anyád még éjszaka is figyel. Itt legalább addig nyugodtan maradhatnánk. — Hogy töltőnél el egy nyugodt percet ezzel az alakkal egy fedél alatt? — méltatlankodott az asz- szony, közben kétszer is belerúgott lapos kis bőröndjükbe, amibe olyan lelkesen csomagolta be a hétvégi pihenéshez szükséges holmikat. — 1 És te még ebben a gyárban akartál karriert csinálni? — csattant fel újra. tehetetlen dühében a férje ellen fordulvau — Ebben — bólintott rá a mérnök gépiesen, aztán felkapta a fejét. — Milyen gyárban? — Milyen gyárban? — ismételte a felesége, és durcásan az ujjait vizsgálgatta. — Te mondtad, hogy itt tudsz gyorsan előrejutni. — A nő várt egy kicsit, majd' még kíméletlenebből folytatta: — Azt mondtad, pár év, és máris osztályvezető leszel. — Legyen sizíves magamra hagyni... A mérnök úgy döntött, hogy felhívja a vezérigazgató titkárnőjét. A gondnok megengedte, hogy telefonáljon az ő lakásáról. A titkárnő közölte a gondnokkal. hogy ő úigy emlékszik a vezérigazgató elvtárs átadta a szobáját erre a hétvégére. — Ügy emlékszik — vonta meg a vállát a gondnok, — Erre nem nyithatom ki a szobáját Én, kérem, innen szeretnék nyugdíjba menni .. — tette még hozzá. — És különben is, a titkárnő még a maga nevét sem tudja — húzta el A férfi úgy tett, mintha csak jelentéktelen apróságot vitatnának meg. szelíden magyarázta: — Ügy nézett ki. Eleinte. Minden úgy látszott — majd még mindig halkan megkérdezte: — Éppen most kell ezt megbeszélnünk? — Én nem tudom, hogy mikor — válaszolt a felesége, és felgyorsította mozdulatait, felkapta a bőröndöt, s nagyokat lépve már repítette is maga mellett. — Várjál csak — állította meg szelíden a férje. — Te láttad a gondnok feleségét? Azért kérdezte, mert a telefonban a vezérigazgatóné a gondnok feleségét emlegette, de ő ezen a félmeztelen férfin kívül egy) árva lelket sem látott az üdülőben. — Nem, de mit akarsz a gondnok feleségével? — fordult meg az asszony az ajtóban. — Semmit — legyintett a férfi, majd még egyszer körbepillantott a szobán, mielőtt végleg kilépne az ajtén. Az asszony a kiskaput nyitotta, amikor egy alacsony, olajos ruhás ember köszönt rájuk. — A rokonai? — kérdezte. Nem értették a kérdést. — A gondnok rokonai ? — ismételte a kis ember, az udvar felé intve. — Nem, dehogyis — mondta gyorsan a mérnök. — Már azt hittem, hogy rokonok — folytatta az ismeretlen, majd magyarázólag hozzáfűzte —, autószerelő vagyok, itt lakom a szomszédiban. Álltak egy pillanatig. Az asszony álig palástolt türelmetlenséggel tette át a bőröndöt egyik kezéből a másikba. Érezte, hogy a férfi szeretne mondani valamit, ártatlan gyerekszemekkel méregette őket, nemi tehette hát meg, hogy el lépjen, hogy szó nélkül faképnél hagyja az alacsony emberkét. Meg kell hallgatnia, legalább egy mondat erejéig, aztán közbevághat valamilyen általánossággal és azzal az indokkal, hogy sietnek, otthagyja. — Meghalt a felesége — bökte ki megilletődötten a mondanivalóját a szomszéd, nyilvánvalóan a gondnokról beszélve. — A gondnok felesége? — szólalt meg a házaspár szinte egyszerre. — Tegnap temettük, szépen, tisztességgel, egyházi módra, ahogyan) az illák. 'Nincs ennék egyetlen rokona sem — csóválta meg a fejét a kis ember. — Állítólag van valakije falun, de a< temetésre nem jött el, ezért gondoltam, hogy magiuki a rokonok... — Nem, mi nem vagyunk — rázta a fejét a mérnök. — Meghalt, kérem,! és most az én barátom azt hiszi, hogy kiteszik innen, mert hogy a felesége... Az alacsony ember nyelt egyet, bámulta az üdülő udvarát, mintha azt várná, hogy megjelenik a gondnok, és odajön hozzájuk. — Én pedig azt mondom neki — folyatta, mintha már régóta ismerné a házaspárt —, hogy nem nyúlnak őhozzá, kérem, egyetlen ujjal sem... Igaz, ami igaz, főzni nem tud, mert a megboldogult felesége finomakat főzött a vezér- igazgatónak is, meg a családjának is, ha itt pihentek.. Valóságos cseléd volt az, kérem, de meg kell hagyni, örömmel csinálta. Bár az is lehet, kérem szépen, hogy az állásért csinálta. Ugyebár lakást is kaptak, fizetést is, a munkát is ki lehet bírni ... — ezt már csak úgy mellékesen tette hozzá, közben rosszat sejtve bámulta az udvart. — Egész nap nem láttam,1 csak nem lett valami baja? — Mi teljesen idegenek vagyunk itt, ennyire nem ismerjük a körülményeket — mondta a mérnök, csak hogy végre megszabaduljanak a bőbeszédű szomszédtól. Az tétovázott még egy kicsit, aztán belépett a kapun, és elnyelte az udvar, a pompázó rózsalugas. A — Kérem mérnök és a' felesége már a buszmegállóban állt. amikor feltűnt a 'kis ember az utcán, szinte szaladt feléjük. — kiáltotta már mesz- sziről —, jöjjön velem, ez magára csukta az ajtót! A mérnök visszarohant vele az üdülőbe, de akkorra már tárva- nyitva állt a gondnoki lakás ajtaja. — Nem értem — motyogta a szomszéd. A gondnok a villanytűzhely mellett ült, felnézett az őt fürkésző két emberre. Telefonált a vezérigazgató elv- társ. Kinyitom a szobát, jöjjenek — mondta halkan a mérnöknek. Hangja rekedt volt, kábán, mintha hetek óta nem aludt volna, tántorogva nyúlt a kulcsért. — Nem kérjük -H rázta meg| a fejét a mérnök, és elindult a buszmegállóban várakozó feleségéhez. Az irodalmi oldalpárunkban közölt grafikák Meggyes László munkái OmrtlIIHBi: Békasy Ildikó
