Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
8 Irodalom» művészet 1983. AUGUSZTUS 13. A harmadik menet Sipos Tamás: — Nem értem, az istennek sem, fél Európában nem volt hozzám hasonló bokszoló, és látja, egyszerre csak vége. Ne nézzem rám így, nincs itt semmi sztori, pénz, ital, nők. miegyéh. Amit az okos újságírók összefirkálnak, amikor valaki kiég. Tudja mi az, hogy valaki kiég? Várjon csak, elmondom. Halló, főúr, két gint! Szóval, figyeljen ide. Valaki formába lendül, egyre jobb a lábmunkája, olyan kondícióban van, mint a bika, ruganyos, ezred m ásod perces reflexei vannak, az ökle akár a dinamit, úgy táncol a ringben, mint egy balerina, a feje telis-tele ésszel. Minden együtt van, csupa győzelem, és aztán egyszerre csak történik valami, és vége. Á, mit tudja maga ezt. Mindegy, azért elmondom. Szóval, két évvel azután már formában voltam. A bajnokságot veretlenül nyertem, hoztam a súlyomat, fogyasztani sem kellett, az erős fogyasztás kicsinálja az embert. Akkor azt mondta az, öreg, ha most kimegyünk, nagy üzlet lesz. Hát ki is mentünk, csak ide a szomszédba, Bécsbe. Nagy volt iá felhajtás, a Kurierban az én képem is ott volt, meg azé a másiké. Elmosódottak voltak a képek. Én azt a pofát addig nem láttam. Beszéltek róla, hogy jól szurkál ballal, a jobb csapottjai meg olyanok, mint a tagló, na de tudja, hogy van ez. Aki erre odafigyel, már húzhatja is le a kesztyűjét. Zsufi volt a nézőtér, a jó öreg bécsiek éhesek voltak egy tűrhető bunyóra. A csarnok tiszta, mint a kristály. Az öltöző persze vacak. Az öltözők mindenütt vaoakok. De azért persze külön-külön öltözőnk volt, nekem is, meg neki is. Egyedül voltam az öreggel, ő gyúrt n.eg, és aztán bekent a kámforos krémmel, megtelt a levegő a kámfor szagával, s akkor egyszerre éreztem, boksz lesz a javából. Éreztem a kesztyű sziagát, azt, amit csak a bokszolók éreznek, meg az a néhány csellengő öreg róka, aki odajön az emberhez, csalhatatlan tippeket ad, tudja, olyat, hogy „üveg az álla a fickónak”, meg „ne menj belharba”, meg ,,szurkáld ki”, meg mindazt, amit mi úgyis tudunk. Az öreg' még üttetett velem egy kicsit, bemelegített, bal, jobb, bal, bal. Halló, még két gint! Nia, várjon, nemsokára vége lesz. Amikor kimentünk, bejelentette a megafon, a piros sarokban Csák, a zöld sarokban Schulze. A fene tudja, hogy van, de minden németet Schulzé- nak hívnak. Egy svéd vezette ia meccset, ilyenkor mindig semleges a bíró, a pontozók is azok voltak persze. Hatezren csődültek össze, és amikor a korábbi ereményeinket felsorolták, már kiabáltak, tapsoltak. tudja, hogy van ez. Aztán levettük a köpenyünket, a bíró középre szólított, összeérintettük a kesztyűnket, igv kell ezt, ez ennek a rendje. Ügy rémlett, láttam ezt az arcot, ezt a szőke, sörtés fejet, azokkal a villanó szemekkel, de hát minden német Schulze, meg szőke, meg villanó szemük van. Nem gondolkodtam, ilyenkor már nem lehet töprengeni, mert a bíró azt mondja, hogy boksz, és akkor kezdődik. Biztos, voltam a dolgomban, tudtam, hogy legrosszabb esetben is pontozással verem meg. Előbb tapogatództam, körbetáncoltam, szúrtam, újra megszúrtam ballal. Semmire sem figyel ilyenkor az ember, de a tapsöt azért meghallottam. Nekem szólt, hát kinek is szólt volna. Tánc, szúrás, ballal. Elhajlás, gyomorra jobbkezes. Egy jobb csapottiat én is kaptam, akkor megéreztem, erő van benne, tudtam, vigyázni kell. Körbeforog- tunk, elhajlások, védések, vissza. szúrások ballal, jobbal és aztán egy formás belharc, én jöttem ki jobban belőle. S amikor bel harcba keveredtünk, a végén támaszkodott, megpróbált lezárni, az arcát közel nyomta, akkor azt. hittem, megismertem. Amikor a gong megszólalt, a sarokba mentem, s tudtam, hogy marhaság, nem lehet, hogy ő legyen az. Három év telt el, és különben is, akkor olyan szőnyegbombázást kaptunk, hogy kő kövön nem maradt. A közönség élvezte a bunyót, a szünetben is tapsoltak, én kiöblögettem a számat, s amikor az öreg azt kérdezte, hogy megy, nyugodtan mondtam, kitűnően, mester, fitt vagyok. Az öreg átkarolta a vállam: vigyázz a jobb horgára, olyan, mint a bunkó. Nyugalom, csak nyugalom. Aztán megszólalt a gong, középre mentünk, kezdődött la második menet. Hirtelen beugrottam), s villámgyorsan soroztam. Kettős fedezékbe bújt, s amikor visszaugrott, és széthúzta a két kesztyűt, akkor a szemébe néztem. Ekkor belém vágott valami, valami őrjítő bizonyosság, ő volt az, SS Sturmführer Kurt Schulze, ő is megismert. Láttam, hogy megismert. Tüzelt a szeme, mint a macskáé. A szeme keményebb és gyilkosabb volt, mint a Jkesztyű, amivel ütött. Ki kellett akkor táncolnom a közeléből, ha ott maradok, elkap és kész. Hátráltam. Hátráltam most is. Mint lakkor, amikor, kiállított az Appelplatzon, s aztán bunyóztunk egyel, csakhogy nagy volt a súlykülönbség. Nem volt tiszta ügy ez a súlykülönbség, én akkor hetek óta répán éltem, és melóztunk hajnaltól estig. Ez a Schulze imádott ütni, főleg jobbal. Volt, aki nem bírta ki, beledög- lötE Én kibírtam. Eltáncoltam, és mindezt láttam magam előtt, és láttam itt a ringben most magam. A közönség fütyült, azt hitték, kész vagyok, és fel akarom adni. Amikor a saját sarkom felé pörögtem, az öreg kezében már ott volt a törülköző, alig tudtam odaszólni, ne dobd be, öreg, az istenit, nem adom fel Jött a gong, én lerogytam az ülőkére, az öreg legyezett, mosta az arcomat, és motyogott: mi van veled, nem is kaptál ütést. Azt válaszoltam, hogy nyugalom, öreg minden rendben van. Az öreg szeretett engem, azt mondta, hogyjuk a fenébe az egészet, több is veszett Mohácsnál. De én nem lakartam feladni. Aztán vége volt a percnek, és kezdődött a harmadik, körülbelül egálra álltunk addig, az elsőben én voltam jó, a másodikban ő. Olyan volt az agyam, mint a jég, figyeltem minden mozdulatra. Megindultam, és ütöttem ballal, jobbal, ballal, ballal. Ügy ütöttem, mint egy gép. S egyszer csak láttam, hogy ezekbe az idegen szemekbe bemászik a rémület. Most már csak védekezett, támaszkodott, lefogott, fejelt, már kétszer megintették. A közönség őrjöngött, csak annyit hallottam: Csák! Csák! Csák! És én mentem előre, mint egy tank, pedig sohasem voltam automata bokszoló. Borzalmas volt. A pofámról folyt a verejték, a nyelvemen éreztem a sós ízt. Üsd ki, üsd ki, már ezt kiabálták, s én tudtam, hogy állcsúcson ütöm, és zuhanni fog a padlóig, és tízig fel sem kel. Menekült, és úgy fordult ki, hogy háttal állt a bíróniak, egy pillanat volt az egész, a bíró nem látott semmit, és akkor teljes erővel levágott övön alul, az ágyékomra. Elzuhantam. Őrjítő. ha övön alul ütnek, őrjítő! Fetrengtem a földön, s a közönségnek az a része, amelyik látta, hogy Schulze szabálytalanul ütött, tombolt, Mörder, Mörder, azt kiabálták. Gyilkos volt, gyilkos, az istenit. Akik meg nem látták, mi történt, azok persze tapsoltak. De hát ez nem érdekes, a bíró ném látta a mélyütést, és kiszámolt. Középre kellett menni, és fölemelte Schulze kezét, kiütéssel győzött. Én az első menetben kétszer kiüthettem volna, de azt akartam, szép bunyó legyen, és a közönség kapjon valamit a pénzéért. Kihagytam a két ziccert, ő nem. Még kezet is lakart fogni velem a végén, de ez valahogy már nem ment. Nem tudom, mi lett vele azóta, de én soha többé nem bunyóztam. Nem mentem többé a ringbe. Tandori Dezső: Mint a nyár a madárnak Mint a nyár a madárnak, ablakunk, mind a három, végiében tárva-nyitva. Bent is levegőszagúak vagyunk, fa párkányra kerül egy-egy kalitka, és lakója ismét kinézeget, a tavaly-tűnt térbe visszakerül, érez... nem tudjuk, mit érez, remeg a forró június körös-körül; elszállongtak a gesztenyevirágok, frissen lerakott sínek nyikorognak, egy-egy fióka-szárnyas idetátog, reggel fém-kalapács-hangok kopognak, a lombból láthatatlan zenekar, a Kinti Hadnép zeng, mint nyárilakból, holott nincs semmi, amit ki akar hozni a világ e zenedarabból, csak szól a harsogás, künn s idebenn szól, és vándorútról megtér egy poszáta, átszelt tenger-égre, ha visszagondol halványzöld-fény jelzős előszobánkra? Légcserék, születések ideje! sodorj bár fényben, sötétben: marassz itt, rám ne únj, helyben járass bár: gyere! kiegyeznék veled örökre, meghidd, nem vágynék benned egyéb változásra, csak amennyit egy madárszárny lebegtet, ahogy hajnal-ablak tárul a nyárra, s a napok késlekedve estelednek. Lendvay Éva: „A fák állva halnak meg” Az ember lomhán elfekszik a sírban, Nemes törzsek szokása volt: állva temetni halottaikat. Mi gyáván vízszintesen helyezzük őket örök nyugalomra. A függőleges — az élet elve, a bátorság elve és a szerelem, az ölelkezés legforróbb pillanata: a fákkal párhuzamosan átölelni azt, kihez ellenállhatatlan hívás hozott. A többi már halál. Mélyen a földben roppant gyökerek. A fák állva élnek és állva halnak meg. Szenti Ernő: Ki találkozni akar velem véred lasszója ráhurkolódott életemre szájam csönvészkijárat fájdalmaim teknőjében keletien tészta a szó mosolyod végtelenbe futó vonalával összekötötted a kezdetet a véggel ki találkozni akar velem évszakmintás hajsátrad alatt keressen Antalfy István: Mosómedve Amikor tavasznak kellett volna lennie, nyári hőség szárította a levegőt és a határt. Amikor eljött a nyár eleje, akkor meg szinte téli hideg lopakodott be a szobába is. Az összegyűjtött mindenféle lom-papírokat berakták a kályhába és szégyen, nem szégyen — begyújtottak. „Szégyellje magát az idő!” — ez volt az ítélet a fagyosszentek ajándékára. Az eltüzelt papír melege enyhített valamit a szoba hidegén, a szombat délután dermedtségén. Mintha megélénkültek volna a falra aggatott kis szőnyeg színei és az ablakba rakott muskátli is mintha visszaintett volna; így mégiscsak kellemesebb... Előkészített mindent a mosáshoz. Szétválogatta a szennyest, a fehéreket, a tarkákat, a szinese- ket. külön az ágyneműt és az alsó ruhákat, zsebkendőket.. . Sose fogy el. soha nincs vége! Egyik mosás a másik után. És ez a rosszcsont, kamaszodó lány is — nem tud magára vigyázni! Amilyen patyolat kislány volt pici korában, most... mindig olyan szutykosak a ruhái! Megengedte a vizet a kádba — milyen csodálatosan jó dolog, hogy az ember csak megnyit egy csapot és ömlik a víz! Méghozzá a meleg, a jó forró víz! Jó ég... hány száz, vagy ezer kanna vizet cipelt gyerek- és kislánykorában a csabai öreg házba az „ártézi kútról”. Igaz, hogy az a víz aztán „víz volt a javából”, nincs olyan víz talán sehol a világon, olyan lágy, hogy szinte simogatja az ember bőrét, ha anosakszík, igazán elveszi a szomjúságot, ha abból iszik... és a mosás menynyivel jobb és könnyebb volt abból! Ez a víz pedig... olyan kemény, mintha a kőből fakasztanák. .. csupa mész! Ömlött a forró víz. Aztán hideget eresztett hozzá és amikor megenyhült a forrósága, belerakta az áztatószert. Áthordta a szétrakott szennyest, előbb a fehéreket, aztán a tarkákat, színeseket. Egyedül volt még otthon, a többiek még távol. A gyerekek délután; foglalkozáson az iskolában, a férje még dolgozik. Micsoda szakma az, ahol sosincs vége a munkának! Dehiszen ugyanaz a szakma az övé is. Olyan az is, mint a mosás: sosincs vége. Bekapcsolta a rádiót, persze, tánczene. Nem rosszak ezek a modem számok, csak ne üvölte- nének úgy! Az ember megsüketíti. Lehet ugyan halkítani... — egészen lecsendesítette a készüléket visszament a konyhába, valami ennivalót készíteni magának. Szombaton nem szokott „bent” ebédelni, ilyenkor még jobban siet haza, mint egyébkor. Pedig igy is mindig ő az első, aki kinyitja a lakást. Rántottát sütött, aprófejű hagymát vagdalt bele. Nagymama küldte Csabáról. Szegényke, ha többre nem is futja, legalább ilyesmit küld. ha alkalma nyílik rá. Ilyen hagyma sincs talán sehol a világon, csak odahaza... István csöngetett be legelőbb.
