Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
1983. AUGUSZTUS 6. Irodalom» művészet 9 Tandori Dezső: Talán jövőre A tél becsesebb üledékeit őrizgetnénk tavaszon, nyáron át? Fekete-gyémánt-por-szín szotyolát, burizst, kölest szórjunk ki mind nekik; bár nem úgy igénylik már, csak eszik, ne méricskéljük égnek évadát, jogadjuk, ha fordul lassan tovább, örvendjünk: kibírtuk áprilisig. Zörgeti a szél a redőnyöket, és huszonöt év egyhelyt-gurigáját, felnőtt koromét, ha így mondhatom. Nézek ugyanazon az ablakon, mint érettségizőként, és se távját nem tudom, se módját, mivé leszek. Kit, mit szeretek: magyarázható? Ne játsszuk el a biztos bakizót, akármi vonzó is az epizód, inkább hagyjon ki a szív-forma szó, de ha ily áron, ridegebbre-jó látszattal a készülés nyújthatóbb, valósítsd meg! Van, látszólag, „valóbb” életvitel, mint e tartózkodó színű. De mondd csak: „Várjunk ...!” Próbaképp írtam mind ezt is? Negyedszázadosra? Két íróasztallapom közt: madár ül, kezem billentyűkön föl-le jár, mintha kattogásával jóra, rosszra intene idő, s kinti s benti tét. Donkó László: Fotó Rázza a szellőt a muskotály két-szivnyi nagy levélen, csodálni enged az esthomály, máma oly engedékeny. Villan az est reklámszöveggel, egy fotó egy villanás, szemem ezüstbromidján reggel te látszol majd, senki más! Kép, mit a pupillák befogtak, sejtelmes lesz, s csalóka, senki nem sejti róla holnap: nekem élsz tegnap óta. Vathy Zsuzsa: A tér, ahol állunk, se nem kerek, se nem szögletes, egyszerűen tért utak és emberek találkozási helye. Szépnek se igen mondható, sőt, jobban illik rá, hogy csúnya. Mintha ablakából senki sem akart Volna idelátni, a házak ritkásan, féloldalasán, épültek. Mégis sok ember megfordul itt, mert a közelben van a posta, a fodrászat, a vasbolt, a kertész és az új ABC. Itt áll a hirdetőtábla is, ahova a hivatalos tudnivalókat függesztik ki. Most például fehér kartonon piros betűkkel ezt lehet olvasni. „Figyelem! Ebzárlat. Minden kóbor kutyát kilövünk. A Községi Tanács.” Lajos, a nyugdíjas vasutas, és Kakas Péter, az Állami Biztosító megbízottja az ABC bejárata előtt találkoznak. Megérdeklődik egymástól, mit vásároltak. — Egri bikavér hány van benne? — mutat a megbízott a vasutas táskájára. — Egy se... Meginnám, de egyedül ...? A röviditalt meg — mondja Lajos, és a kocsma felé sandít —, a töményét meg nem szeretem. Még a szagát sem. — Az méreg — mondja a megbízott és ő is a kocsma felé néz. — Patkányméreg. Lajos levészi biciklijéről a lakatot, kitolja az út közepére, vár, hogy az autóktól elindulhasson. A teherautók itt vadul, gorombán száguldoznak, mintha hivalkodni akarnának vele, hogy semmibe veszik a falut. Kicsit följebb, a kertésztől két asszony lép ki. Az első csizmás, rövid kabátos. Kinyitja a járda mellett álló fehér Wartburgot — a kocsi tetején három hatalmas koszorú —, elhelyezkedik benne és pufogva elrobog. A másik asszony zöld kalapban, csokrát magához szorítva álldogál. A teret fürkészi. Szeretné elmondani valakinek, hogy ötvenéves érettségi találkozója lesz. „ötven év!” Fölnéz az égre, összeszorítja torkát az öröm. A szemközti zsákutcából egyenest, mintha a postáról érkezne, egy kutya ballag elő. Vörös-fehér szőrű, hosszú fejű állat, talán a skót juhászok rokona. Úgy is viselkedik, akár egy idegien, tartózkodva figyel, kényeskedve szimatol. A zöldkalapos asszony nézi a napsütéstől szikrázó teret, nézi a méltóságteljesen lépkedő kutyát — Red nevű, háborúban elpusztult házőrzőjére emlékezteti —, és hirtelen nyomást érez a szíve táján. „Istenem! ötven év!” — gondolja, és torkát összeszorítja a szomorúság. A kanyarban ekkor fölharsan az autóbusz. Az asszony gyors léptekkel a megállóhoz siet. Tudja, hogy a vezetők jóindulatú embereik, és megvárják, aki késik, de ha nincs A kedves pincémő mohón pillantott rám. — ön szereti Fuchsot? — suttogta. — Nem, nem — mentegetőztem —, dehogy! Azt se tudom, ki fiaborja? Hidegen mért végig— Ügy! Fizetni óhajt? Két konyak, egy kávé, egy herendi csésze — és visszakézből szájon vágott. A villamoson rám kacsintott a kalauz. — Szereti ön Fuchsot? Eltakartam az arcom. — Nem! Juszt se! A kalauz kerekre tágult szemmel meredt rám. Az utasok iszonyodva mormolták: — Nem szereti Fuchsot... — Maga huligán — dünnyögte a kalauz és lerúgott a robogó villamosról. Hazabicegtem, A házmester fogadott. — Tetszik szeretni Fuchsot? Dadogni kezdtem. — A ... éppen a lakbért hoztnfám.'.i.. — Ne kerteljen, uram! Szereti ön Fuchsot? — Ha-hallottam már róla ... — Pofa be! Felelj! Szereted Fuchsot, vagy nem? Sírva fakadtam. Gyomron vágott, kiverte két fogam, és rátaposott az arcomra. Félholtan vergődtem fel a manzárdomba. Jött Georgina, az én tündérszép szeretőm, és az ölembe ült. — Mondd, kedves, ugye szereted Fuchsot? — Georgina! — könyörögtem. összeszűkült a szeme. — Te... te nem szereted Fuchsot? Ügy sziszegett, mint valami kígyó, és kiugrott az ölemből. — Te dög! — hörögte. — ó, te állat! És én még veled... — Zokogni kezdett. — Átkozott legyen az óra, amikor megismertelek!... Bebújtam a pamlag alá, és elkeseredve kiabáltam. — Nem szeretem Fuchsot! Utálom! Érted? U-utálom— Jaj! Georgina a kebléből revolvert húzott elő, és belelőtt a lábamba. Eltávozott, én meg reszketve kec- meregtem ki a pamlag alól. Ekkor két markos férfi lépett be a tetőről. Komoran mutatták föl igazolványukat. — Központi Lélekügyelet. — Uraim, az isten küldte önöket! Segítsenek! Mentsenek meg! Letelepedtek mellém. Egyikük tőlem jobbra, a másik balra. — Nézzék... — mutattam a sebesült lábamat. — Válaszoljon, kérem: szereti ön Fuchsot? Nyöszörögni kezdtem. — Uraim, az ég szerelmére... — Ne féljen, nem ütünk — szóltak hűvösen. — őrizze meg a nyugalmát és a saját érdekében legyen becsületes. Szereti ön Fuchsot? — Ki az a Fuchs? Esedezem! Kicsoda? Tudni szeretném! — Magas kitüntetést fog kapni — biztattak. — Igen magas kitüntetést. Csak legyen becsületes. A saját érdekében. Nos, szereti ön Fuchsot? — Kérem, kérem — rimánkod- tam összefűzött kézzel —, kérve- kérem önöket! Én rengeteg embert ismerek. Roppant sok embert... Az utcában is szinte mindenkit... De ezt a Fuchsot, uraim, Krisztus sebeire esküszöm, hogy őt nem, nem... — Hallgasson! — Arcukon megfeszült a bőr. — Szereti ön Fuchsot? Gyerünk! Beszélni! Lehorgasztottam a fejem. — Nem tudom — suttogtam. — Nem ismerem ... Felálltak. Kötelet vettek elő, és az asztalra tették. Aztán egy fiolát is odaraktak mellé. — Választhat. A méreg talán kényelmesebb. Elnézést a háborgatásért. Egyikük a rádiómagazint kezdte böngészni, a másik hasra feküdt a pamlagon és a bőrkötetes Baude- Laire-be mélyedt... Mindezek után. fölébredtem. A szívem zakatolt. " „Nahát” — gondotam. — „Jó kis marhaságokat álmodom össze!” A szobában egy sereg fiatalember nyüzsgő tt. Felborították a bútorokat és a könyveim közt kutattak. Mellükön géppisztoly csüngött. Kiugrottam az ágyból. — Miféle vicc ez? Azonnal takarodjanak! Az egyik szakállas rám fogta a fegyverét. — No, szereti ön Fuchsot? Kihúztam magam. — Igen. Szeretem! Valamennyien tisztelegtek. Libasorban vonultak eL Átmentem a szomszédomhoz, és megkérdeztem: — Szereti ön Fuchsot? A fejét rázta. Megfojtottam egy zsineggel!, majd kiszúrtam a szemét. Most már valóban szeretem Fuchsot. Az Irodalmi oldalpárunkban közölt képek Fazekas Magdolna munkái. Összeállította: Rékasy Ildikó Lelőttek eg kutyát szükség rá miért tartóztassa föl őket? Egy pillanattal később, amikor a busz elzúgott, a téren lövést hallani. A lövésre a fodrászüzletben a nők mintha álmukból ébrednének. Már hallottak ilyen dörrenést, de mikor is. A szép. fiatal doktornő megáll mondat közben, és az ajtó felé néz. A többiek is, minteev félálomban, az ajtó felé fordulnak. — Lelőtte? — Le. — Hol? — Ott fönn. — Otthagyják? — Nem. El kell vinniük. — De nem vitték el. Egy fölcsavart hajú nő sírósan kérdezi. — Tudom, hogy igazuk vám, mégis, hogy tudják megtenni? — Milyen szép állat volt! — mondja Aranka, a fodrász. — Kié lehetett? — ezt a kozmetikából kérdezi valaki. Fehér álarca van magnéziumporból. A kozmetikus vizes vattával lemossa az álarc bal felét, cigarettával a szájában mondja. — Azt hallottam, a falu szélén falkában járnak a kóbor kutyák. — Kiveszi a szájából a cigarettát, lemossa a maszk másik felét is. — Ezt mégsem lehet eltűrni. Egyik bura alól vékony, fiatal nő száll ki. Bőre fehér, haja vörös, erősen ki van festve, ö nem hallotta a dörrenést, csak a riadt arcokat látja. — Mi történt? — Lelőttek egy kutyát. A nő tágra nyitja szemét. — Lelőttek? Hol? — Ott. A téren. — Ebzárlat van — mondja a doktornő. v — Milyen Volt? — kérdezi az idegen. — Farkas. Ezt a takarítónő mondja. Feketére festeti a haját, bár eredeti színe is fekete, ö hordja be kannákban a szenet, reggel ő nyit, este ő zár. Az idegen egyre izgatottabb. — Ki lőtte le? Megint a takarítónő válaszol. nék már elfelejteni az egész kutyaügyet. Szeretnének másról beszélni, ez a villogó szemű nő meg csak hogy „ki látta? ki látta?”. — Én nem — mondja valaki. — Én se... — Én se... — Csak a dörrenést hallottam. Az utcáról idősebb nő lép be. Régimódi panofix bundát, félretiport sarkú cipőt visel, zsíros, ősz haja szétterül a vállán. — Látta, amikor lelőtték a kutyát? — csap le rá a vöröshajú. — Milyen kutyát? — Az öregasszony mintha mondat közben is nyálát nyelné, úgy beszél. — Az építkezésen. Kóbor kutya volt. Most lőtte le egy vadász. Az asszony hallgat. Zihálva lélegzik, kitágult orrcimpával mélyet szippant a fodrászüzlet sampon-, balzsamszagú levegőjéből. Tekintete a fodrásznőt keresi. Ott van, a mosdóban. Elégedetten gondol rá, hogy ez a nő nemsokára az ő fejét fogja megmosni. Mosás után leöblíti, és erős ujjaival masszíroz a bőrébe. ö ilyenkor behunyja a szemét, mert ezt az érzést mindennél jobban szereti. Már a fejmosás elején kezd kimenni belőle az otthon szaga, az egérszag, dohszag, pálinkaszag, a beteg férfi bőrének szaga, a lefolyók csatom aszaga, és helyette lassan, apránként megtelik ennek a másik világnak az illatával. Mikor már a balzsam is a fején van, más embernek érzi magát. Csak mikor mindezt végiggondolja, akkor néz rá az előtte álló, vékony nőre. Apróra végigvizslatja, feje búbjától cipője sarkáig, és mintha a szavakat is Utálná, nemcsak az asszonyt, száját alig mozgatva mondja. — Semmiféle kutyát nem láttam. Semmiféle lövést nem hallottam. A vöröshajú dermedten áll, amíg a bundás nő szeme végigtapogatja. Mikor az öregasszony tekintete belemélyed az övébe, mintha piszkos vizű, mély tó nyílna meg előtte. Olyan tó, ami nem döglött kutyát, de embereket is elnyelne. Megborzong, szeretne elszaladni, akár így, csavarókkal a hajában. Mikor az öregasszony azt mondja, hogy nem hallott lövést, a nők az üzletben föllélegeznek. Hát lese lőtték? Akkor minden rendben. A doktornő végigsimít rövid ró— Egy vadász. — Parancsuk van rá — szól közbe a felcsavart hajú. — Nem jókedvükből lövöldöznek. Az idegen nő az ajtóhoz megy, arcát az üveghez nyomja. — Ki látta? — kérdezi éles, zaklatott hangon. — Ki látta, amikor lelőtték? Az asszonyok hallgatnak, szeretkabundáján, odamegy a kozmetikushoz, és gyerekeket, felnőtteket elragadó mosolyával kérdezi. — Ugye elvállal még? És mikor a kozmetikus az óráját nézi, behízelgő hangon kérleli. — A masszázs elmaradhat, nem bánom. De a pillám ugye megcsinálja?
