Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

8 Irodalom, művészet 1983. AUGUSZTUS 6. ulajdonképpen nagyon jól el tudta viselni sa­ját gyávaságát. Nem nagyon szokta rögzíte­ni szerepmondatait, de valami Hemingway egyfelvonásos adaptációban mondta egyszer: „A legnagyobb tragédia, ami egy férfit az élet során érhet, ha rádöbben arra, hogy gyáva.” A mondat belé- ragadt, mint a bogáncs, már az öl­tözőben ízlelgette, s amikor egy­szer baráti társaságban orvosok, fe­lesége pszichológuskollégái között mélyértelmű, messzehordó csendet teremtett az idézettel, azóta részé­vé vált. Ügy érezte, mélyértelmű- séget, tartalmat kölcsönöz neki a mondat, erősnek érezte magát tő­le, s merésznek, kutyaszán mellett futó hódprémes vadásznak, alasz­kai aranyásónak, csendes-óceáni ptagányos vitorlázónak, tudatos­nak és elszántnak, önnön meséi konok harcosának. Kevés sztereotípiája volt, már növendék korában megtanulta a színészre rárakódó mondatvázak .idézetpúdereinek veszélyét, s meg­utálta a kölcsönmondatok felület- bölcseségeit. Tanárai, kollégái kö­zött számtalan ilyen akadt, igyeke­zett hát a maga szemével látott vi­lágban maga teremtette mondato­kat használni. Imi ia ezért próbált. Sokat segített ebben, különösen a szerelemkötés időszakában Margó pszichológus-igazságai mindent kritika alá vevő, nagyítóüvegen át néző lelki tisztogatása, amely szin­te rá is kényszerítette, hogy a meg­tanult, agyában zümmögő szerep­bölcsességek gondolatpaneljeit ki­űzze magából. De ez a mondat, ez valahogy, valamiért fontos lett neki. Talán Tünde miatt. Talán önmaga pety- hüdtség© miatt, az öregedéstől va­ló félelem reflexei, a színpadi moz­gás gyorsan jövő izzadtság-fáradt­sága, s a körötte feltűnő, gyorsab­ban röppenő fiatal testek miatt. Nem is volt semmi baj, míg egy vasárnap délutáni előadás büfészü­netében, mikor már vagy század- szőr kérődzte vissza, Tünde rá ne szólt volna: „Hagyd a franca már! Unalmas. Nem baj az, ha valaki gyáva, csak szép és fiatal legyen.” Nevettek a többiek, nevetett ő is, de már tűzvörös arccal ment visz- sza a színpadra, és az indulat be­lülről fúvó dühétől kétszer kellett feladni neki a végszót, hogy foly­tatni tudja. Az előadás után az es­tiig másfél órája volt. Ugyanazt játszották, átöltözni, mosakodni nem volt érdemes, az öltözőben, a paraván mögött ledőlt a pamlagra, beleszorította fejét a kopott, öreg vörösbársonyba, sírás fojtogatta; s úgy sajnálta magát, mintha valami igazi fájdalma lett volna. Ahogy Margótól megtanulta, igyekezett világos ellenpontozást teremteni, megvizsgálni, miért lett e semmi lélakszúrástól ilyen esett, esendő, hiszen Tünde bántotta már máskor is, erősebben is, visszaütött, vagy fel se vette. Most azonban megma­gyarázhatatlan gyengeség hálózta be. Ezt olyankor érte ed, ha nem felelt meg a külső annak a belső képnek, amit önmagáról alkotott, és ezt megérezte. Beleverte a fe­jét a karfába. „Nevetséges! — mondta. — Hát persze. Hát persze. Nem vagyok aranyásó, nincs dzsunkám, amivel átkelnék a Csen­des-óceánon, színész vagyok, vidé­ki színész, országosan ismert szí­nész, hát persze. Meghívnak a rá­dióba, a televízióba, főszerepeket játszok, ha erőltetném, Pestre ke­rülhetnék, mit akarok hát ezzel?” Az esti előadás gyorsan és simán zajlott le, a rendező stopperral mérte a harmincadik előadás fel­hangzó tapsait, — Dezsőkém, isten vagy! Zseni vagy mit tudom én — mondta az ügyelőpult mellett, és ő mosolygott, és rohant az öltözőbe lemosni a festéket, masztikszot, és főleg az öreg bársonypamlag pe­nészszagát, ami fülén, orrán, szá­ján, szemén át behatolt agyába. Mikor a színház mögé ért, hatal­masat szívott az esti levegőből, jól- esően érezte, hogy a vatta eltűnt, ugrott a kocsiba, a nehéz Wartburg Combi pattant hideg motorral is az út közepére, s úgy hagyta maga mögött a várost, mintha üldöző szorongásait kellene leráznia. Sötét hajnalban ért Pestre. A ház előtt kedvenc parkolóhelye is üres volt, odaállt halkan, vigyázva csukta be az ajtókat, rá ne mondja senki, hogy ő csapkod. Óvatosan nyitotta a kaput, lábujjhegyen ment a zárt folyosó első emeletére, kis slusszkulcslámpájával kereste a zárat. Az ajtó mögött mindjárt levetette a cipőjét, ott Volt a pa­pucsa, Kanadából hozta, igazi med- vebőr-prémpapucs volt, belebújt, s ment a konyha irányába inni a ne­ki mindig odakészített nyugtató po­hár tejet, a Margó-féle lactium mi- serabilist, a görcsoldó, szeszlekötő, enyhe szép álmot hozó fejecskét. A konyhában szokás szerint tel­jes rend és tisztaság volt, átható mosóporszag, de a tej nem volt az asztalon. Ohó — gondolta —, szó­val a jégszekrényben felejtette. Na­hát! De sebaj, elő vele! A jégszek­rény teljesen üres volt, ajtaja is kicsit nyitva, nyilvánvalóan leen­gedték, talán ecetes vízzel ki is mosták, mindenesetre száraz volt, savanyú-meleg, és főleg üres. Most már kicsit ingerülten ment a pará­nyi álspeizhoz, a beépített szekrény éléskamrának kinevezett belső ré­széhez, ahol azonban csak száraz dolgokat tartottak, cukrot, sót, rizst, lisztet, paprikát, s más fűsze­reket, gyorsan fogyó élelmiszert soha. Nem is volt ott semmi, csak a szokásos. Ez már fájt neki. Hát ennyire meg lehet felejtkezni ró­la? Nem is róla, hiszen Margó sa­ját bevezetett törvényeit rúgta fel, ő azelőtt mind-magányosan teljes rendszerességben élt, s talán ezért tudta önmaga megerőszakolásának hite nélkül gyorsan és természete­sen átvenni az asszony leltár-rend- szerető élietbeosztásának kényel­mes kényszereit, amiben még a leg­természetesebb biológiai szükség- szerűségek is percre pontosan be voltak tervezve. A hálószoba teljesen üres volt. A nagy franciaágy megvetve, a paplan háromszög-szabályosán föl­hajtva, és csak miután bent volt a szobában, döbben rá Valami furcsa­ságra. Az ágy melletti állólámpa égett. Ekkor valami felszabadult benne, elkezdett üvöltözni — nem törődve eddigi szamszédokra-tekin- tettel-lenni magatartására — tor- kaszakadtából. Annak ellenére, hogy ő még az Erkel Színház né­zőterét is át tudta süvíteni, most már a következő harmadfél perc­ben csak üresen táfogott, s csorog­tak a könnyei. A körülötte kerin­gő megmagyarázhatatlan rossz, a szorongó közérzet önsajnálata va­lami olyan maró szemfájdalmat idézett fel benne, ami még neki is szokatlan volt. Pedig ha valaki, hát ő ismerte saját sajnálatkönnyeit. Így hát időbe került, amíg az ál­lólámpa krómcsövéhez támasztott levelet észrevette. A boríték nagy fehér hivatali boríték volt, Margó intézetének nyomtatott címével. A cím akkurátusán át volt húzva, s Margó nyomtatott betűs nagv írá­sával két nagy felkiáltójellel rá volt írva: „Dezsőnek! Neked!” Jel­legzetesen Margó-címzés volt, az állandó önkiigazítás logikájával, a pontosságra törekvő kényszeresség­gel, amibe azonban valami kedves báj is vegyült, szinte gyermeki bu- gyutaság, amiben a tudóskodó nagyképűség, ha meg is marad. szinte érvényét veszti. A levélben ez állt: „Kérem, Dezső! Kedves Dezső! Jaj, tudom, hogy haragszik, harag­szol, ezért a kérőmért. De lásd be, olyan zavarba vagyok, zavart va­gyok, hogy nem is tudom, mit mon­dok, azaz írok, és hogy is mond­jam. Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ahogy maga szokta, szoktad, szóval a végén. Kérem, Dezső! El­hagyom, szóval elhagylak. Nem is tudom, hogyan került erre sor, nem is tudom, mit... semmit nem tu­dok. Nem is hiszem az egészet. Nem is tudom, mi történik velem. Ez nem is én vagyok. Ez lehetet­len. Ez nem is velem történik. Ké­rem, bocsásson meg, bocsáss meg. — Az anyja istenit!? — ... mint tudja drágám, tudod, jö­vő héten kellett volna mennem Grázba négy napra, az ottani kí­sérleti intézetbe, hogy ellenőriz­zem a múlt évben beindított pra­xist, jól végzik-e, a megadott in­tenciók és a gyógyszeres alkalma­zás szinkronjában. Már mikor le­ment játszani, mondtam magának, neked, hogy Stefani szólt az inté­zetben, ne menjek vonattal, undok dolog Bécsen át, koszos, lassú, meg minden. Hanem van itt egy nyugati német pasas, valami újságíró vagy micsoda, az autóval szívesen elvisz engem, a Pestalozzi intézet előtt lerak, így kényelmes. Mikor aztán maga elporzott, te elmentél, Ste­fani telefonált, s este összejöttünk a nyugatnémet pasassal. Hát ké­rem, Dezső, maga szeretné, sőt sze­retnéd, mondanád, hogy e^ ked­ves, életvidám, szakállas fickó, vagyis sőt belevaló, én utáltam. Primitív és modortalan. Nagyszá­jú. Természetesen magyar, termé­szetesen én sokkal jobban beszélek németül, mint ő, aki ezen a nyel­ven ír. Nemcsak újságot, hanem librettókat, meg comicsokat, meg mindenféle ilyen irodalmon kívüli izét. A Geliért után feljöttünk ide hozzánk, de Stefani, hiszen tudja, milyen, eltűnt (tudom, hogy viszo­nyod volt vele, megbeszéltük, ha akarod, én szerveztem, áldásom adtam rátok, hiába áradoztál, Ste­fani szerint semmi különleges, nem is érti, mit zabáinak rajtad a vidé­ki úriasszonyok). Én természetesen az egész este egy csöpp alkoholt nem ittam, és vendégemet is tejjel kínáltam, melybe mint tudja, nyug­tatót tettem, drágám te is mindig megkaptad. , — Ö, hogy az a ... ... Vendégünk azonban, termé­szetesen a tied is, drágám, ezt hangsúlyoztam is neki, előhalászott táskájából egy üveg konyakot, majd amikor közöltem vele, hogy nekünk is van, és ha ragaszkodik hozzá, szívesen megkínálom, ki­nyitva s megmutatva neki a bár­szekrényt, nevetve mondta, hogy oké, majd azt is megisszuk. Mikor mondtam neki, hogy én nem iszom, megfogott, az ölébe vett, megfog­ta a tarkóm, szétfeszítette a szá­mat, és mint egy Inakba, elkezdte beleönteni a konyakot. Majd ami­kor szemenköptem, szájon vágott. Jól érti, drágám, kedves Dezső, nem megpofozott, nem pofikat adott, poffancsokat, mint maga szokott. Szájon vágott. Ügy, hogy vérzett az ínyem. Ez nem zavarta, megcsó­kolt, és közben kezével egyéb dol­gokat is művelt. Amikor már mez­telen voltam, újra töltötte a ko­nyakot a számba. Most már köpni sem mertem, nem volt jó, de De­zső, hazudnék magának, ami utána következett, az igen. Dezső, én szégyellem magam, sírok, ez az ember egy brutális vadállat, egyál­talán nem olyan kedves, mint ma­ga, de viszont nem is önző, sőt az ember, vagyis ugye én, ahogy ma­ga szokta mondani, az ember lá­nya, ott marad utána romokban, összetörve, véresen, itt-ott kék fol­tokkal, de valami olyan jóllakott békében, amiről soha életében nem álmodott. Bár annyi mindent ösz- szeolvastam, és jártattam erről a számat, szóval soha életemben még csak nem is álmodtam ilyet. Dezső, drágám, én, boldog vagyok! Ez a drága, ez a nevető szörny — akit maga nagyon fog kedvelni, de én elveim fenntartátsával természete­sen gyűlölöm — délelőtt aztán meg­jelent újra (itthon maradtam, nem mehettem, nem is mertem • embe­rek közé menni), hozott egy tucat melltartót, bugyit, harisnyanadrá­got, valami szörnyű kék jersey-ru- hát a Rotschildtól, szóval amit le­tépett, mindent, persze nekem egyik se jó, de egy vagyont adott ki értük. Dezső drágám, egy hétig voltam vele összezárva, s nem tud­tam magát megvárni. Téged, drá­gám. Elmentem abba a Grázba egy héttel korábban, vagyis amikor te ezt a levelet olvasod, egy nap­pal előbb, de azt hiszem, hosszú lesz ez a Graz, s én nem is tudom, mi lesz... Jusztint átvittem ma­máéihoz, kérlek, egyelőre ne mondj neki semmit, Miklósi néni­nek megmondtam, mindent úgy csináljon továbbra is, mint eddig. Kérem, ne veszekedjen vele, kér­lek, ne káromkodj vele, vallásos öregasszony, de istenien elvégez mindent. Szükséged lesz rá. Tün­déd nem fogja a koszos zoknijaidat a Patyolatba vinni, de anyámtól is kérhetsz minden segítséget, ő sze­ret, és büszke rád, hogy a veje Kossuth-díjas színművész, meg minden. A dolgaidat egy dossziéban felírva találod az íróasztalon, egy hónapra a fellépéseid biztosak, a haknijaid is. Amiről nem tudsz: az óbudai Arany János-műsor jött be, nézd meg az időpontot, pirossal aláhúztam. Ha rólam bármit kér­deznek, kérlek, mondd azt, hogy te nem tudsz semmit. Ezt a levelet senkinek se mutogasd. Nagyon ké­rem rá! Dezső, ne sajnáltasd ma­gad! Én vagyok a szerencsétlen, nem te. Jaj, istenkém, mi lesz ve­lem? Hova az a nagy eszem? De­zső kérem, imádkozzon értem! Vagy legalább imádkoztasd értem kis kurváidat. Ha tudok, írok. Pu­szi, puszi, mennem kell. Ez az őrült már itt ráncigái. Aranyos, nem?... vegei» szemekkel bá­mult maga elé, eldob­ta a levelet, odament a bárszekrényhez, tudta, most addig önti ma­gába az első tömény üveget, amíg meg nem fullad, mert nem szabad végiggondolnia semmit, most gon­dolkozni nem szabad. A bárszek­rény üres volt. Kopár. Mint a jég­szekrény. Ha lehet, még szárazabb és melegebb, csak nem olyan sa­vanyú. Még egy pisztoly sem volt benne, hogy mint Graham Greene híres regényének címe megfeleljen feladatának. Mezei András: Körforgás Ember a létből úgy megy el: egyik szemében ül a hold, másik szemében ül a nap, hajában fák jajonganak. Megőszülnek a tengerek, mint hogy ha lenne emberi az elmúlás havában is a lét — az ember-nélküli. Akkor két nap jön kétfelől. Fejét az arany-satuba önként illeszti be a föld — Kemencébe a koponya. De lön az utolsó napon ismét a világ kezdete. A roppant héj zúzza, de nem a fény-magot roppan bele. Ötvös Lászl 6: Szeneivel a nagyerdőn Míg Szeneivel néztem a szökő vízsugárt, a park rút padommal nagy hintaszékké vált, erdő és villamos szép lassan ringatott, bensőm zsoltárt kezdett, lomb is fújt szólamot. Szokolay Zoltán: Képeslap Nyár van, két hatalmas világoskék satupofa közt csattog, vergődik a madár, csőréből kínjában lábad elé ejti az ellopott söröskupakot. Nyár van, mert egyedül vagy, távoli hangszórók zajára billegnek a kerti bádogasztalok. Nyár van: lesz hova hazamenned, fölfelé kapaszkodsz a füstcsíkon, hajladozik. Tabák András: Szereti ön Fuchsot? Az öregúr, aki hófehér kecske- szakállat viselt, rámmo6olygott a kávéházban. — Szereti ön Fuchsot? Meglepődve néztem rá. — Sajnos, nincs szerencsém is­merni az illető urat. Szemlátomást rossznéven vette. — Fuchs az nem úr — mondta kioktatólag. — Fuchs az Fuchs. — Hát igen — heherésztem —, ami fix, az fix. Az öregúrnak nem volt humor­érzéke. — Nem fix, hanem Fuchs. Szóval nem szereti őt, fiatalember? Azt mondja, hogy nem szereti Fuchsot? A hangja már cseppet sem volt nyájas. A tekintete villámot szórt, szemöldöke felborzolódott. — Nem — szeppentem meg. — Elnézést, uram, de... — Nincs elnézés! — ordított az öregúr. — Maga nem szereti Fu­chsot! Botjával az asztalra csapott és mindent lesöpört. Szemen köpött, fejbevágott, majd elment. A kedves pincémé, kinek hébe- hóba udvarollgattam, szemrehá­nyóan jött oda. — No de uram! A fejemet tapogattam. — Ez az ember őrült volt! Súlyos elmebeteg! Látja? Mindent szét­vert ... engem fejbe vágott... hív­ni kell a mentőket, a rendőrséget! Valami Fuchsról kérdezőskö­dött ... ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Szalontay Mihály: Cserbenhagyás

Next

/
Oldalképek
Tartalom