Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

1983. AUGUSZTUS 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Főiskolások kiállítása Két év válogatott munkái Karcagon A karcagi Déryné Művelő­dési Központ ad otthont a Magyar Képzőművészeti Fő­iskola másodéves növendé­kei kiállításának. Szokatlan jelenség ez a tárlat, hiszen főiskolai növendékek még nem szerepelhetnek nyilvá­nosan. Mégis a ..rendhagyó” esemény ebben a városban már hagyománynak számit, hiszen a közelmúltban is lát­hattak hasonló kiállítást az érdeklődők. A főiskola és a város közti szívélyes kapcso­lat nyitja az a figyelem, ame­lyet Karcag fordít az innen elszármazott művészekre. A mostani kiállítás eseté­ben az összekötő kapocs az egyik növendék, Győrfi La­jos személye, aki maga is karcagi születésű. A tárlat két1 év válogatott munkáit sorakoztatja fel, az évfo­lyam mesterének, Borsos Miklósnak válogatásában. A műfaji változatosság (az anyagok: bronz, kő, fa, gipsz, tus, kréta) és a tematikai egység meggyőzően ad szá­mot a növendékek képessé­geiről. Borsos Miklós ajánló sorai szerint őt magát is a tanítványok elképzelései fog­lalkoztatják, és nem saját el­képzeléseit szeretné viszont­látni. A formai, stiláris sza­badságon belül ez az, amit már művészetnek nevezhe­tünk. A bemutatott munkák egységes szelleme épp ezért a különböző felfogások ta­lálkozásából adódik. A nö­vendékek munkái szakmai, művészi, stílusbeli biztonság­ról árulkodnak. A robosztus és líraian filigrán figurák, az archaikus és klasszikus alakok, groteszk és átszelle­mült rajzok egymás melletti- sége táplálja a gondolatot, hogy ezek a fiatalok már rendelkeznek saját művészi szemlélettel, urai a szerszá­moknak, az alkotásnak. Győrfi Lajos kiállított tár­gyainak egy része helyi vo­natkozású ; Győrffy István és Szűcs Sándor arcképét vi­selő emlékérmeket tartalmaz az egyik tárló. Borsos Miklós szavaival él­ve: e kiállítás anyaga meg­cáfolja azt a hiedelmet, hogy csak diplomával a zsebben lehet valaki művész. Ezen a megállapításon kívül örömre adhat okot még az is, hogy Karcag rokonszenves kezde­ményezésében talán egy mo­dern mecénási magatartás és tevékenység kezdetét látjuk. A nyári hőség ellenére is bőven akad látogatója a kiállításnak A Gyulai Várszínházban Spirache: Fonyó István Holnap mutatják be a Titanic keringőt A szolnoki színházba já­rók régi jó ismerőse a Gyulai Várszínház holnapi premier­jének főszereplője, Fonyó István. A népszerű színész 1963- ban játszott először Szolno­kon, Szellemfit alakította a Berényi Gábor rendezte Li- liomfi előadásán. Három sze­zonon keresztül jobbnál jobb szerepekben láthattuk, kü­lönösen emlékezetes volt Szergej szerepében, a remek Arbuzov darabban (Egy sze­relem története). Ezt követő­en más vidéki színházaknál játszott, majd egy évtized múlva újra visszatért a Ti­sza partjára. 1976-ban az athéni, Shakespeare Athéni Timon című tragédiájában, majd az Arisztophanész ko­médiában brillírozott. Pá­lyáján újabb művészi csúcs XIV. Lajos megjelenítése Bulgakov színművében, majd Protaszov professzorként Gorkij A nap gyermekei cí­mű tragédiájában nyújtott emlékezetes alakítást. Ezt követően hamarosan buda­pesti társulathoz szerződött. A Musatescu alkotta figu­ra megjelenítése különösen harmonizál Fonyó színészi karakterével. Spirache olyan hivatalnok, aki sokat szen­ved családja úrhatnámságá- tól, s ellenére van az ubor- kafa-karrier. A Titanic keringőt már játszották hazánkban, először a két világháború között, majd a Madách Színházban. Vízváry Mariska, Greguss Zoltán és Orsolya Erzsi fő- szereplésálveil. \J9S0-ban\( ';a'. kolozsvári színészek is el­hozták Budapestre előadásu­kat. A várszínházi bemutató ér­dekessége, hogy a román szerző darabját román mű­vész, Alexandru Tocilescu rendezi. Ha az időjárás is úgy akar­ja, akkor minden bizonnyal jól szórakozik majd holnap este és az ezt követő napok­ban a várszínház közönsége. — ti — 15. A két fiú szerette volna megkérdezni tőle, hogy lkáé ez a föld, meg hogy honnan jött, egyáltalán mit keres itt a Szamos mellett, de csak nem szánták rá magukat. Viselkedéséből érezték, hogy előbb-utóbb úgyis megtud­ják, meg aztán sehogyan sem tudtak hirtelenjében olyan kérdést megfogalmazni, amelyben kikerülhették vol­na a tegezését. Most még nem merték tegezni. — Hát akkor segíthetné­tek egy 'kicsit — mutatott a kapára Lili. A két fiú várt. Úgy tet­tek, mintha nagyon fontos dolgon gondolkodnának, el­néztek messzire a kiszáradt patakmeder mentén. Az ese­mények ilyen alakulására egyáltalán nem számítottak. Focizni indultak a folyótor­kolathoz. no meg azért, hogy ha beesteledik, megnézik a halászok hálóját is. ha kint hagynák éjszakára. Más terveik is voltak, de így most hosszabb időt kell itt Lilla-per A Lilla-per címmel érde­kes és értékes helytörténeti kiadvány jelent meg. A kö­tet szerzője dr. Ferenczy Mik­lós, almásneszmélyi körzeti orvos, jeles irodalmár, Cso­konai és Vajda Júlia életé­nek lelkes kutatója. A száz­ötven oldalnyi szöveg és negyven oldalnyi kép Vajda Júlia — Csokonai Lillája — életének dokumentumait közli, sorsát, az igazáért foly­tatott harcát tükrözi. eltölteni ük. Kíváncsian és mégis szorongva várták a következő perceket. A nő egyedül állt itt velük szem­ben, bármit csinálhatnának vele. Jó lenne ezt megbe­szélni, de Lili olyan termé­szetesen beszélget velük, mintha már sokszor talál­koztak volna, az ijedtség­nek, a váratlan fordulattól való félelemnek a nyoma sem látszik rajta. Dehát mitől is félhetne? Mit tudnának itt ketten csinálni vele? Soha ehhez hasonló hely­zetben még nem voltak. Ta­lán szégyellnék is magukat egymás előtt. És bátorságuk még ahhoz sincs, hogy te­gezzék a nőt. nemhogy meg­érintsék. nemhogy valamire megkérjék vagy kényszerít­sék. ... Lili nem volt már fiatal, de nagyon igyekezett, még így, a kapálásnál is, hogy fiatalabbnak látsszon a korá­nál. Fehér szalaggal kötötte át a haját a homlokánál, a fiúk ilyet még nem is lát­tak. A szalag mindig fel­jebb csúszott a haján, amit T Balázs József: ANCISKOLA Kultúra, közösség, cselekvés folyvást for­gatjuk, hasz­náljuk, alkal­mazzuk a kultúra kifejezést, de ha pontos jelentéstartal­mát kellene meghatároz­nunk — zavarba jönnénk. Műveltség? Művelődés? Va­lami olyasféle, mégsem csu­pán az. Mert a fogalomba beletartozik az érzelmek kul­túrája is, meg a viselkedé­sé. s a szőlőművelésé nem­különben. Ismerünk rend­kívül kulturáltan viselke­dő, finom érzésű fél-analfa­bétákat, és láttunk már ré­szegen árokban hevernj ma­gas képzettségű értelmiségit. Kultúra-teremtő volt a dí­szes faragványokat megalko­tó pásztor, de kérdés, hogy bármit is meg tudna-e te­remteni mai utódja, aki zsebrádión tánczenét hall­gat miközben a gulya után jár. Mi hát a kultúra? Vannak, akik méréssel közelítenek hozzá. „Egy nép kultúrfoka szappanfogyasztásával mér­hető”. Valóban? Dehát ki tudja, használták-e az antik görögök szappant s Nausi- kaa azzal mosta-e kelengyé­jét, mikor Odüsszeuszt part­ra vetette a tenger? „Ne té­vesszük össze a civilizációt a kultúrával!” — háríthat­juk el a kérdést. Összefüg­gés azonban mégiscsak van a kettő között. „A kultúra az értelmiség arányszámával mérhető.” Bizonyos-e ez? Vagy talán Inkább azzal, hogy mennyire kicsik a vi­selkedés és életmódbeli kü­lönbségek egy nép külön­böző rétegei között? A 'kérdésről Németh László sokszor idézett gon­dolata így szól: „A kultúra nem tudáshalmaz, nem mű­vészi produkció, hanem egy közösség belső vezérlő elve, mely az adott csoport min­den érzését és cselekvését szabályozza.” A kultúra tehát több, mint az iskolázottság, több mint a termelési szokások és is­meretek együttese, több mint a könyv és a színház­jegy vásárlás mértéke, több mint illemszabályok elfo­gadása és betartása; minden beletartozik, de mindezek­nél tágasabb összefoglaló fogalom, mely valahol mé­aztán mosolyogva igazított meg: Szétterpesztett lábbal állt, Neiviczíky pontosan ki- vehette a comb vonalát, aho­gyan meg-megrándult a ru­ha alatt* míg áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra. Biztos, hogy nincs a ruhája alatt semmi, vil­lant át Neviczky agyán, ami­kor Lili rászólt: — Mit bámulsz? Neviczky ugyan tudta, hogy neki szól a kérdés, de úgy tett, mintha nem hal­lotta volna. — Bámulhatsz nyugodtan — biztatta nevetve Lili — nagyfiú vagy már — meg­simogatta. megborzolta a fiú fejét. Könnyű volt a keze, az ujjai éppen hogy csak érin­tették a haját, s ahogy el­húzta a kezét, a fiú vállát is súrólta a kézfeje. Olyan gyors és természetes volt a mozdulat, hogy Neviczky úgy érezte, a nő kedveske­dik vele, éppen hogy csak annyit jelent, ez mint ami­kor egy idősebb ember ked­vesen megveregeti a vállát. Dehát Lili mégiscsak nő. Olyan nő, akivel azt is meg lehetne csinálni, amit az olcsvaj terményfelvásárló a cigányasszonnyal. Kilesték a Kraszna-parton, a termény­felvásárló rámászott a nagy­darab asszonyságra... a cigányasszony úgy vertyogott a csizmás ember alatt, mint a kotlós, amikor egy he­lyen etikai indíttatású, és tükrözi egy nép egész gon­dolkodásmódját, szokásrend­jét, életfelfogását. A kultúrát mindig a nép teremti, belőle sarjad: leg­nagyobbjai is csupán pom­pás virágai a termő ágak­nak, a fa nélkül nem lé­tezhettek volna. Egy időben olyan elmélet is volt, mely szerint a népi kultúra a „magas kultúra” lesüllyedt változata. Mintha a földszint az emelet süly- l.vedése folytán jönne létre! Foirdítva lehetséges in­kább : a népiből sarjadt a magasba törő. A kultúra mindig egy adott nép alkotóerejéből. fa­kad, a művész csupán szája, keze feldajkáló közösségé­nek, kifejezi azt, és termé­szetesen vissza is hat rá, egy vele, és naggyá általa lesz. Ehhez a szerves összetar­tozáshoz azonban nem elég a befogadás, a kultúra ja­vainak „fogyasztása”. An­nak tudomásulvétele, hogy vannak emberek, akiket azért tart el a többi hogy írjanak, alkossanak, elő­adjanak — elvégre magas- fokú munkamegosztásban élünk! — s a millióknak nincs más dolguk, mint ka­rosszékben ülve fogyaszta­niuk, amit mások előállíta­nak. Elmagányosodott emberek magán-fogyasztásából nem lesz kulturális áramkör, sem pedig olyan műveltség, mely a viselkedést is szabá­lyozná, ilyen esetben a diploma sem óvja meg az egyént attól, hogy cipőjét levesse a vonaton, vagy hogy elfordított fejjel ha­ladjon el a földön fekvő mellett, mert nem érzi maga mögött a közösséget, ame­lyet puszta megjelenésével is képviselnie kellene, bár­merre jár. Közösség — talán ez a kulcsszava az egész kérdés­körnek. A népi kultúra kö­zösségekben született, oly­annyira, hogy egyéni alkotóit nem is ismerjük. „A népi kultúra lezárult, muzeális kincs lett, az egykori pa­raszti élet eltűnésével” — halljuk gyakorta. Dehát mi nem vagyunk-e nép? A gö­rög polis, a város mester­emberei nem voltak parasz­tok. És maga a görög mégis nép volt. A népet nem a gyűjti a csibéit, közben rán­gatta a feje fölött a fűzfa­ágat. Annyit nevettek ak­kor Kerczákkal, hogy majd beleestek a Krasznába. Kerczálk közben mégis meggondolta magát, és el­kezdett kapálni. Lili intett Neviczkynék, hogy üljenek le az árpatáb- la mellé és beszélgessenek. Neviczky lassan alkalmazko­dott a helyzethez: először álomnak tűnt minden, hogy elindultak a torkolathoz, vitték magukkal a paptól kapott labdát, rugdalták egymásnak a keskeny szé­ké rúton, közben azon mor­fondíroztak. hogy mit fog­nak! majd lopni, ha vissza­indulnak a víztől, igazán kellemesen telt az idő. Most meg itt üi az árpatábla mellett egy nővel, állítólag Lilinek hívják, de semmit sem tudnak róla, ám mégis olyan az egész, mintha az elmúlt hetekben, minden nap találkoztak volna. Ehhez a helyzethez igyekezett al­kalmazkodni Neviczky, úgy ült le az árpa tövébe, hogy egészen közel legyen a nő­höz —, ha még, egyszer meg­borzolná a haját, most már nem félne átölelni a dere­kát és ráfeküdni. De az is lehet, azért ilyen közvetlen és kedves a nő, mert Kerczák megkapálja a káposztáját. Az árpatábla szélétől alig látott valamit a rétből, vág­foglalkozás teszi... Városi életformában, ipari munká­ban is nép a nép, kultúrát teremtő közösség. A mi ko­runk atomizáló, közösség­bomlasztó hatásával fenye­geti a kultúra áramkörét, de e hatással ellentétben új közösségformáló erők fakad­nak, új csoportosulások születnek; emberek tömege keresi a valamilyen szem­pontból (hasonlók társaságát. Ezeket a kisebb-nagyobb közösségeket olykor csak néhány ember akarata és ak­tivitása — és sokak árva­sága ! — tartja életben. Biz­tonságossá akkor válhatná­nak, ha természetes kö­zösségekre alapozódnának. Természetes közösség első­sorban a család, s — ha van kötőereje — a település és a munkahely. Napjainkban sajnos, szél­fútta sátor lett a család is. Pedig ha kultúrát (s ezen belül érvényes norma-, ér­ték- és szokásrend) tudna közvetíteni, az visszahatna rá és összetartaná. Hol kel­lene elkezdeni? Talán az is­kolában, a családi életre nevelés keretében, azzal az irányítással: „Olvass. éne­kelj, alkoss, hogy mindezt továbbíthasd majd a gyere­kednek!” A nép kulturális örökségét közvetítő család mindenképpen cselekvő, te­vékenysége tartalmat hor­doz, és sikeresen nevel, mert esztétikum és etika egymásba kapcsolódó fo­galmak. A kultúrát hordozó és közvetítő családok ter­mészetes közösségként kap­csolódnak a tágabb csopor­tosulásokba, erősítik kötő erejét, színesítik, dúsítják cselekvéseiket. népi jellegé­nek megőrzé­se, új korban új tartalommal való meg­töltése csakis közösségi cse­lekvés útján jöhet szóba. Ehhez azonban elengedhe­tetlen a kultúra tekintélye: hogy ne csak azt tanuljuk, ne csak azt tartsuk fontos­nak, ami hasznot hoz. ami­ből élünk, hanem azt is, ami szebbé, értékesebbé, emberibbé teszi az életün­ket. Mert hiszen ebből is élünk, kultúra nélkül sivár­rá válik a lét, elsorvadnak az emberi 'kapcsolatok, / és az ürességet nem töltik be a megszerzett javak. Élni tanítani, igazi, gazdag és színes életet élni: ez ma elsőrendő feladata minden­kinek aki embereket nevel. B. fi. tató szekér zörgött nagyon messze a falu alatt, oldal­deszkája úgy kattogott, hogy visszhangzott tőle a határ. — Mondjál már magadról valamit! — kérte Lili, és tüzetesen megnézte Neviczy ölében a labdát. — Gyakorolni megyünk a vízhea ■— válaszolt némi rosszult palástolt félénkség­gel a fiú. majd nyelt egyet és hozzátette —, mert hogy ott nem találnak ránk. — Nem értem —- húzta fel a szemöldökét Lili. — Jönnek és akkor elve­szik — válaszolta gyorsan a fiú, nem akart erről sokat beszélni, semmi kedve sem volt megmagyarázni, hogy hogyan is áll a dolog ezzel a játékkal. — Ballábas vagy? — tet­te fel az újabb kérdést Lili. — Tessék? — lepődött meg Neviczky. — Igen — erősködött Li­li. — Az a kérdés, tudtok-e bal lábbal belerúgni vagy nem? — mutatott a labdá­ra. — Milyen játékosok vagytok? Nekem volt egy ismerősöm... — de itt már leengedte a hangját, ő sem tulajdonított ennek az is­merősének nagy jelentősé­get. „Szóval volt neki egy bal- lábas futballistája, valami balszélső..gondolta a fiú. (Folytatjuk) Folyton A kultúra

Next

/
Oldalképek
Tartalom