Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. AUGUSZTUS 6. I Arcképvázlati Már nem is tudom, milyen az a munkakönyv Miről álmodik a lány 7 „Éppen, hogy megszáradt a tinta a nyolcadik osztályos bizonyítványomon, amikor munkára jelentkeztem Martfűn, a cipőgyárban. Jobb keresettel, szakmaszerzési lehetőséggel biztatott az üzem, mint az itthoni munkahelyek. Mert hát milyen lehetőségek adódtak idehaza Kunszenten, az ötvenes évek derekán? Volt a gépállomás a mostani BVM helyén, azután a téglagyár, meg a termelőszövetkezet. Továbbtanulásra nem is gondolhattam, kellett nagyon az én keresetem is a nevelőapámé, meg a két bátyámé mellé. Négyünkön és az édesanyámon kívül velünk egy fedél alatt nevelkedett még három húgom és három öcsém. Az aljakörön ismerkedtem a szakmával. Három év alatt, mikorra behívtak katonának, belejöttem a talpkészítés fortélyaiba, kezessé vált a talp- heftelő, a ványoló meg a préselő gép. Amikor leszereltem 1963-ban, a szabászműhelybe kerültem. Sokadmagam- mal — dolgozgattunk vagy kétszázan kunszentiek a martfűi gyárban — tizenegy óvíg ingáztam. Ha délejőt- tösök voltunk, reggel negyedötkor indultunk a vonathoz, ha délutáni műszakban dolgoztunk, éjjel tizenegykor keveredtünk haza. Fiatal voltam még, legényember. Fel sem vettem az ingázás fáradalmait, meg azt se, hogy a szabadságidőt is munkával kellett tölteni. Az is hozott valamit a családi kasszába, ha két hétig elszegődtünk a téeszbe apánk mellé. Alkalmi munka mindig akadt. Kapáltunk, kaszáltunk, vagy rossz harisnyát húzva a fejünkre, a por meg a toklász ellen, beálltunk félrészesként töreket hordani a cséplőgéphez. Sorsfordulónak számított az életemben, hogy 1968-ban ide, Kunszentmártonba is üzemet telepített a martfűi gyár. Nem csak azért, mert megszűnt az ingázás, többet lehettem a családdal, hanem mert itt ismerkedtem meg a feleségemmel. Egy ideig itt dolgozott ő is, a fűződében, érettségizett betanított munkásként. Megértettem, hogy mihelyst tehette, az iskolai végzettségének megfelelőbb munkahelyet keresett magának. Most bérelszámoló és sztk-ügyintéző a Szövetkezeti Építőipari Közös Vállalatnál. Annyi kis pénzünk volt kettőnknek, hogy a családból kapott kölcsönnek kiegészítve betársulhattunk a Killián lakótelepen akkor indult lakásépítési akcióba. Éppen a napokban számolgattam, alig ötvenezer forint kölcsön terheli már csak a másfél-szoba komfortunkat. Jó is lesz, ha letelik mielőbb, mert megy ősztől iskolába a fiunk, Ákos. Tudja hogy van, ahogy nő a gyerek, úgy nőnek a kiadások. Az én munkámban nem jelentett különösebb változást, hogy vagy háromszázunknak — öcsödieknek, homokiaknak, csépaiaknak, sze- levényieknek és kunszentieknek — a helyünkbe jött a gyár. Már csak azért se, mert „eljött” velem a gépem is, ez a jó öreg kétkaros iker textilszabász masina. Igen, ezzel kezdtem a munkát hatvanháromban Martfűn. Húsz éve nyüstölöm. Hogy nem unalmas-e évtizedeken át ugyanazt a munkát végezni? Ahogy elnézem maga is mindig jegyzetel. Ha nem is egésznap, de gondolom sokat. Mindig egyforma sorokat, mondatokat ír? No látja. Csak kívülállónak tűnik egyhangúnak, ahogy órákon át markolom a szabászkéseket, lendítem az öntöttvas kiütőfejeíi. Van ebben a munkában is szépség, változatosság. Hol műbőrrel, hol textillel, hol meg szőrmeanyaggal dolgozom. Ez a kismama cipő például, aminek az anyagát most szabom, huszonkét darabból áll. Ugye nem haragszik, hogy amíg kérdezget, addig nem csak a szám jár, hanem a kezem is. Teljesítménybérben dolgozunk, és nekem a nyolcórás műszakban ezerszáznyolcvan párhoz kell kiszabnom a műbőr alkatrészeket. Ennyi a normám. Kérdezte a szabadidőt. Hát igen, az nyilván több mindenkinek azóta, aki nem ingázik naponta Martfűre. Bizonyára tud 'is mit kezdeni vele mindegyikük. Én se unatkozom soha, pedig se kertéin, se hobbitelkem, se bütykölni való autóm nincs. Négy éven át a könyvek után nyúltam, amikor az időm engedte. Most tavasszal fejeztem be a gimnáziumot. Mindig ad valami elfoglaltságot a pártmunka is. Már itt, a kunszenti üzemben fogadott be 1969-ben a negyventagú kommunista kollektíva. Hetvenötben megválasztottak pártvezetőségi tagnak, és a nagyközségi párt-végrehajtóbizottság és a pártbizottság tagjának. Idén februárig ténykedtem az üzemi párt- alapszervezetben, azóta a hatvanegy nyugdíjas kommunistát egyesítő, kettes számú területi pártalapszervepet titkára vagyok. Erről jut eszembe, a húsz év alatt egyszer, egy esztendőre mégiscsak hűtlen voltam a szabászgéphez. Mi voltunk az első fecskék, az első hallgatók Szolnokon, a Tiszaligetben felépített oktatási igazgatóságon 1976—77-ben. Már ne haragudjon, de csak visszakérdezni tudok: miért ne lennék elégedett ember? Van jó szakmám, szeretem a munkámat, igyekszem tisztességesen végezni, hát tisztességesen meg is fizetik. Harmonikus családi életet élünk, van kényelmes otthonunk, és a szabadidőt sem kell maszekolással, másodállások felhajtásával töltenem. Ha nem is minden esztendőben, de két-három évenként üdülőbe is eljutunk. Ügy érzem a szabászgépnél végzett, meg a társadalmi munkám után is megbecsülnek a munkatársaim, a munkahelyi vezetőim. Nem szeretek dicsekedni, maga kényszerítette ki, hogy felsoroljam: háromszor voltam a vállalat Kiváló dolgozója, megkaptam a társadalmi munkáért emlékplakett bronz és ezüst fokozatát, és pont tíz évvel ezelőtt a Könnyűipar Kiváló Dolgozója kitüntetést. Az elégedett élethez persze hozzátartozik az is, hogy a nyolcból még élő hét testvéremmel gyakran talál- kozhatom a szép kort megélt szüléinknél rendezett, családi összejöveteleken. Nem, nem csak a névnap meg születésnap köszöntése, a húsvét vagy a karácsony hoz össze bennünket. Nemrégen éppen az egyik öcsénknek a házát segítettük felépíteni. Ekkora családi körből sokféle szakmabeli kikerül. A fundamentumtól az utolsó tetőfedő pala felrakásáig szinte mindenben tudtunk segíteni. A fundamentumról jut eszembe, az nagyon fontos az ember életében is. Azt hiszem az indíttatásnak, a szüléinknek köszönhetjük mi is leginkább azt, amit olyan jó érzéssel látok, hallok, amikor (együtt ünnepelünk, együtt dolgozunk a testvérekkel: valamennyien becsületes, dolgos emberek lettünk, mindannyian vittük valamire. És egyikőnk se felejtette el, hogy kezdtük, honnan indultunk. Én legfeljebb azt felejtem már el lassan, hogyan is néz ki a munkakönyvem. Nem csoda, hisz huszonhat esztendeje jegyezték bele a martfűi cipőgyár munkaügyi osztályán: „Katona Károly, beosztása szabász”. Kunhegyesen az idén öt nyolcadik osztály végzett. A Kossuth iskoilában közüilük talán a 8. a. volt a legszókimondóbb. Vajon miről álmodnak ezek a 14—15 éves csitrik? „Műtős leszek, de csak huszonévesen szeretnék férjhez menni. A párom magasabb legyen nálam, és értelmesebb is, mert idegesítenek a buta filúk.” A másik vallomás: „Nem szeretnék a szülőkkel lakni, de távol se tőlük, mert azért hébe.korba elkel a nagymamái isegítség. A harmadik óhaj: „Én e] akarok kerülni a községből, mert lassan fejlődik. Az unokanővérem Szolnokon él, ahol csupa járda, aszfalt minden és annyi a bolt, meg az üzlet, hogy megszámolni is nehéz lenne.” Érdekes, hogy ma már a háztartást senki sem tekinti élethivatásának: sem Üjszásztm, sem Kunhegyesen, sem Jászfényszaruban, sem Tiszaföldváron. Az ivás férfias? Azt sem várják el, hogy segítsen a leendő férj a háztartásban. Néhány vélemény: nem kényszerítem rá . . . Apu is rögtön eltör vialamit, és ezért anyu elhessegeti a mosogatótól ... Az apám csak enni teszi be a lábát a konyhába ... Falun még' ma is a férfiemberé az udvar, a jószág, ezeket tegye rendbe, és ha kedve lesz, segíthet töröl- getni, porszívózni, de ezt magam szeretem csinálm, mert akkor nem marad ki semmi a bútorok közül. Elgondolkoztató, hogy a mai fiatalok mennyire elnézőek az itallal szemben. Igyon, de ne rendszeresen ... nem is férfi az, aki nem bír ki két decit... ihat, de ne kiabáljon velem, mint az apu, ha részeg... a mostani srácom 17 éves, és ő is lehúzza a felest... Ügy tűnik ez a féldecizés, decizés, po- harazgatás ma valahogyan bocsánatos bűnnek számít sok lánynál. Igaz, többen írják: édesanyjuk egyedül neveli őket, mert az apa ivott, részegeskedett, így elköltöztek tőle. Vajon ez sem elég figyelmeztető? A vidéken élő általános iskolás lányok egy része szívesen felcserélné a falusi otthonát a városival. Azért, mert a véleményük szerint ott több iá szórakozási, a vásárlási lehetőség, jobb az ellátás is. Érdekes ellentétként nem egy városi lány viszont menekülni szeretne a panelketrecekből. Valahová a természetbe, a zöldbe, csendesebb helyre, kertes hazba, lahol fa is akad, pázsit is, és kutya is tartható. Ügy tűnik ezek az ábrándok, tervek a fiatalok további mozgását, lakóhelyük változtatását sejtetik: Egy biztos: csökkent ia városba vándorlók száma. Sajátos módon a városban élő lányok községi társaikkal ellentétben jobban igény - ük a férj segítségét a házi munkában. i,,El sem tudom képzelni, hogy aki nagyon szeret engem, és akivel egy szobában lakom majd, hogy ne segítsen a mosásban, vagy a takarításban. Hiszen én is dolgozom, nekem is két kezem van, meg neki is. Még így is több munka jut egy nőre otthon, mint egy férfira” írja egy szolnoki gimnazista. Lázadoznak a szülők ellen isj akik — megítélésük szerint — képtelenek őket felnőttként, sőt, még csak félig felnőttként is kezelni. „Az az igazság — mondta egy negyedikes egészségügyi szakközépiskolás, hogy én mindent megbeszélhetek otthon anyuval. De a szex az tabu, pedig van egy 21 éves fiúm, akivel nagyon szeretjük egymást. Ha anyu megtudná, hogy a barátnőm helyett vele utaztam egy hétre Szoboszlóra, letörné a derekam. Pedig' én jövőre már végzek, dolgozni akarok, és nem tudom, mi a rossz abban, hogy 18 évesen szeretek egy fiút, és ő is engem.” Hasonlóan nagyon sokan vélekednek: „Hófehérkének képzelnek bennünket... Nem akarnak beletörődni, hogy kinőttünk a gyerekszobából ... Én jobban megértem majd a gyerekem, törődöm a partnerkapcsolataival is, mert ezt is tanulni kell...” Ami a párválasztási terveiket illeti, a legtöbbükben már kialakult valamiyen konkrét elképzelés. „Én arról ábrándozom, hogy a hófehér paripán érkező lovag, és valamilyen nagyfej helyett olyan férfihez fogok tartozni, aki nagyon szeret, és akit én is szerethetek. Pedagógusnak készülök, és ha a leendő férjem nem is lesz diplomás, de olyan se legyen, akit csak a pálinka, meg a sport érdekel” — vallotta egy érettségizett kisújszállási lány. Akik továbbtanulásról áhítoznak, általában , 22—25 évesen képzelik el a házasságkötést. Rendszerint két gyereket szeretnének, ami a jelenlegi népesedési helyzet alakulását tekintve bizony nem éppen biztató. Azért olyanok is akadnak, akik őszintén bevallják fiatalság ide, vagy odia, azért még csókolózni se csókolóz- tak. ylKereskedelmi , szakközépbe járok, ég 4,8 az eredményem. Noha a srácok, meg a barátnőim is elismerik^' hogy jól nézek ki, még nem volt, és most sincs fiúm. Egyszerűen nincs rá időm: lefoglal a tanulás. Egyetemre készülök. Vegyész akarok lenni. Pedig jó lenne hétvégeken kézen fogva elmenni egy kedves fiúval a strandra, sétálni, ahogyan iaz osztálytársaim teszik. Irigylem is . őket egy kicsit, de ha a jövőre gondolok, talán nem teszem rosszul, hogy ma még a tanulás van az első helyen.” Az alakom lesz a kenyerem Akiadnak, akiknek mások a terveik. Egy jászberényi lány így vélekedik a jövőről': „28—30 évesen szeretnék férjhez menni csak. Ugyanis manökennek készülök, erre tettem fel az életem, és bármilyen furcsán hangzik, az alakom lesz a kenyerem. És ha férjhez megy az ember, előbb utóbb érkezik a gyerek, aki a ma- nekeni pályafutásomat derékba törheti. Ennek ellenére egy egészséges fiút és kislányt szeretnék majd egy olyan férfitól, iaki nem szép, de megérti az én gondjaim, életem.” Gyerek. Két véglet található az elképzelések között. Az egyik: gyerekek minél gyorsabban. Sajnos, ezeknek a lányoknak egy része olyan kapcsolatokba .bonyolódik, amelyeknek nem kívánatos terhesség a következménye. Bizony nem szívderítő az egyik 16 éves lány vallomása: „Nekem már volt két abortuszom. A doktor bácsi másodszor nagyon rám ijesztett, vigyázzak, mert előfordulhat, hogy akkor nem lehet gyerekem, ha már jókor születhetne. Ez egy kicsit belém ültette a félszet, mert mi is ketten vagyunk testvérek, és legalább két apróságot én is szeretnék.” Érdekes, hogy a teljesü- letlen szülői álmokat gyakran a gyereken hajtják be. De hogyan? „Hegedülnöm kell, mert nagyapámnak nem volt pénze, hogy anyut taníttassa. Hetente háromszor járok zeneórára, és halálosan unom. Magias vállas, izmos lány vagyok. A testnevelőm szerint még válogatott kézilabdás is lehetnék, olyan jók az adottságaim. Sportolni viszont csak az órákon lehet, mert anyu szerint a labdajáték durvává teszi az ujjakat. Mit csináljak, ha én ezt a sportot kedvelem, és ez ad sikert is, mi- vek 17 évesen már 172 centire nőttem. Egy biztos, ha nekem gyerekeim lesznek, nem fogom őket erőltetni egyetlen, általam kedvelt dologra sem. Figyelek rájuk, és ha vialamiben tehetségesek segítek nekik: legyen az nyelvtanulás, evezés; vagy zongoraóra.” Az álmok között a családon, a hivatáson kívül sokszor szerepel az otthon, a lakás is. Érettségre utal, hogy a lakásteremtés lehetőségeivel, nehézségeivel |már sokan tisztában vannak. „Nekem szegények a szüleim, és a vőlegényem édesanyja is özvegyasszony, kis nyugdíjjal, így tisztában vagyok azzal hogy ,a segítségére nem számíthatok. Tudom, az őszi |házasságkötés után albérletbe költözünk, de mi ezzel számoltunk, és igyekszünk pénzt összerakni. egy otthonra. A leendő férjem kőműves, már van 70 ezer forintja a takarékban, és abban bízunk, hogy gyűjtünk még hozzá, és jövőre kezdhetünk vele valamit. Mert én albérletbe kisbabát nem akarok.” — vélekedik egy már dolgozó, 18 éves köny-. velő. Korán érkezett a baba Van olyan fiatal, akinél a sorrend felcserélődött, „ősz- szel lesz az esküvőnk, most nyáron végeztem a szakmunkásképzőt, ápolónő vagyok, és a kisbaba miatt kell sietnünk. Nem így , gondoltuk, de ha már jön, akkor megtartjuk. Májusban volt az eljegyzés, a lagzi után anyu- éknél a kisebb szobában húzzuk meg magunkat. Igaz, Jocó behívó előtt áll, de a szüleim segítenek bizonyára sok mindenben.” Bizony itt a leánykori álmok valahogyan nagyon prózai módon, korán tovaröppentek. Talán jó lett volna még egy ideig várni azzal az aprósággal, elvégre egy tizenhét éves lány és egy húszéves fiú: viszonya még sokszor nem egy életre szól. Kérnek-e, (kapnak-e szüleiktől tanácsot ? Egy karcagi kislánynak lehangoló a véleménye. „Nálunk otthon olyan a légkör, hogy négyen (van egy bátyám is) ötfelé húzunk. Leszoktunk a beszédről, félszavakkal társalgunk. A bátyám későn jár haza, napokig se látom. Anyu sok mindent elvállal a munkahelyen, se ideje, se ereje, hogy engem pátyolgasson. De még arra is türelmetlen, hogy meghallgasson. Ha apuhoz kéredzkedem, ki se bújik az újságból, és máris kérdezi: mennyi pénz kell és mire? Júniusban kereszt anyuéknál voltam a tanítás után, és ott a vacsora valóságos ünnep, a nap koronázása volt. Senki sem rohant, senki sem nyelte szótlanul a falatokat, hanem beszélgettünk a nap eseményeiről. Ott éreztem: iaz én kis apró személyem is érdekel valakit, és ezek az emberek nagyon szerethetik egymást, meg a gyerekeiket, pedig már azok nagyok, nem élnek velük. Én is ilyen családot óhajtok, amelyet a szeretet, a megbecsülés, a törődés akkor is összeköt, ha már nem élnek egy fedél alatt.” Több törődést, szeretetet Miről álmodik ma 1983 nyiarán a lány? Szerelemről, férjről, gyerekről, szórakozásról, hivatásról, családról, lakásról, barátokról és törődésről. Mintha ez az utóbbi több helyen „hiánycikk” lenne. Úgy tűnik, akadnak apák, anyák, akik nem érnek rá effélékre, és nesze itt egy százas, ne lábatlan- kodj már megint mondókával hessegetik el a lányaikat. Pedig szaknyelven szólva ia vonzó, a példának állított családmodellre; a lelki törődésre, a szeretetre mindennél nagyobb szükségük lenne ezeknek a tizenéves leendő családanyáknak. Elvégre csak azt tudják tovább adni az élet kis és niagy örömeiből, amelyet megtanultak. És olymódon, ahogyan ma otthon .látják érzik. D. Szabó Miklós Lejegyezte: Temesközy Ferenc r Az ausztriai Klagenfurtban megrendezett néptáncfesztiválon fellépő svéd, jugoszláv, spanyol és helyi együttesek meflett nagy közönségsikert aratott a debreceni DATE—Medosz Hortobágy néptáncegyüttes. A táncokat Nagy László művészeti vezető tanította be
