Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
8 Irodalom, művészet 1983. JÚLIUS 2. E &záz én maijijar novellái hál ____ j S zántó Tibor: Az elanyátlanodott tanteremben csend volt. fekete tábla megcsikordult, csattant. A zajjal szinkronban a terem más részéből artikulátlan üvöltés hallatszott, akár a hangrobbanás. Ilonka, a tanítónő megfordult: — Figyelitek? — kérdezte. — Ismét bemutatkozott az új állatfaj első példánya. — A padoszlopok közé sétált. — Pusztai, mire vársz?! Indulj szépen kifelé. Vaskos gyerek trappolt oda a falhoz, a büntetősarokba. A tanítónő írt a táblára. A háta mögött a társaság láncolatban kuncogott. Ilonka megnézte a szöveget, hogy nem vétett-e benne helyesírási hibát. Még örült is volna, ha igen, és ha arra felfigyelt Volna az osztály. A gyerekek azonban a Pusztai kedvére mulattak. A büntetősarokból elcsatangolt, méghozzá a fogassoron függő kabátok alatt bujdokolt. A kabátok hullámoztak, kidagadtak, mintha valami óriáskígyó gyömöszölné magán végig a lenyelt áldozatát. — Nos, fiam — mondta Ilonka. — Nyomakodj ki a folyosóra. Környezetismeret-órán Pusztai a padban hátracsavarodott, és dumált a mögötte ülőhöz. Az szemvillanásokkal vészjeleket adott, különben máris mentette magát azzal, hogy érdektelen képet vágott, mint süket a szúnyogzümmögéskor. A tanítónő két lépésnyire állt és magyarázott. Sőt, abba is hagyta, de Pusztai nem. — Ide figyelj, Pusztai — mondta Ilonka. — A jóvoltodból már állandó köztünk a csatározás. Ezek most a te perceid voltak. Most én következem. .. Előbb azonban hadd jegyezzem meg, édes fiam, én bírom idegekkel, ezért fizetnek. Láttam én már ilyen nagylegényt. A tízpercben Pusztai nem hagyhatta el a tantermet. Még ketten kerültek vesztegzár alá. Azok előzőleg már túl sokat ordítoztak a folyosón. Ilonka, amikor visszatért a-tanáriból, azt látta, hogy a tanteremnek talán mázsányi nagy ajtaját néhány gyerek vállal, fejjel, tenyérrel támogatva tartja állva. Ha valakire rázuhanna, akkor... Felnőttek emelték és süllyesztették vissza az ajtót, amelyet előzőleg az a három bezárt ráncigalt ki a helyéről, mert amikor mégis a folyosóra akartak szabadulni, a többiek útjukat állták. Pusztai kitört, ö kívülről, ketten meg belülről megszüntették az ajtót. Ilonka a homlokán és a hátán tűknek a hegyét érezte. Mintha a méregtől meggyorsult volna néhány atomja, és most át akarna csapni a bőrén. Megkérdezte Pusztait: — Ilyenkor nálatok van otthon valaki? — Van. — Jelentkezőt kérek, aki elmegy Pusztaiékhoz, és megmondja, ha akarnak, hozzanak neki vacsorát. Itt marad bezárva. Pusztai bömbölt, könyörgött, egészen kisgyerek módra viselkedett. Ilonka végül is hazabocsátotta. Másnap, úgy az első órának a vége felé, felelésre szólította. A gyerek a padban maradva csak olyasféleképpen állt, mint a megnyakló bicska: — Ma ne tessék engem feleltetni. .. — kérte. — Aztán miért ne? Ha ugyan ezt meg szabad kérdeznem. — Meghalt az édesanyám — a gyerek visszacsukódott a helyére. Ilonka érezte, hogy az arca megremeg. A kintről derengő világosság egyszeriben a ravatalozó rejtett fényeire emlékeztette. A hóval megrakott háztetők és párkányza- tok, a hóval töltött felhők olyan tompán fénylettek, mint az elöregedett gyöngyházgombok. Pusztainak különben Dobó a rajtaragadt neve. Amikor a folyosón féllábon ugrálva, összefont karral kibjlle- nőst háborúznak, ő a Dobó várkapitány. — Mi baja volt az édesanyádnak? — Nem tudom. — Azért a mai napon is itt akarsz maradni ? — Igen. — Kezdjen el valaki valami olvasmányt — rendelkezett Ilonka. Leült az asztala mögé, szinte odabújt melegedni. A gyerek két nap múlva elkére- tődzött a temetésre. Sokat javult. Ha csoportban mentek, ment a többiekkel, nem ugrott ki, nem rendezett magánszámot. A tanítónő többSzántó Tibor (1928—1970) kétkezi munkásból lett újságíró, író. Pécsett született. Előbb segédmunkásként dolgozott, imajd ikőműves volt a fővárosban. Magánúton tanult, 1948-ban érettségizett, majd különböző dunántúli városokban (Pécsett, Kaposvárott, Szekszárdon) újságír óskodott. 1952—57 között a Dunántúl című irodalmi folyóiratot szerkesztette. Kemény munkával művelte ki magát és magában az írót. Novelláit az ötvenes évek elejétől közölték az irodalmi folyóiratok, lapok. antológiák. Néhány regényt, s egyfelvo- násos színdarabot is írt. Élénk figyelemmel kísérte a változó társadalmi valóság soros problémán. Időrendbe szedett írásai híven nyomon követik a változásokat: „Korai novellái még a Horthy- rendszer, peremkerületi kisipari, kenyér- és téglapor-il- latú világában játszódnak. Majd a felszabadulás élményére nézett vissza. S mihelyt lehetett — ahogy akkor lehetett — az ötvenes évek félmúltját és jelenét rögzítette. Aztán a konszolidációs idők fölerősödő társadalmi magánügyi érzelmi problémái érdekelték — és mintegy a felszín alól, a vizet megzavarva a hatvanas évek különös közérzete..(Galsai [Pongrác). Rövid írói pályájának korai halála vetett véget, egy fel nem ismert betegségben halt meg negyvenkét évesen. Válogatott művei Titoktartás (1971), majd A sötétülő ház (1980) címmel jelentek meg. szőr szólt neki, hogy hozzon írást, mert miután az édesapja az egyedüli családfenntartó, kevesebb napközidíjat kell fizetni. — ®on- dold csak meg; most minden gond meg munka az édesapádra szakadt. Pusztai már éledezett, újból kezdett gálád lenni. Ilonka a táblát óriási robajjal kezelte, hogy ne kelljen meghallania Pusztai időzített rikoltását, és azért süketnek se gondolják. Telefonált a gyárba a gyerek édesapjának: — k Bocsánat, hogy nagy gyászában zavarom, de már néhány hete szeretném elintézni, hogy olcsóbb legyen a napközi... — Tessék várni! — mondta a férfihang. — Milyen gyászról van szó? — Hát nem a Pusztai apukával beszélek? — De igen! Éppen azért kérdem. Ilonka kinyögte: — A kedves felesége. .. — Az én feleségem?... Az, amióta én ismerem, hál’ isten olyan egészséges... Árulja már el, miről beszél? — Pusztai aztán végül bocsánatot kért, ha netán türelmetlen lett volna. Nedves, lucskos, rossz időben Ilonka elment Bartucznéhoz, aki a másik harmadik osztályt tanította. — Te tudod, hogy mennyire szeretem a gyerekeket. Mindig azt mondtam, hogy még a legrosszabbat is elfogadom, csak az enyém lenne. De ezt a kölyköt vedd át, mert most már gyűlölöm. És így nem lehet. Bartuczné mosolygott, kávét darált: — Ne izgasd magad... Kinél köttetted ezt a kardigánt?... Én meg mindig mondtam; ezek a kölykök vadállatok, legfeljebb némelyik jobban van idomítva. Küldd csak hozzám... Azt ugyan még előbb megnézem, hogy nem bolond-e. Akkor át kell passzolni a igyépések- nek. Másnap ketten maguk elé állították Pusztait: — Miért csináltad? — Csak úgy jött. — Nem gondoltad, hogy az ilyesmivel nem szabad játszani? A gyerek töpreng, grimaszt vág. — Hová mentél, amikor a temetést hazudtad? — Moziba — És legalább jól szórakoztál? — Nem, uncsi film volt... De azt azért tessék belátni, hogy jobb lettem. Mert közben nagyon sajnáltam anyut, és éreztem, hogy milyen szomorú lennék. Ja, igen: a szomszédban meghalt egy néni, és onnét jött az ötlet. Bartuczné legyintett: — Szerintem ez se igaz. lonka hátrébb vonta társát: — Nézd meg, milyen finom keze van, mint a zongoristáké. Te, és szíve is van. Azért jól végigélte, milyen a gyász... Bartuczné a gyereket kiparancsolta a helyiségből, aztán közölte: — Ezt ne add nekem. — Jó. Rendben van — mondta Ilonka örömmel —, megmaradhat nálam. Garai Gábor: Mert megmerültél... Mert megmerültél végre az időben, visszafelé kezdett folyni a sodra, sőt meg is állt és tóvá csillapult, s egyszerre mindent újra észrevettél: a dombok gőmbölyded idomait, az út mentén friss zöld sorfalát a fáknak, s a közbúi kivillanó háztetőket, s hirtelen azt kívántad, ez az út bárcsak ne érne véget még sokáig; kezedben egy testvéri kéz, melenget és marasztal, ajkad egy ritkán hallott nevet ízlelget, s önfeledt nevetés zizeg körülötted és arra unszol, te is tarts vele, s szél-zilált a bajszálak kazla mögül feléd villan egy metszett, élesre metszett szempár, olyan gyöngéd ragyogással, hogy érzed, ez a perc már horgonyt vet s végleg megáll az időben. . Péntek Imre: Ideiglenes archívum: Nagyon magányos lett a férfi, ahogy fények rázuhanlak; otthont sejtett már minden ablak mögöt, hol egyszer ö is élt, régi, régi házban - jó volna visszatérni. A kopár tűzfal. (neonmagaslat) hibás betűi villogva rászavaztak, olvasta őket, hátfia megértiA; mi ez a kóborlás évek gyehennáiban, s ha mennie kell, mi űzi újra útra, ő vagy a világ lett nyugtalan? Feketéllett, füstölgött a járda, nyomának a kátrány massza sarkig tárva: erre az örökkévalóságra futja. . . Szepes Attila: Alkalmi vers egy tornacipőre kék volt ahol a sár kiette nem akármilyen: a Vitosa és Trákia sara hol Orfeusz fölött szálltak a keselyűk és a bércek alatt árva delfincsapat buckáz a tengeren obébb a fövenyen nyüves kutya kutat halcsontvázakat mosták a sós habok mig sirály vijjogott s ősvárosok pihentek hullám mélyiben * Annus József: Kitérő Az öreg most is görnyedten áll az eldobált villamosjegyek, félig szívott cigaretták között, botját azonban hetykén a karján hintáz- tatja, nem támaszkodik rá. Mert ő megmutatja! De meg ám! Ne féltse őt Iduka, mint a gyereket. A múltkor is, hogy kárált: meg ne próbáld, verd ki a fejedből! Jaj, istenem, bánom, hogy említettem egyáltalán. Megvagyok én már anélkül, hagyd a csudába. Tudod, hány éves vagy, vén szamár? Nyolcvanhat múltál, öregem ... Ö nekivágott mégis. Pontosan a terv szerint: egy pihenővel a villamosig, ott ügyes helyezkedés a járdaszigeten, hogy közel kerüljön az ajtóhoz, aztán a bot, a kapaszkodás, már fönt is vagyunk! A megállókat számolni kell persze, no meg ügyelni, nehogy a kitérőt is belevegye. A tér sarkán kell le- szállni, szemben a patikával. Onnan egy szuszra elcsoszoghat a szökőkútig, a kényelmes fehér pádon kinyújtóztathatja a lábát, aztán fürgén át a Petőfi utcán, befordulni a második sarkon, s úgyszólván helyben is van. A járda fölé magasodó otromba bádoglapon olvashatja: „Jól jár az órája — Ha Feiber az órása!” Itt a villamost Most vigyázzunk, úgy ni! No, még egy kicsit, már jó is. Ráadásul épp az ajtó mellett várja egy üres hely. Hiába, ma szerencsés napja van. Nem volt látogatás, délelőtt mégis beszökött Idukához. Egy nővér észrevette ugyan, de nem szólt. Iduka örült nagyon, a színe is visszajött, köny- nyedén ült föl az ágyban. — Zoli bácsi! Nahát! Jónapot, Zoli bácsi! Tán csak meg tetszik ismerni? Vagy nem? A nő csontos arca váratlanul tárult eléje. Az imént még sehol nem volt, most meg itt vigyorog a szeme előtt, még a dohányszagú, bántó lehelet is megcsapja. — Takácsné... — nyögi az öreg a szomszéd ülésről áthajtó vénasz- szony felé. — Igen, igen, én vagyok. A Kati. De régen is láttam magukat. És Iduka néni? Jól van? — Köszönöm kérdését.. Nincs valami jól. Beteges. — Ugyan, ne mondja. És mi a baja? — A nyolcvan év, Katikám, a nagy idő. Az a mi bajunk. Amúgy a szíve. 4e javulgat. Ma is voltam bent nála, pedig nincs látogatás, de az építkezés miatt lebontották a kerítést, arról az udvar felől... — Kórházban van?- — Hogyne, már régen. Aztán mindig az óráját emlegette, hogy az neki ott bent mennyire hiányzik. Itthon megvolt nélküle. Mondom, elviszem én akkor a Fájber- hoz Arról meg hallani se akart. elnyűtte Kartí-i és moszkvai jégverés majd halotti torát ülte az Ararát szuhumi völgyeken eltiblábolt velem évekig kaptatott megfakult elkopott kékje fakóra vált akár a tiszafák és fehére ahogy a Rioní-habok ezer diribdarabra szerteszét szakadt emléktelen velem és nélkülem
