Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
1983. JÚLIUS 2. Irodalom, művészet 9 Héra Zoltán: Tudtam: a halál! Hevertem, jó álmot váró s valaki mellém feküdt. Szunnyadj csak, legyünk így együtt. súgta. És szenderegtünk. Tudtam: a halál! De nem zavart voltunk csöndesen együtt. Jeges se volt, tüzes se volt, nyugodni hagytam, nyugodni hagyott. Jött ránk mélytengerálom. Szemünket nyitottuk együtt. Láttuk: kristályvillámok s ezüst-ivások raja fölöttünk. Néztük és fölnevettünk. ,,Szeretlek. Szeretsz?’’ — ilyet mi nem kérdeztünk, semmi kétesen nem merengtünk. Meredő szeműek, hamar egyformák, egymást — ó egymást — nagyon értettük. Halálodig, halálomig! Nem mondtuk. Teltük, ' Hogy én már nem tudok villanyosra szállni, meg elüt az a sok autó. De én csak elhoztam. Azt mondja a Fájber, szerdára kész is lesz. De hát tudja, milyenek ezek az iparosok: nem lett kész. Jöjjek pénte ken. Na, máma péntek, eljövök. De ha most se készült el vele, visz- szavonom a megbízást. Ez a Fájber ... Akár az apja. Dehát akkoriban még könnyen beugrottam két nap múlva, egy hét múlva... — Nem itt akart leszállni. Zoltán bácsi ? — A patika? Hál már volt a kitérő? — Igen, de nem álltunk meg, a másik már bent állt... — Jajistenem! Állítsa már meg ... Szóljon, hogy ne induljon, várjon! Remegve igazgatja a lábát, hadonászik a bottal, közben hol a Takácsné, hol a vezető felé kiált, nehogy elinduljon a kocsi. — Ez a Takácsné... — motyogja. amikor lent megtámaszkodik, s háta mögött elcsattog a szerelvény. — Mindig ennyit fecsegett. Soha nem szerettem, ha átjött Idukához. Szerencse, hogy elköltöztek. Mikor is? Pár éve, de tán régebben. Mindegy, no. Illetve nagyon is nem mindegy: bár soha ne ismertem volna. Most majd fönnmaradtam miatta. És azt se érkeztem végiggondolni, mit mondok a Fáj beinek, ha megint nem készül el az óra. Mert megmondom! Meg én! Talán így: Fájber úr, maga az apjától csak a hazudozást tanulta. . . No, ez azért erős egy kicsit. Talán finomabban is lehetne: rendben van kérem, adja vissza az órát, majd keresek egy tisztességes mestert... Vagy: Fájber úr, végeztünk, én önnél most jártam utol jára! így, igen, röviden és határozottan. Tudom biztos, ellátja a száját. Lepottyan a szeméről a nagyító! Fájber úr, végeztünk . . — Jó társasága van az öregnek: magával dumál ... Két suhanc engedett utal neki. Röhögtek. — Impertinens! Taknyos, jam- pec... gigerlik! — találta meg végre a szót. amelyet aztán hangosan utánuk vágott. Bizony, későn. A két kamasz rég befordult a sarkon, mire ö megállt, megtámaszkodott, és a szót megismételhette volna. A pádon átvette a leckét; — Fájber úr, végeztünk! Én önnél utoljára jártam ... És punktum! Esetleg még a hosszú pultra is ráütök a tenyeremmel. így! Nem durván, nehogy kárt tegyek, csak éppen ..! De ez talán fölösleges is. A hangot kell jól eltalálni. A hangot! — Parancsol? — kérdezte a pad másik végén üldögélő szemüveges úr. — Semmi, semmi ... — kapta oda a fejét, majd ruganyosán fölállt, a bottal irányba fordította magát és elindult. Az ormótlan reklámtábla fényben íürdött. A délutáni nap átref- lektorozotl a szemközti ház tetején, csillogott a szomszédos aruház kirakata, de Feiber úr fekete-ijveg cégtáblája is. Ablakában ott ingott hangtalan a nagy álló óra. alatta a gravírozott tábla: PONTOS IDŐ Megállt az ajtó előtt. Pető Sándor; Hétköznapi ólom gy egészen hétköznapi kedden Emil állított be hozzám váratlanul, szobám ajtaját tágranyitva, s csak állt ott. Nem számitottaim rá, hiszen nem vártam senkit, öt aztán végképp nem. Akkoriban már egyedül éltem, egy bútorozott szobában Újpalotán, hol esténként halotti maszkjukat viselő öregek arca tapad az ablaküvegre. A frissen tapétázott szobában csirízszag terjengett, ragasz- tógyanánt használta föl a tulaj, hogy olcsó papírtapétával takarja el a pecséteket. Néhány helyen így is átütöttek furcsa országok térképrajzaiiként, melyekről a világ egynéhány újrafelosztásakor elfeledkeztek a hadvezérek. s mára mint birtokot magaménak tudhatóan valamennyit. Túií voltam a váláson. Az utolsó, véglegesnek hitt szerelmi histórián. Elzártam magam a világ elől. Szobám ablakába a közeli áramműtelepről vörös szikrák csapódtak föl, azokban gyönyörködöm. ha a magány végképp rámtört. Falakat, ajtókat, zárakat növesztettem magam köré. Nem kerestem a barátokat, örültem, hogy engem sem keres senki. « Emilt néhány éve láttam utoljára. Futó találkozás volt, kézfo- gásnyi idő. hogyvagyra és jólvagy okra tellett csupán. Sebtiben elhadart egy telefonszámot, melyet azonnyomban elfelejtettem. Öltönyben volt, sose láttam ilyen vasaltnak, csak az arca volt más, ráncokká meredt rajta a kamaszderű, de a mosolya, ahogyan visszanézzett, az még mindig a régi volt, amivel annyi lányt magába habarított, és mindig a legjobbakat. Sose tudtam, hogy csinálja. Egyik sem érdekelte igazán. mint ahogyan valójában semmi. Mindig kitalált valamit, amiért rajongott, és hajlandó volt érte mindent elhagyni, hogy aztán a következő percben megunva elhajítsa. így tűnt el közülünk is egy napon. Friss diplomával a zsebében feleségül vett valami gazdag, szép lányt, hogy hónapok múlva rádöbbenjen. semmi értelme nem volt. Tudom, menekülni akart, de a felesége akkor már terhes volt, s újra elfogta a mámor, hogy apa lesz, s ez a lehetőség újra lázba hozta, hogy aztán a szülést követő hetek egyikén ebbe is beleunjon. Búcsúzáskor, távolról még valamit utánam kiáltott, de nem értettem, felbúgott kocsija motorja, s maga mögé köpve a füstöt belerohant a fogalomba. A szürke. — Fájber úr, amennyiben ... — Ijedten gombolta be a kopott felöltő legfelső gombját, kalapját is megigazította. — Persze, ha mégis elkészült, úgy természetesen... A gorombaság különben sem volt kenyerem soha. És akkor holnap a látogatásra már vihetem ... Jól elmagyarázom majd, hogy vigyázzon rá. Ha elszundít napközben, no meg éjszakára is. Legjobb azt betenni a neszeszerbe, vagy mégis inkább a karján hagyni... Keze a kilincs felé nyúl. Nem találja. — A kilincs? Merről is? Ez nem is az ajtó ... Ez egy rács. Vasrács. És nincs rajta semmi kilincs... És mit mond az a fekete betűs tábla ott az üveg mögött: ZÁRVA... Hiszen éppen ez az: ha kiírja, akkor miért nem enged be? Hiszen a „zárva" azt jelenti, hogy ... Vagy a „nyitva” jelenti... Már nem is tudom, ez a Fájber teljesen összé- zavarja az embert... Fájber úr, végeztünk ... Én önnél utoljára ... Előbb csak egyik kezével markolt a rácsba, majd hirtelen oda kapott a másikkal is. A bot pattogva bukfencezett a lépcsőről a járdára. Az öregember rákulcsoló- dott a vasrács két apró téglalapjára, teste rángatózni kezdett, mint ha a hideg vasból áram futna izmaiba. Térdre ereszkedett Karjai hihetetlenül megnyúltak. ujjai azonban görcsösen tovább markolták a pálcákat. Szemben vele. odabent az üveg mögött némán lengette a pontos időt a nagy óra sétálója. Fönt. az otromba reklámbádogon pillanatra megrebbent, majd surrogva felröppent egy balkáni gerle. végtelen aszfaltfolyam úgy nyelte el, mint. kávéautomata a kétforintost. Most az ajtóban gyűrött férfi állt, mint egy kiejtett, agyonhasznált zsebkendő, melyet idejében elfelejtett valaki fölkapni. Tétován körülnézett. — Még mindig Fitzgeraldot olvasol? — lapozott bele az asztalon heverő könyvbe, mintha életem titkait jött volna kikutatni. —No nézd''csak, a Zabhegyező — emelt föl egy másikat. — Te semmit nem változtál. Fölforgatta az asztalon tornyosuló könyvhalmot, s igyekezett mindegyikhez valami megjegyzést fűzni. — Egy vezér gyermekkora. — Legszíveseibben reggelig rágta volna ezeket a szavakat. Lerántotta magáról a kabátját, a székre dobta, s minden átmenet nélkül sírni kezdett. Bosszantott, ha egy nő sírva fakadt, de a férfisírás mindig meghatott. Nem tudtam, hogyan viselkedjem. Nem jutott eszembe semmi biztató. Hagytam, hadd sírjon. Csönd nőtte be a szobát. Ital nem volt itthon, nem tartottam, féltem, ha előttem van végképp rákapok, s maradék erőmet is felszívja Fölkönyökolt. Tudtam, ez az arc már nem az övé. Tétovaságomban a könyveket kezdtem rendezni. Halomba tornyozni. Furcsa lett volna bármit is mondani. Megkérdezni, na mivan, hogyvagy, rámondani aligváltoztál, jó színed a régi. Minek. Én se vártam, hogy ezt kérdezze. Elég volt hallgatni. Emilt még hatvankilencben ismertem meg. Nagy házuk volt Palotán, hol esténként csapatba gyűlve álmodoztunk. Engem a gazdagság-álma vonzott, s vitt esténként hozzájuk, hol jószagú, nemtörődöm nők hevertek a pam- lagon. Zene szólt, mindig a legújabb számok. Sokszor a cigarettafüstben fuldokló hajnal még ott talált, ahogyan a földön kuporogva ittuk a vizet pálinka gyanánt, ha az éjszakai adag már elfogyott. Mindig szerette, ha furcsa emberek vették körül, annyi haver, mit már szinte el sem lehet viselni. Mikor hozzájuk mentem, nem tudtam ki vagyok, s úgy távoztam, mint nagy tettek birtokosa, gőzös aggyal, tele lehetetlen tervekkel, melyek többsége nem valósult meg ugyan, de mint az álom, belénk ivódott, melyet sem pozícióért. sem biztosnak látszó jövőért el nem cseréltünk volna. Arca szétfolyt öklein, szemében még ott csillogták az utolsó könnycseppek. Fej bólintással jeleztem, nem számít, van ez így. Nevetni kezdett. — Te hülye — mondta. — Még mindig hiszel az álmokban. Elhagyhatnád már. Tisztességes munka kéne neked, valami jó állás — csettintett. Fölszikráztak az áramműtelep vörös fényei. Mint az éj függönymintái ragyoktak be az ablakon. — Itt élsz, hogyan lehet itt élni? — nézett rám. — Költözz hozzám. Együtt még talán kezdhetünk valamit. Évek óta kiépített magányomra gondoltam, s tudtam semmiéit nem adnám már föl. — Hazamentem — mondta. — Ott hagytam mindent. Állást, gazdag feleséget — húzta el a száját — Gyereket... Mindent elhagytam, mindent. Szeretném, ha újra eljönne a régi idő. Most láttam csak, hogy részeg. — Tudod — hadarta —, akkor még verseket is írtam, és festettem is, zenét is szereztem, színész voltam és rendező, filozófus és szobrász minden, ami akartam lenni. És hova lett mára mindez? Hát ez voltam én? Nézz rám. Nevetséges volt látni. • — Tudod; mit tudok? — vette halkabbra hangját, s egészen közel hajolt. — Tudok reggelig inni. száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Érted ezt? Pénzt keresni, sok-sok pénzt, amennyit te sose láttál. De ezt te úgysem érted, ezt nem és nem is fogod megérteni söha. Te mindig is hülye voltál — legyintett —, s én csak félhülye, félíró, félfestő, félszínész. félmittudomén micsoda... de mégis, idehallgass, te egészen hülye... a legszebb kor volt, melyet ember álmodhat. Mert álom volt — hangja egészen sejtelmessé változott —, ami oly gyakran megesett velünk, hogy valóságnak hittük. Létezett egyáltalán? Voltunk, éltünk mi akkor, nemcsak kitaláltuk hogy te meg én és még sokan, akartunk valami nagyot? Hol az az idő, modd. hol van? — Az már nincs meg — válaszoltam tettetett tárgyilagossággal. — És nem is jön vissza soha többé. Fejét ingatta. — Ez őrület, érted, őrület. Miért nem lőjük fejbe magunkat, mondd? Rólad is azt hittem, már rég nem élsz. Hallgattam. — Hülye vagy — söpörte le maga elől a könyvhalmot. — Hát mire vársz itt ebben a lyukban, ahol megporosodsz, ahol belep a penész, mondd? Eszelősen nézett mint akinek szándékában áll, hogy ha kell erőszakkal kényszerítsen. hogy fogadjam el akaratát. — Most fölrúgtam mindent — hadarta. — Most még volt erőm hozzá, de neked mikor lesz. Mi vagy te egyáltalán? Egy barom, akit ólba zártak, kötőféket hurkoltak rá, s azt várják, mikor bődül el, hogy letaglózzák. A könyvek úgy hevertek a földön, mint halott katonák a kartács tűz után. Szétnyitva, félrebillent fedéllel. Kezdtem fölszedegetni. Mit akarsz? — néztem föl rá. — Hogy versenyt siránkozzam veled, mert megutáltad a jólétet? Te mindig mindent megkaptál. Házhoz jött, ami csak kellett. Egy nap elfordultál mindentől, ami akikor jelentett valamit nekünk, neked, s mindünket elfelejtettél. Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt , elmentem hozzád? Csodálkozva nézett. — Akkoriban váltam, s szerettem volna együtt lenni valakivel. Beszélgetni, inni, vagy csak ülni egymással szemben. Csöngettem, megmozdult a függöny, még az arcodat is láttam amint mögötte megjelent, s aztán semmi. Nem jött ki senki, hogy beengedjen, hiába nyomtam meg újra és újra a csengőt. Álltái a sötét ablak mögött... Mindegy, elfelejtettem. Elfordult. — Most mit akarsz — szólalt meg halkan —, hogy bocsánatért esdekeljek? — Nem akarok én tőled semmit — jegyeztem meg, s újra föltor- oyoztam a könyveket. — De az istenért! — ragadott meg. — Az nem én voltam! Dühösen kirántottam magam a markából. — Az volt, aki sohasem akartam lenni, s úgy lettem azzá, hogy észre sem vettem. Hát nem érted, az más volt! hogy jött, úgy rohant el. Bevágódott utána az ajtó. Üres lett tőle a szoba, csak itt maradt hangja görgött tovább a bútorokon, hogy aztán mint egy léggömb, végképp szétpukkanjon. Folttérkép falamon kiválasztottam egy országot, neve sem volt, múltja sem, s megjelöltem rajta egy helyet, ahol, úgy gondoltam, boldogan élhetnék. Emilt hetekkel később újra viszontláttam. Öltönyven volt, karcsú, szőke nő vezette, karja akár a póráz fogta körbe, melytől szabadulni nem tudott. Tudtam soha többé nem látom. Dísztárgy lett egy nagy-nagy házban, mit úgy hívok, lemondás, s kik benne laknak, úgy nevezik: a biztos jövő. Összeállította: Kékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunkban Mohácsi Regős Ferenc képeit közöljük.
