Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

Nemzetközi körkép 1983. JÚLIUS 2. Kohl moszkvai útja Látogatás — illúziók nélkül Helmut Kohl moszkvai út­ja előtt a vezető tőkés orszá­gok politikája és ezen belül különösképpen a Fehér Ház már megvonta azokat a ha­tárokat amelyek között a nyugatnémet kancellár mozoghat. Ez mindenekelőtt az emlékezetes williamsburgi csúcstalálkozón történt meg, ahol leszögezték: ha nem jön létre az amerikai elkép­zeléseknek megfelelő komp­romisszumos megállapodás Genfben a közép-hatótávol­ságú rakétákról folytatott tárgyaláson, akkor megkez­dődik ezek telepítése. Kulcsszerep A szovjet—NSZK kapcsolatok egyik utolsó magasszintű eseménye: Gromiko külügyminiszter (balra) és Kohl kan­cellár januári találkozója (Fotó — AP — MTI — KS) Az NSZK-nak a telepítés szempontjából kulcsszerepe van. Mind a 108 Pershing—2 rakéta, amely nyugat-euró­pai földre kerülne, az NSZK területén kap helyet. Az utóbbi hetekben Bonnban nem titkolták — maga a hadügyminiszter ismerte be —, hogy a telepítés előkészü­letei már jelentősen előreha­ladtak, bár a rendszer teljes kiépítése 1985-ig elhúzódik. E menetrendnek azonban politikai jelentősége is van. Az amerikai vezetők kemény szárnyának, mindenekelőtt Weinberger hadügyminisz­ternek és Clark nemzetbiz­tonsági főtanácsadónak ugyanis az az álláspontja, hogy a Szovjetuniót „erőpo­litikai nyomás” alá kell he­lyezni, s a Pershing—2 raké­ták első csoportjának telepí­tése után rá lehet kényszerí­teni az amerikai feltételek elfogadására. Megkötött kézzel Az NSZK tehát a williams­burgi nyilatkozat elfogadásá­val voltaképpen eleve beha­tárolta Kohl mozgásszabad­ságát a moszkvai tárgyalá­son. Ezt júniusban újabb ne­gatív lépések követték, fgy a konzervatívok győzelme a brit választáson megerősítet­te a kemények pozícióját a NATO politikai és katonai szervezetében. Ezen az olasz választás eredménye semmit nem változtathat. (A cirkáló­rakéták az NSZK mellett el­sősorban éppen Angliába és Olaszországba kerülnek.) Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Franciaország most először adott otthont NATO értekezletnek azóta, hogy De Gaulle kivonta az országot a NATO katonai szervezetéből — az általános áramlat irá­nya félreérthetetlenné válik. Ilyen helyzetben Kohl nyilván arra készül, hogy a NATO jelenlegi, elfogadha­tatlan álláspontját képvisel­je Moszkvában. Erre utalt a bonni parlament legutóbbi biztonságpolitikai vitája, ahol Genscher külügyminiszter teljesen átvette a már emlí­tett Reagan—Weinberger— Clark féle érvelést. Kohl kancellár az ellenzéki szoci­áldemokraták ama meglehe­tősen gyenge javaslatát is el­utasította a vitában, hogy az NSZK parlamentje mindkét nagyhatalmat szólítsa fel to­vábbi erőfeszítésekre a genfi tárgyalás sikere érdekében. Az általános jobbracsúszás további mércéje volt a szoci­áldemokrata Bahr beszéde. A politikus — aki mindeddig a legjózanabb és legkiegyen­súlyozottabb biztonságpoliti­kai vonalat képviselte és Brandt barátjának tekinthe­tő — éles támadást intézett a Szovjetunió rakétatelepíté­si politikája ellen. Ez telje­sen új momentum a Szociál­demokrata Párt szóvivőjé­nek tekinthető politikus ma­gatartásában. Gromiko figyelmeztet Illúziók nélkül meg kell tehát állapítani, hogy a ra- kétatelepítósi kérdésben Kohl moszkvai útja ilyen körülmények között aligha hoz átütő eredményt. Felte­hető viszont, hogy a bonni kormány — miután a biz­tonsági kérdésekben gyakor­latilag megkötötték a kezét — legalább saját gazdasági érdekeinek szolgálatában po­zitív magatartást tanúsít majd Moszkvában, hiszen a tárgyalásokon a kétoldalú kapcsolatok és a gazdasági együttműködés tervei is elő­kelő helyen szerepelnek. Ám Gromiko világosan fogalma­zott, amikor azt mondta: a Szovjetunió „törekszik a gazdasági kapcsolatok fej­lesztésére, de a legfontosabb területnek a biztonsági kér­déseket tekinti”. Vagyis vég­tére a NATO-politika moz­gása miatt a Kohl-látogatás- tól csak részleges eredmény várható és nyílt kérdés, hogv a katonapolitikai merevség összeegyeztethető lesz-e az egyéb kapcsolatok fejleszté­sével? (—i —e) Ki épitette Nagy-Zimbabwét? A zimbabwei változások szele elfújta a Nagy-Zim- babwe, Afrika egyik legősibb városa fölött 90 éve terpesz­kedő politikai ködöt is. A Rhodesiában — a mai Zim- babwéban — csaknem száz esztendőn át tartott fehér uralom idején a feketéket elnyomó rendszer „törté­nettudománya” váltig állí­totta, hogy a hatszáz évvel ezelőtt virágzott, s 1905-ben fölfedezett, romjaiban is le­nyűgöző nagyvárost az egyip­tomiak, föníciaiak, a szabi- nok, vagyis gyakorlatilag bárki építette — csak nem az ország feketebőrű őslakói. Híresztelték, hogy az ősi Nagy-Zimbabwe lenne az igazi Eldorado, az újkor haj­nalán világszerte keresett aranyország. „A fehérek hin­ni és elhitetni akarták, hogy a feketék primitívek, elma­radottak, képtelenek ekkora építkezésre” — mondta erről nemrég James Nemerai, a Nagy-Zimbabwe múzeum egyik vezetője. Szénizotópus vizsgálatok­kal már 1958-ban megállapí­tották, hogy a várost övező hatalmas falakat és a lakó­épületeket 1200 és 1500 kö­zött építették, tehát semmi esetre sem az ókorban. Az építkezéshez főként használt anyag — tehéntrágya és agyag keveréke — szintén egyértelműen utal a helyben lakó shona törzsek építkezé­si szokásaira. Ezeket a fel­fedezéseket azonban követ­kezetesen eltitkolták A fe­hértelepes kormány cenzoro­kat nevezett ki minden mú­zeumba, akik az éppen hiva­talos álláspontnak megfele­lően időről-időre átírták a Nagy-Zimbabweból szárma­zó kiállítási tárgyak cím­kéit. Az eredet kérdése immár senki számára sem vitás. Még csak azt kutatják a szakértők, hogy a katonák, földművelők, kereskedők, kézművesek és bányászok példás munkamegosztásán felvirágzott középkori afri­kai nagyváros miért ha­nyatlott le: hatalmi harc ' jkézdte-e ki társadalmi-gaz­dasági szerkezetét, vagy ta­lán a természeti erőforrások­hoz képest túl nagyra nőtt a település. Ez utóbbi feltevés beigazolódása intő példaként figyelmeztetné a ma emberét a környezetvédelem fontos­ságára. Indokina A kibontakozás kérdőjelei A Cuu Dong hadtest kivonulása Phnom Penhből Indokína az elmúlt évek­ben olyan tartós válsággóccá vált, hogy a politikai kom­mentátoroknak igen kockáza­tos akár borúlátó, akár op­timista jóslásokba bocsátkoz­ni. Ezúttal is, miközben a sorozatos thaiföldi provoká­ciók következtében változat­lan a feszültség Kambodzsa nyugati határtérségében, más oldalról nagyon óvatos poli­tikai mozgás jelei is tapasz­talhatók. Befejeződött a Cuu Long vietnami hadosztály és hat önálló (alegység kivonása Kambodzsából, ezzel mint­egy 10 ezer fővel csökkent a kormányközi megállapodás alapján az országban tartóz­kodó vietnami egységek lét­száma. Az indokínai szocia­lista országok tehát valóra váltották ígéretüket. Mint emlékezetes, az idén február­ban rendezett vientianei csúcskonferencián határoz­tak úgy, hogy Kambodzsa biztonsági helyzetétől füg­gően évente hoznak döntést a vietnami csapatok fokoza­tos kivonásáról. A szavakat tehát tettek követték. A vietnami had­osztály kivonása túlmutat a dolog jelképes politikai és lélektani jelentőségén. Rávi­lágít arra a nagyon fontos tényre, hogy az annyi válto­záson, szenvedésen keresztül- 'ment délkelleft-ázsiai ország biztonsági helyzete a Pol Pót rendszer összeomlása óta folyamatosan javul. A nyu­gatnémet Frankfurter Allge­meine Zeitung tudósítója kissé meghökkenve így írt a helyszínről: „A vietnami ka­tonák még az ország nyuga­ti részében, Battambangban, vagy nem messze a thaiföldi határtól, Sisophoban is fegy­vertelenül mernek sétálni. Az emberben önkéntelenül is felvetődik a kérdés, vajon mit csinál a Vietnam-ellenes gerillamozgalom, amely leg­alább 30 000 partizánt szám­lál”. A Pol Pót féle terrorszer­vezet persze még távolról sem szűnt meg, s ha a kambod­zsai változások folyamatát nem is képes megfordítani többé, arra alkalmas, hogy állandó feszültséget teremt­sen Thaiföld és Kambodzsa határán. Teszik ezt Thaiföld nyilvánvaló egyetértésével és tevőleges támogatásával. Márpedig a határválság meg­oldódása csak akkor képzel­hető el, ha Bangkok a saját biztonsága mellett a másik fél igényeit is figyelembe ve­szi. Sziddhi Szavetszila thaiföldi' külügyminiszter nemrég nagy feltűnést keltő indít­ványt tett. Eszerint kész a Vietnammal való közvetlen tárgyalásokra Hanoiba utaz­ni, amennyiben a határtól 30 kilométerre visszavonják a vietnami csapatokat. Napok­kal később Hun Sen kam­bodzsai külügyminiszter egy nyilatkozatában tudtul adja: (az indokínai szövetségesek készek a thaiföldi javaslat megvitatására, feltéve, hogy Bangkok tanúbizonyságát adja a határmenti ellentétek igazságos rendezésére való törekvésnek. A finom diplo­máciai megfogalmazás nyel­vét a gyakorlatra lefordítva, arról van szó, hogy az indo­kínai országok szerint a bangkoki javaslatnak csak akkor lehet értelme, ha Thaiföld fellép a területén működő reakciós khmer cso­portok megrendszabályozÚ- sáért, a közvetlen határtér­ségből történő eltávolításu­kért. Máskülönben’a 30 kilo­méteres határsáv kiürítése csak Pol Pót erőinek mozgás­terét növelné. Hogy Thaiföld valóban ki akar-e mozdulni a holtpont­ról, arra még nehéz lenne egyértelmű feleletet adni. A kibontakozás ügye ma is kér­dőjelekkel terhes. Vietnam a maga részéről közben egy újabb lépést tett előre. Nguyen Co Thach külügymi­niszter hosszú szünet után elsőízben ismét ellátogatott az ASEAN, a Délkelet-ázsiai Országok Szövetségének két tagállamába. A Fülöp-szige- tek és Thaiföld fővárosában folytatott tárgyalásai során á vietnami diplomácfa veze­tője ismét kifejtette: Hanoi a délkelet-ázsiai helyzet nor­malizálása érdekében tett ér­demi párbeszédet akar az ASEAN-államokkal. Ennek tudatában nem, indokolatlan azt állítani, hogy most a másik oldalon van a válasz­adás söra. Győri Sándor Kapcsolataink a fejlődőkkel Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciájának (UNCTAD) hatodik ülésszaka, amelyen csaknem 150 tagország kép­viseltette magát ismételten a fejlődő országokra irányítot­ta a világ közvéleményének figyelmét. Nemcsak azért, mert eddig kevés szó esett ennek az országcsoportnak a gondjairól, hanem azért is, mert a Belgrádban megtar­tott konferencia talán a leg- széleskörűbb megbeszélés, amelyen valamennyi érdekelt egyaránt kifejthette vélemé­nyét. Noha a résztvevők nagy száma, az eltérő nézetek kö­vetkeztében aligha lehetett számolni gyökeres, a világ- gazdaságot alapjaiban, s fej­lődő országok számára ked­vezően átalakító, s mindenki által elfogadott határozatok kidolgozásával, a tanácsko­zás ennek ellenére alkalmat adott a nézetek ismételt át­gondolására, az elképzelések kifejtésére. Nyilvánvaló, hogy a fejlő­dő országok új gazdasági rendet igénylő mind hango­sabb követelése olyan kap­csolatban álló államoknak rövid és hosszú távon egy­aránt figyelembe kell venni­ük. Ami hazánkat illeti, az el­múlt évek adatai azt mutat­ják, hogy a magyar külke­reskedelmi forgalomban mind nagyobb szerepet ját­szanak a fejlődő országok. Ennek bizonyítására elegen­dő idézni például, hogy a fejlődő országokba irányuló exportunk a legutóbbi három évben 15 százalékkal emelke­dett évente — amikor a tel­jes magyar export 5,5 száza­lékkal nőtt. A fejlődő orszá­gok súlya a teljes magyar kivitelben a hetvenes évek 5—7 százalékos arányáról a nyolcvanas évek elejére nagyjából megduplázódott, s ma már eléri a 13 százalé­kot. Tavaly exportunk érté­ke csaknem 40 milliárd fo­rint volt, ilyenformán kivi­telünk az előző évhez képest 14,5 százalékkal növekedett, ami nem kis teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy a kü­lönböző statisztikák szerint ugyanebben az időszakban az olajjövedelmekkel rendel­kező fejlődő országok im­portja három százalékkal, a többi fejlődő vásárlása pedig mintegy 10 százalékkal csök­kent. Bár a behozatalunkban nem volt hasonló mértékű növekedés, — az elmúlt idő­szakban évi átlagban 6,5 szá­zalékkal növekedtek vásár­lásaink a fejlődő országok­ból —, ennek ellenére na­gyobb lett a fejlődők súlya importunkban, hiszen a más országokból származó beho­zatalunk az elmúlt években alacsony ütemben nőtt. Kedvező számunkra az a tény is, hogy az elmúlt évek­ben a fejlődő országokba irányuló exportunkban a meghatározó szerepet a gép­ipari termékek játszották — e termékcsoportban a növe­kedés évenként mintegy 36 százalékos volt. A fejlődő or­szágok piacain jelentkező igények szerencsére összeta­lálkoztak a magyar ipar fel- készültségével és lehetősé­geivel, amit a legfontosabb export-termékeinkről össze­állított lista is szemléltet: közúti és vasúti járművek, egészségügyi, oktatási-, élel­miszeripari és erősáramú berendezésék. Emellett a ha­zai vállalatok nem egy eset­ben — az igényeknek meg­felelően — vállalkoztak komplett berendezések kulcs­rakész szállítására is — ezt jelzi az algériai cementmű, számos rendelőintézet Nigé­riában, Líbiában, különböző konzervgyárak a közép-kele­ti országokban. Nem elha­nyagolható fejlemény az sem, hogy számos olyan ter­mékünk — hengerelt áruk, vegyipari cikkek —, amelyek különböző protekcionista in­tézkedések miatt kiszorultak a nyugat-európai piacokról, ha alacsonyabb áron is. de vevőre találtak, elsősorban Észak-Afrikában, s Közel- Keleten. Ami vásárlásainkat illeti, a legfontosabb termékek a mezőgazdasági és élelmiszer- ipari cikkek, mindenekelőtt a kávé, a kakaó, a déligyü­mölcs és a fehérjetakarmá­nyok. -Különösen a jövő szempontjából figyelemre méltó az. a jelenség, hogy importunkban egyre nagyobb arányt foglalnak el a fejlődő országokból származó fo­gyasztási iparcikkek — jelez­vén azokat a hosszú távú együttműködési irányokat, amelyekben a következő idő­szakban a továbblépés elkép­zelhető. Nem kétséges, hogy a fejlő­dő országoknak hazánk kül­kereskedelmében játszott sze­repét a következő években is erősíteni akarjuk. Ám a belg­rádi UNCTAD értekezlet is erőteljesen hangsúlyozta, hogy ezen országoknak a gazdasági függetlenségre irá­nyuló, egyre erőteljesebb tö­rekvése fokozatosan új part­neri viszonyok kialakításához vezet. Ennek az újfajta kap­csolatnak egyik alapvető vo­nása feltehetően az lesz, hogy a fejlődő országok alig­ha érik be az egyszerű vevő —eladói viszonnyal, s egyre inkább azokkal hajlandók csak üzleti szerződést aláír­ni, akik hosszú távon akar­nak együttműködni velük, nemcsak egy-egy alkalom­mal, hanem éveken át hoz­zájárulva gazdasági fejlesz­tési elképzeléseik megvalósí­tásához. Mindez számunkra egye­bek között azt is jelenti, hogy már a népgazdasági tervezési munka során figye­lembe kell venni a fejlődő országoknak ezt a megválto­zott, a korábbi évekhez ké­pest minőségileg más igénye­it. Fel kell térképeznünk azokat a lehetőségeket, ahol munkamegosztásban alapu­ló együttműködési alkalom kínálkozik. Nemcsak szünte­lenül kutatni kell ezeket a lehetőségeket, hanem saját fejlesztési munkákat is — legalábbis ezen a téren — tudatosan ezekhez a lehető­ségekhez kell szervezni. Nem egy fejlődő országban akad már olyan iparág, amelynek fejlettségi színvonala lehető­séget teremt a magyar válla­latok számára a hosszú távú együttműködés kiépítésére. A hazai szakemberek felmé­rései szerint ak ilyen jellegű tartós kapcsolatok elsősorban a könnyűipar több alágaza- tában, a kohászatban, a vegyiparban, a fémtömegcikk iparban jöhetnek létre — sőt, létrejöttükre nem egy helyen már példa is akad. Ezek az együttműködések nemcsak egy-egy országban helyezik biztos alapokra gazdasági kapcsolatainkat, elősegíthetik azt is, hogy kö­zösen, harmadik piacon is fellépjünk egy-egy fejlődő ország vezető cégével. Kölcsönös és alapvető gazdasági érdek fűződik a fejlődő országok­kal való kapcsolatok bővíté­séhez, hiszen amint azt Ve­ress Péter, külkereskedelmi miniszterünk éppenséggel á belgrádi UNCTAD konferen­cián is kifejtette: „Magyar­ország a jövőben is, akár­csak a múltban törekedni fog arra, hogy méginkább bekap­csolódjék a nemzetközi gaz­dasági együttműködésbe, s így a fejlődő országokkal is erősítse kapcsolatait”. K. Nyirő József Összeállította: Majnái József

Next

/
Oldalképek
Tartalom