Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

£:«83l

mm

wm

Darvas József:

Irodalom« művészet

A legnagyobb magyar falu

képzetlen földmunkástömegek természetesen csak ösztönösen vallották magukénak a szocializmusnak nem is a tanítását, hanem inkább a hitét, Ezt bizonyítja az is, hogy az 1891. május 1-i orosházi tüntetés ünneni zászlajára még a polgári forradalom jelszavát — Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — írták. Az ideológiai képzetlenség azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a zászló védelmében vérüket is áldozzák ...

Ezzel a vérbe fullasztott tüntetéssel azért is érdemes foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak, amelynek sok halott, sebesült és sok börtönbüntetés a mérlege... A véres dátumra vonatkozóig megpróbáltam olyan embereket találni és megszólaltatni, akik szemtanúi, esetleg talán résztvevői is voltak a felvonulásnak, amelyet a csendőrsortűz gyászos szimfóniája rekesztett be.

Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből: kit a világháború négyéves járványa vitt el, kit a hivatalosan természetesnek mondott, de Borsosaimnál nyomorúság képében korán ottkísértő halál. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves serdülő lány volt még akkor —, de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ö csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek, és végigszaladt a hír a tanyák köpött visszajött Kossuth Lajos, igazságot tenni a szegényeknek ...

Szabó József „kiérdemesült"’ földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondja, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát:

— Hát biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenöt éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenöt éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkormég nem voltam ilyen tedd- ide-teddoda ember! Tele voltam

(Részlet)

reménykedéssel meg erővel. De már átadtam a helyem a fiataloknak, mert én, tőlem telhetőén, megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben!

Az a dolog meg úgy történt hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták," hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesz- szük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visszajöttek a szolga bíró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Sondoltuk, tudunk mi befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és. az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik meg- botránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Űtközhfcn nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épületbe és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy (.emberek,, menjenek csak szépén haza, majd én intézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják". De azok erre se tágítottak.

Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk.

Egyre többen ési többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az’evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehetett látni. Ügy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben,. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokára hágott. Nem hangzott el közöttünk sem midé le vezényszói csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembe szállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült, A katonák nem is sebesítettek meg senkit. De egyszerre csak nagy poiTel- hö kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felöl. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen.

súnya mesterség volt. mondhatom, Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sérültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót, és fölszenteltük. Most fs ott van még a földmívesegylet tulajdoná- barv

Igv mondta el Szabó József a tüntetés történetét.

ai árus standja köré. Meg- lgatták, végignézték a bemu- á műveletet, és nem vásárol- . Sőt, ott maradtak tovább, ighallgatták elölről az egészet, leszélt-beszélt a sápadt, öreg is, járt a keze, csapkodta a repet a flaszterhoz, noha [re cudarabbul érezte magát, egzete sípolt, homlokán hideg •íték gyöngyözött.

|- Hölgyek, urak... — Egy- ■rre megtántorodott, billegett utca hosszonti tengelye, érez- hogy kering a föld a világ- ndenségben. Estében munka- :tala peremébe kapaszkodott, magával rántotta.

\ nézőközönség riadtan szét- jbent.

— Papa, papa! — kiáltotta a :ony gyerokhang.

Egyszerre többen is leguggol- [ az ájult kikiáltó mellé a jár- •a. göthös mellkasán megnyitók az inget, dörzsölgették a ve tóján, A szája sarkán szi- gó üreges nyáierecskéket a ;rek törölgette zsebkendővel, -.assan magához tért az öreg, szemét fölnyitotta, kérdőn kör-, járatta a tekintetét. Mi is torit? Csak arra emlékezett most g, hogy mozgott az utca, a ■ős. szóguldva szállt a földgo- , és azzal együtt ő maga is. nmi fájdalom, inkább valami ílemes zsongás himbálta, mint / kiterjesztett szárnyú madár izellősuhogásban.

V gyerek szíve örömében na- >t ugrott,

— Papa, ugye már nincs sem- bajod? — Kezét a hóna alá

de, emelte, talpra támogatta.

szétgurult tubusokat, cinkru- kat a kis kopott kofferba rak- összehajtogatta a munkaasz- t.

Odahaza megvetette apja ágyát, s lefektette, ö maga az ágy szélére telepedett.

— Papa, most mi lesz?

Az öreg kissé megemelte a fejét a csíkos vánkoson.

— Meg kell élnünk, kisfiam — mondta. — Majd te folytatod a mesterséget.

A gyerek így válaszolt:

— Éppen erre gondoltam, papa. Ne félj, hamar belejövök, te csak pihenj nyugodtan. Eleget dolgoztál. Nem vagyok én már olyan kicsi.

Merő töprengés, harmonikázó ránc az öreg homloka. Megmo- solyognivaló a gyerek kérkedése. Már hogyne volna kicsi, hiszen csak tizenkét éves! Késői gyermek, s korai félárva, az öreg nem volt már fiatal, amikor elszánta magát a házusodásra . . . A kínai cement azonban nem kezdőnek való, főleg nem gyereknek — hozta meg a döntést, így szólt hozzá:

— Van itt valami a te számodra, ami megfelelőbb lesz.

Fölült az ágyban, élénken rendelkezett. A kamrából előhozatta Vikivel a zöld viaszkockákat.. Bűvös radírnak nevezte ezt a portékát, és egész nap magyarázta, hogyan kell vele bánni. Viki késő éjszakáig gyakorolta a radírozást meg a szövegmondást.

Reggel az öreg úgy tett, mint akinek esze ágában sincs kibújni az ágyból. Ütra valóul megrázta Viki kezét, és azt mondta:

— Járj szerencsével, kisfiam.

Magára maradva számolta az

időt, gondolatban nyomon követte a gyerek minden mozdulatát. Most ér a placcra. Most szétnyitja az asztalt, kiteregeti a képes újságot, rendezgeti Moíst' 'mély lélegzetet vesz, s belefog:

— Hölgyek, urak, gyerekek ,.. — A vékonyan csengő hang elvész az utca zajában, a járókelők rá se hederílenek, közönyösen jönnek-mennek. Viki hangja elcsuklik, sírhatnékja támad, torkában gyülekeznek a könnyek. Számára csak most kezdődött el az élet, tűi fiatalon, s rögtön kudarccal. Hogy bízzon akkor a holnapban, ha mindjárt az első önálló próbálkozás keserű szájízt hagy benne?

Szúrta, karmolta az ágy, mintha tüskével hintették volna tele. Körülményesen fölkászálódott,

szedelőzlködött. Még szédült a gyöngeségtől, de az nem tarthatja vissza. Neki már mindegy, akkor legalább használjon az ember. Ennek is megvan a csíziója, akár az egész mesterségnek. A kölyök sohasem fogja megtudni.

Egv közeli kapumélyedésben úgy helyezkedett el, hogy csak ő láthassa, az őt ne. A rejtőzködés a csízió veleje.

— Nem kell hozzá tudomány, nem kell hozzá szakértelem — mondta Viki hibátlanul a kísérő- szöveget, csupán a hangja volt remegős. — Két-hóromszáz másolatot készíthetünk a bűvös radírral bármilyen képről,- ahogy önöknek bemutattam. Nem csalás, nem ámítás. Mindenkinek jut, amíg a készlet tart.

Csakhát kinek adjon? Jelentkező nincs, még mutatóban sem akadt. A könnyek már a szemét csípték, meg-megrándult álla, de azért hősiesen újra kezdte:

— Hölgyek, urak, gyerekek...

Tarts ki fiú— buzdította magában a kapu mélyedésében leselkedő öregember. Tarts ki még egy kicsit. Fürkészve vizslatta a kapu előtt elhaladók arcát, viselkedését, hogy kipuhatolja a természetüket.

Ra van az írva valahol az ember külsejére, csak a leolvasását kell megtanulni. Bár a rossz, a hitványság sokáig tud megtévesztő álarcot hordani. S ő itt most csak biztosra mehet, fogyóban a kölyök kitartása. Muszáj eltalálnia, egyből.

— Uram! — szólított meg egy poroszkáló, sárga felöltős férfit. Hanyagul kigombolkozva ballagott, a szemében apró rozsdapety- tyek. Ez, meg ahogy elmerült belső világának szemlélésében. bizalmat ébresztett benne. A könyökénél fogva húzta be magához a fedezékbe. Szabad kezével pénzt kotort elő a nadrágzsebéből, csupa egyforintos érmét. A révedező szelíd megrökönyödéssel meresztget- te a szemét.

— Uram hadarta a felhevült öreg —. tegyen meg egy csekély szívességet. Ott az a gyerek a plac- con. az én fiam. Most tanulja a mesterséget. Először csinálja önállóan. Én már kidőltem. De látja, nincs egy fia kuncsaft, mindjárt eltörik a mécses szegénykének. Vegyen a bűvös radírból az én költségemre. Ezért mindért.

— Rendicsek, fater! — mondta a sárgafelöltős. Zsebre vágta a pénzt, cinkosan az öregre kacsintott. — Értem én a csíziót.

Az öreg elégedetten dörzsölgette a kezét. Sikerült a választása, egyből sikerült. Ez még ismeri a régi szavakat.

Óvatosan kilesett a kapumélye- désből.

Az embere ott állt Viki asztala előtt, egycsomóban dobta a forintosokat a dobozba.

— Mindért — vetette utána foghegyről.

— Mennyi? — kérdezte a káp- rázó szemű Viki.

— Számold meg, öcsi.

Viki mohón megszámolta a

pénzt, majd ugyanannyi radír formájú portékát nyújtott át.

Az öröm villanyos izgalma gom bócba csomósodott a torkában.

— Nem kell hozzá tudomány,

nem kell hozzá szakértelem. ,

Hang kell, fiú — szurkolt neki magában az. apja. A hang a mi szakmánk szerszáma.

Végre-valahára lecsúszott az a gombóc, kitisztult, szinte szárnyalt a hangja.

— Két-háromszáz másolatot készíthetünk a bűvös radírral, bármilyen képről. ahogy önöknek bemutattam.

Ez az, bravó! — dicsérte az öreg a fedezékben. Igv kell azt. fiú. Nem lesz semmi baj.

Ügy belefeledkezett a lelkesedésbe. hogy amikor a sárgafelöltős szólította, összerezzent. A' régi. í'es kifejezéseket használta most

iá.

— Tessék, fater. Eltol a vásárfia.

Ö meg azt sem bánta volna, ha

nem kapja vissza a portékáját. Fő, hogy megélénkült az üzletmenet, miként általában történni szokott ilyenkor. Egyik vevő a másikat vonzza. Megér az egy kis áldozatot.

— Köszönöm uraságodnak — hálálkodott a kimustrált kikiáltó.

— Köszönöm a fiam nevében.

— Sok szerencsét a dinasztiához

— mondta távozóban a sárgafelöltős, újabb cinkos hunyorítás kíséretében.

A placc előtt azonban ismét megállt egy percre. Felöltője szárnyát meglengetve kotorászott a zsebe mélyén.

Ezúttal saját magának vett egy bűvös radírt a kikiáltófiókától.

Összeállítana: Rékasy Ildikó

Kiss Attila rajza

Xantus Gyula rajz.a