Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
1983. MÁJUS 28. Irodalom« művészet 9 Rózsa Endre: Haj, rege! Tűzifa-terűjét imbolyogva a fején cipelte, hol őzbak s cserje szökellt — ó elmaradozott a kaptatón, kendőt lazított, majd még szorosabbra húzta, megigazgatta tekercsét anyánk; asszonykorát zörgő ágbogokkal szarvazta föl az Ínség! Így lett, hogy a mi homlokunkon már születés előtt kiütköztek a szegénység félszeg agancsai, s hiába, hogy szarvasként rugaszkodtunk el a parttól — nem értünk másikat, s agancsaink súlyosodó nyomával repülünk — hova, meddig? Zöld rakéta: reményünk vagy, tölgy! Alsó ágaid hullajtva az erdőn, megrengettet a feltorló erő, gyökérzet szíjaz: helyből szállj fel, csóvád mennydörgő avarlángolás a rengeteg idők mélyéből, eleven csillagközi állomás vagy. s a Napba fúródsz végül! Engedelmesen utánamondja a •kislány: — Édes jó istenem ... — ... vedd gondjaidba ... — ... vedd gondjaidba ... — ... ezt a kis ártatlanságot. — ... ezt a kis ártatlanságot. — Tedd részesévé a mennyekben ... — Tedd részesévé a mennyekben ... — ... az örök boldogságnak. — ... az örök boldogságnak. — És adjál őnéki... — És adjál őnéki... — ... itt e földön örök nyugalmat, ámen. Surranva repül egy sárga madár, a kislány utánakapja a fejét. Riadtan az anyjára pillant: elfelejtette, mit keli, mondania. — Hol jár az eszed, ilyenkor is — néz rá megbántódva az anyja, s elismétli: — Itt e földön örök nyugalmat, ámen. — Itt e földön örök nyugalmat, ámen... Nehezet sóhajt az anyja. A már vány lapra térdel, és egy ágdarabbal kezdi fellazítani a földet a síron. Figyelmesen átnézi a nefelejcs tömött bokrait, kihúzgálja a kelő gyamot. A kislány arrafelé tekinget, amerre a sárga madár repült. Emlékszik melyik fára repült, de hiába nézi, nem látja a fán a sárga madarat. — Gyere csak — szól rá az anyja. A sírkő mögött, a földbe ágyazva literes forma befőttes üveg s egy bádogdoboz. Az elszáradt csokrokat kidobja belőlük az asszony, és a maradék vizet a ne felejcsre löttyenti. — Ebbe én, ebbe én! — fogja a kislány a konzerves dobozt, és szalad az anyja előtt, tudja már az utat a csaphoz De fölfordítja közben a dobozt, rozsdabarna lé csurran ki az aljáról. Nézi a fehér harisnyán szétterülő barna foltokat a kislány. Rémülten les föl az anyjára. — Te! Agyonütlek!... — Keserű, hirtelen indulattal nyakon le- gyinti az anyja. — Nem tudsz te vigyázni? ... Vesd le rögtön. Lehúzza a kislány lábáról a rozsdafoltos harisnyát. Sokáig mossa a csapnál, a hideg vízben. — Mit s'zerencsétlenkedsz. Húzd le a másikat. A kislány lehúzza a másik harisnyát is. Mezítlábra csatolja föl a cipőt. Nem meri elkérni most már a bádogdoöozt az anyjától, hogy abban ő vigye a vizet. Lépked a nyomában, nézi a dobozt, de nem meri elkérni. Az anyja meglocsolja a virágot a síron, és még egyszer fordul. Megint kilocsol valamennyit, aztán visszaigazítja az edényeket a sírkő mögé, a földbe, és beléjük helyezi a két csokrot. Amikor minden rendben van, Táborul a sírkőre újra. Átremeg a testén a hangtalan sírás, valamit suttog közben, nem érteni. Sovány testét a hideg márványhoz szorítja, a válla megrándul, görcsös mozdulattal öleli magához a sírkövet. Mögötte áll a kislány, moccanás nélkül nézi. Valamennyi idő múlva közelebb sompolyog, irigyen furakodik a csípőjéhez szorítja a homlokát. Fölegyenesedik az anyja. Meg- törülgeti a szemét, s búcsúzóul még egyszer végigtekint a síron. Buícsu: Zsóka búgócsigái A műhely nagy volt, három ablaka nyugatra, három ablaka keletre nézett. Valamikor a Hangszergyárhoz tartozott, és orgonasípokat intonáltak a falai között. De az nagyon régen volt. Amikor Zsóka megjelent az üzemben, akkor az emeleti műhely falából már egy vastag cső torkollt az udvarra, és émelyítő festékszagot árasztott áz összeszoruló háztetők közé. Zsóka akkoriban nem egészen értette a cső rendeltetését. Ha átment az udvaron, mindig megállt egy percre, hallgatta a monoton zúgást, és nézte, hogyan remeg a bádogzsalu a cső torkában. Olyan volt, mint egy pikkelyes állat. Zsóka egy kicsit félt tőle. Később megbarátkozott az elszívó berendezéssel. Amikor nyugdíjba ment a régi festőasszony, ő került a helyére. Délutánonként megvastagodott a levegőben a nit- rohígító gőze. kábító szagától elnehezedtek Zsóka szempillái. Ilyenkor bekapcsolta a villany- motort, és élvezte, hogy az öblös cső mindent beszippant, még a pádon heverő apróbb papírszeletké- ket is. Zsóka tavasz óta festett. Megta- nulta a ecsetkezelést, tudott bánni az apróka villanymotorral, ami szép lassan megforgatta a búgócsi- gákat a festék alatt, örült az új munkának, szerette a festékeket, az ecsetet, és a háztetők közé feszülő hatalmas műhelyt is. Egyformán. apró örömök között teltek napjai. Október végén benyitott hozzá a részlegvezető. Állt egy kicsit a festőpad mellett, aztán Zsókához fordult: Mától kezdve túlórázik az egész részleg. Sok rendelést kaptunk karácsonyra. Magának is itt kellene maradni. — Ma este még nem tudok, Centner elvtárs. Engem öt órakor várnak — mondta Zsóka és szöszke fejét oldalt fordítva a részleg- vezetőre nézett. — Akkor holnap estétől, jó? Zsókának elszorult a szíve, de nem merte mondani, hogy őt holnap este js várják. így hát bólintott, hogy jó, és szomorúan festett tovább. Zsókát ebben az időben már minden este várta valaki, és idegesen járkált a kapu előtt. ha Zsóka valamivel később jött. mint a többiek. De Zsóka ritkán ment később. Ha sok volt a munka. dolgozott inkább ebédszünetben is, de öt óránál nem maradt tovább. Az első este nem is tűnt hosszúnak. A megszaporodott munka lekötötte a figyelmét. Festéket is kellett kevernie, és azt szerette, mert közben próbálgatni lehet a — No, eredj, eredj — mondja. Szeretné az anyja kezét fogni a kislány, de előre kell mennie a keskeny gyalogúton. Szótlanul lépkednek a sírkövek közt. A fordulónál belekapaszkodik az anyja kezébe. Félénken kérdezi: — Anyu... és mitől szoktak meghalni? Nem válaszol az anyja. — Mitől lehet meghalni? Anyu... — Betegségtől — felel az anyja. — Mástól nem lehet? Keresztet vet az asszony a kápolnánál. — Mástól nem lehet meghalni?.. . Anyu... — Jól van már. Mindentől lehet. Az öregségtől is lehet. Eltűnődik ezen a kislány. Föl sem néz, úgy kérdezi: — És még... És még mitől?... De kiértek már a kőkapun, sietni kel] a megállóhoz. Épp most kanyarodik ki a temető sarka mögül a villamos. Megremeg a föld, sikoltanak a nehéz vaskerekek. Irtózattal nézi a kislány a közeledő villamost. Egy mozdulat, vagy annyi sem, csak a moccanó szándék — azután görcsösen kapaszko dik az anyjába, meleg testébe markol és följajdul. — Mi lelt? — szól rá indulattá] az anyja. De megretten egy kicsit, s lehajolva kérdi: — Ej. hát mi bajod ? ... Nem válaszol a kislány. Vézna kis testével erőszakosan bújik az anyjához. Összeállította: Rékasy Ildikó színeket. De a második este már elkedvetlenedett. Megállt az ablak mellett, és percekig bámulta a nedves háztetőket. Először csak a kapu elé kívánkozott, aztán a városba, de a gondolatai innen is tovább kísérték, az utóbbi időben megszokott. mámorító utakon. Szomorúan ült vissza a pádhoz. Megpróbálta felújítani a régi játékát. Húzott egy csíkot az ecsettel, és a téli égre gondolt, fagyra, befagyott tavakra, az alsó műhelyre, ahol söpörgetett a gépek körül, a gyárvárosba vezető hosz. szú útra, autóbuszokra, Hermann úrra. aki nappal egy élelmiszer- raktárba dolgozott, este pedig piros rajzlapokra kék lovakat festett. Zsóka ezen mosolygott égy kicsit, aztán fogta a másik ecsetet, és belemártotta a sárga festékbe. Az aranyló cseppektől megduzzadt ecsetet rányomta a csillogó búgócsigára, és a körbeszaladó csík nyomában elindultak a gondolatai is. — Kislány korában egyszer virágot szedett. Letört egy napraforgót, mert az volt a legnagyobb virág a mezőn. A szárából valami ragadós nedv szivárgott, mire hazaért. megfeketedett tőle a keze. Az édesanyja azt mondta, hogy gyanta, és azt is hozzátette, hogy a tolvajok mind gyantás kezűek. De Zsóka utána se gondolt arra, hogy úgy lopta a napraforgót. Vázába tette, és örült neki. Aztán eszébe jutottak az asztalosok, mert amikor az üzembe került, az asztalosok mellett dolgozott először. Kosárba merte a gyaluforgácsot, és levitte a pincébe. Nem volt ott sokáig. A művezető azt mondta, hogy az asztalosoknál nagy a por, és a gépek veszélyesek. Áthelyezték egy másik műhelybe. Ott nem volt por, de estig maszatos lett az arca az olajtól, mert ott meg akármihez ért, minden olajos volt. Amikor elolvadt a hó, ebédszünetben ő is kiült a lépcsőre sütkérezni. Ott hallotta meg, hogy a felső műhelyből elmegy a festőasszony. Egész pontosan emlékezett a művezető meghökkent arcára. Nagyon csodálkozott, amikor arra kérte, hogy engedjék a festőaszszony helyére. Meg kellett mondani azt is. hogy szeikrényt akar venni, világoszöld. sárga oldalú konyhaszekrényt. A piros szín festésénél nem jutott eszébe semmi, így a festéken kezdett tűnődni. Amikor a felső műhelybe került, azt mondta a részlegvezető, hogy a piros a legnehezebb szín. Az első két napban csak piros csíkokat festett a csigákra, .aztán lemosta róluk spiritusszal, és újra kezdte az egészet. Esténként olyan szaga volt a kezének. mint .egy vegyigyárnak. Mire megfestette a harmadik csigát, már elakadtak a gondolatai. Fárasztotta a régi játék,, nem tudott örülni sem az emlékeinek, sem a festékek színének, pedig szerette őket. Szomorúan az ablakra meredt, távoli fények után kutatott a szemével, de az esti ködön, háztetők és telefondrótok labirintusán át. csak valami távoli derengés szűrődött be a műhelybe. A felborzolódott ecseteket kedvetlenül feszítette a csigák hátának, és nem törődött vele, ha megszálkásodott a festés. Piros, sárga, kék csíkok tekeregtek előtte akár a kígyók, és a színes vonalak visszatértek önmagukba, éppen úgy, mint a gondolatai. Az egyik csigából kilógott az orsó. Zsóka nekitámasztotta a padnak, és beljebb nyomta. A csiga megperdült, és gyenge mutáló hangon megszólaltak a sípok. Egy pillanatig nézte a testetlenül tántorgó csigát, aztán hirtelen elkapta a nyelét, és jó erősen meghajtotta. A búgó hang lassan felemelkedett a pad fölé, körbejárta a hatalmas fehér falakat, aztán betöltötte az egész műhelyt. Zsóka minden rezdülését figyelte a csigának, és arra gondolt, hogy a gyermekek éppen ilyen kimeredt szemmel nézik majd, mint ő, csak azok örülnek neki. A gyermekeknek ez álmokat hozó varázslatos játék, neki pedig munkadarab, amiből naponta meg kell festeni kétszáz darabot. Aztán arra is gondolt, hogy a gyermekek nem tudják, hogy ő esténként mennyit szomorkodik a csigák felett, és azt sem tudják, hogy ki festi rájuk a színeket. Amikor újra tántorogni kezdett a csiga, elkapta a nyakánál', s a2 ölébe fogtai. Sokáig tűnődött felette, aztán hirtelen felderült az arca Előkereste a legfinomabb ecsetet, és piros festékbe mártotta. Megfordította a csigát és a síptárcsa fölé 'félkörben, szép egyenletes betűkkel odaírta, hogy Zsóka. Ezen az estén nem nézett többet az ablakra. Szép egyenletes csíkokat húzott az ecsettel, és ha valahol megszálkásodott a festés, azonnal kijavította Országh Lili; Labirintus
