Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
10 Barangolás az országban 1983. MÁJUS 28. biciklizek a környéken: 10 forint egy folt. nem panaszkodom, még ebben a korban is, fél szemmel is megkeresek néhány száz forintot. — Ha akarják énekelek is. Ezúttal nem keli érte fizetni. Csak úgy barátságból ... Kőkapu, sziklaszálon büszkélkedő kastély, csónakázótó. Az egykori mélységes csend a kisvasút elhagyott ala- gútjának sötét zugába menekült. Kiránduló csoporok, faházak hétvégi lakói, beutalt üdülők verik fel a környék nyugalmát. A vadak néhány éve még egy-egy hétvégén elmenekültek a környékről, most egy szarvascsapat alig száz méterről rezzenéstelenül figyeli a vásári kavargást. A környék gazdái azt mondják; így van ez jól. Az erdő mélyéről olyan avas füstszagot libbent a szél, amilyet csak öregeink nagykabátjából szagolhattunk ki akkor, amikor még a konyha szabadkéményébe lógott a sonka, szalonna. Most a kékes füst sokkal prózaibb okból pöffen elő a zöld lombok közül. Szénégetők fiátyolgatnak egyszerre három boksát. Bacsó Bertalan és Suták András készségesen adja meg a faszénké- szítés receptjét. Ezek szerint bükk- és gyertyánfát kell ölre vágni, majd szabályosan összerakni. Aztán száraz levéllel, földdel betakarni, alágyujtani. Ha túlságosan ég takargatni, ha szenved, levegőt adni neki. Egy boksa 50—60 mázsa fát is felvesz. Meglepetés? A laikus számára alighanem váratlan, hogy a tűz mindig ott ég izzóban, ahol a szél éri. A fene tudja miért hiszi azt az ember hogy a légáram az ellenkező oldalra fújja a lángot. .. A két mesterember azzal summázza a beszámolót, hogy eszünkbe ne jusson irigyelni őket; szezonban napi 24 órás készenléttel, havi 5 és fél- hatezer forintot keresnek. De hát várják a dánok, a nyugatnémetek, a grillsü- téshez a faszenet és hát úgy mondják, jól meg -is fizetnek érte. Márpedig a pénznek itt a hegyek között sincs szaga. Még füstszaga sem... A hollóházi templom 1967- ben, építésekor, olyan vihart kavart, ami az egyház ezer éves történetében is ritkaság. A gyár terjeszkedni kezdett, és a régi templomot kisajátították. Az új építésére Csaba László Ybl-díjas tervező kapta a megbízatást. Egy finnországi útja során támadt az ötlet, melyet a falu végén betonba álmodott. A terv láttán a hívek felzúdultak. Az akkori pap vitte a tervezőhöz a memorandumot; A hollóháziaknak templom formájú templom kell! Csaba László elsőként a „követet” győzte meg igazáról, ő a híveket próbálta — több kevesebb sikerrel. Volt, aki tüntetőén a szomszéd faluba járt imádkozni vasárnaponként. Aztán lassan odaszoktak, a hollóháziak. Ebben része volt annak is, hogy a keresztfán függő Krisztust Somogyi József szobrász alkotta meg, a Kálvária döbbenetes jeleneteit pedig Kovács Margit kerámikus mintázta. Akik a templomot nem tartották áhítatra méltónak — a művészet előtt meghajoltak. A templom tövében asszonyok árvacsalánért hajladoznak. A gyógynövény pihénxi szirmának kilójáért szárítva 600 forintot adnak. Egy hónap alatt jön össze ennyi. De hát itt a természet biztosítja a „háztájit”, s „ő” soha nem adott semmit olcsón. Néhány száz méterrel odébb, a porcelángyárban Szász Endre újító szellenie feszegeti a műhelyek falait. Én pedig azon gondolkodom: milyen erő vonzotta ebbe a pár száz lelkes hegyi faluba ennyi csodáját a művészetnek? A környéket járva egyre gyötrőbb hiányérzetem támad. Sokáig nem tudom az okát, aztán rájövök; egy sebhely húzódik végig a Hegyközön. Annak a kisvasúinak a nyoma, melyet néhány évvel ezelőtt megszüntettek. Zemplénagárdról Füzérkomlósig döcögött, pöfékelt ügybuzgón az apró mozdony, lépésben rángatva maga után a kocsikat. Vitte, hozta az embereket, a híreket, szállította a fát, a perlitet, generációk nőttek fel utasaként. Ha úgy tetszik; falvak ismerték meg egymást rajta. Anyám, ha hazaért Sátoraljaújhelyről, mindig hozott egy friss történetet, ami így kezdődött; „A kisvonaton mesélte egy mikóházi asz- szony...” Vajon mi pótolja majd, ezt a verőeret? Most még csak arra panaszkodnak az emberek, hogy nehezebb a közlekedés, az áruszállítás pedig alig megoldható. De vajon nem lesznek-e egymás ismeretével szegényebbek azok, akik a kisvasút nélkül nőnek fel? Palágyi Béla Fotó: Dede Géza A régi gyár — és egy új termék Szász Endre stúdiójából A boksát pedig így kell rakni hegyok, emberek Boksák, mus...” A kipirult arcú, ünneplőben parádézó diákoktól őr. Üjszászy Kálmán tudós professzor után érdeklődtünk aki éppen ebben az évben, 80 éves korában ment nyugdíjba. Bár a pataki szellemiség ma élő legnagyobb létesítményese, nevének hallatán a legtöbb gimnazista csak tanácstalanul huzigálta a vállát. Pedig a kollégium spiritus rectora az iskola egyik épületszár- myában őrzi a múlt szellemi kincseit. Sárospatakon, Sátoraljaújhelyben „jönnek-men- nek” a nagy emberek szellemei. Sátoraljaújhelyben iskola viselj Kossuth Lajos nevét, de betölti szelleme az egész várost. Nem könnyű a sorsa a hegyek közé gyűrt községek népének Széphalomtói Hollóházág. A kenyérkereset leleménye a foglalkozások sokaságát ..ötlötte ki” az évszázadok során, így bátran elmondhatjuk; kevés ilyen változatos életvitelű falvakat találni, mint- a Hegyközben. Széphalom és Mikó- háza Sátoraljaújhely iparából él. Pálháza fűrésztelepe, perlitbányája rántja magához Füzérradvány, Kovácsvágás, Filkeháza. Füzér, Pusztafalu kenyérkeresőit. A hegyi falvakban a „ván- doriparság” volt a sláger még nem is olyan régen. Drótos-, üvegeskészségekkel országoltak a kishutái ak, nagyhutaiak, vágáshutaiak. Hollóházán a porcelángyár ..fehérkenyerét” eszik a fü- zérkomlósiak és a helybeliek. És persze téeszek is vanDr. Kardos Béla művészettörténész (balról) öreg pataki diákként látogatott egykori iskolájába és dr. Üjszászy Kálmán professzor Ma tíz forintért ütök fel egy foltot nak, de az alföldi ember bizony elámulna a szerény termésátlagokon. Pálházán perlitbányászat ürügyén kevés híján elfaragtak egy hegyet. Néhány év alatt sok százmétert hátrált a lépcsőzetesen kikezdett hegyoldal, ám a per- litőrlő egyhangú dorombolása jelzi: van még bőségesen a hang- és hőszigetelő, habkönnyű építőanyagból. Kishútánál balra kanyarodva még mindig elfogadható úton haladunk. Nagyhutában, ha lehet, tovább keskenyedik az út, mígnem egy hegyoldalnál vége lesz. Ha úgy tetszik; itt a világ vége. A helybeliek szlovákra fordítják a szót. így tárgyalják meg az idegen érkezését. Jatkovics Miklós bácsit keressük, aki a hírek szerint a környező községekben még mindig gyógyítja a lyukas lábasokat, fazekakat. Az öreg rossz hangulatban süt- teti magát a tornácon a napijai. Influenza támadta meg, immár másodszor ebben az évben. Itt a hegyek között „drága” a kenyér, így a szót sem méri ingyen a házigazda. — Először is beszéljük meg. mennyit fizetnek. Ha csak újságba lesz amit mondok, kétszáz forint a tarifa, ha énekelni is kell, 550 és egy üveg „nyakolaj”. Megegyezünk, s ettől kezdve folyékonyan sorolja 75 nehéz évének történetét. — Három osztályt jártam. Heten voltunk gyerekek, nem tanulhattam tovább. Négy évig bojtár voltam, aztán apám maga mellé vett üvegesnek. Hátamra vettem a krosenkát és Debrecen. Nyíregyháza környékén kutyagoltam faluról-falura. Egy évben 7—8 hónapig voltam úton, ott éjszakáztam, ahol rám esteledett. Legtöbbször színben, pajtában; bizony fé] évig sem jött le rólam a ruha. Ha megázott, rajtam száradt meg. Télen hazatértem, és ha este érkeztem, hajnalban már a ház zívszorongva érkezem szülőföldemre. Már Szerencstől fürkészni kezdtem fotós kollégám arcát, vajon nem okoz-e neki csalódást a látvány ahhoz képest, amennyi szépet útközben elzengtem Sárospatakról. Sátoraljaújhelyről, aztán ' a Hegyközről, melybe valósággal beterelj az embert jobbról az országhatár, balról a Sátorhegyek vonulata. Hát persze, hogy tervet készítettünk; komolyat, több napra szólót, eldöntöttük miként fogjuk sorra venni a várhatóan sok látnivalót, hiszen krónikásának is kell lenni az eltöltött napoknak. Aztán Sárospatakon megnyíltak az emlékek zsilipéi, és ettől kezdve kétségbeesetten próbáltuk mederben tartani az eseményeket — hiába. A sárospataki Rákóczi gimnázium előtt mindig torkomban dobogó szívvel állok meg. Az iskola életkora a félezredik év felé közeleg, s közben számtalanszor bejárta a történelem cikkcakk- jait. Volt kollégium, amikor gimnázium, tanítóképző, teológia és jogakadémia, négy iskola működött a falai között. Számomra az államosítás jelenti a személyes élményt, ami itt ugyancsak tudathasadásos helyzetet produkált. 1948-ban a nyolc gimnázium alsó négy osztálya „Kettes számú általános iskola” jett. Amíg a néko- szosok „Elvtárs a csákányt ...” énekelve vonultak az iskolába, itt a hét az imateremben kezdődött. A másik általánosban, a .,volt polgáriban”, oroszul tanultak, itt Dévai tanár úr angolra okított bennünket. A másik általánosból falujárásra vitte a teherautó a tanulókat — itt mendikáns- ként verseltünk sátoros ünnepeken. Persze a határ mára elmosódott. Talán túlságosan is. Ottjártunkkor a Rákóczi gimnázium végzősei csengőbúcsúra készültek. Ballagást mondanánk másütt, — itt csengőbúcsú alkalmával hangzik fel a „Gandeákörül volt munkám. Többször hanyatt estem az üvegtáblákkal, el is ment a kedvem ettől a szakmától. Kitanultam hát a bádogosmesterséget, és 56 évig ezzel kerestem a kenyerem. Békéscsaba. Orosháza, Mezőtúr, Túrkeve utcáin kurjongattam, hogy „drótozni-fótoz- ni!”. 1934-ben nősültem, négy év múlva házat építettem. Ez alatt az idő alatt egy korty ital le nem ment a torkomon. Ha azt láttam kiírva, hogy „Bor. sör, pálinka”, azt mondtam magamnak, ez borbélyműhely. Régen hét fillérért kalapáltam fel egy foltot. Ha egy pengőt meg tudtam keresni egyetlen nap alatt, este már úgy rogytam le a szalmára. Három fiam bányász, két lányom Miskolcon él. Jól vannak. Most itt A hollóházi templom, amely nem mindennapi vihart kavart, belsejében a művészet szelleme lakozik