Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
1983. ÁPRILIS 16. 8 Irodalom, művészet cSzáz m nuigijur nőnél Iái bél Thurzó Gábor: Az öregasszony és a katona sztendők óta már az öregasszony minden délután elsétált a Vár oldalába. Tavasz, óta nem minden olyan ott, mint régen, amikor a kis teret még elipsznek hívták. Valami vihar kitépte és megszaggatta a fákat, koronájuk eltűnt, égő sebeikből sarjadnak dúsan és ittasan a levelek. Tele van kráterekkel az aszfalt, mint apró vízesés szökell át fölöttük a vízvezeték cifra lyukaiból a víz, a leomlott várfalakról a csurranó, hazát- lanul tévelygő borostyán. Mostanában egy ilyen kráterhez jön el az öregasszony minden nap. A kráterbe a télen még katonát temettek. Csúnya halott lehetett, azt se tudták róla a várbeliek, magyar-e '■ agy német, öreg-e vagy fiatal, azt írták ezért két kerítésszilánkból spárgával összekötött keresztjére: Ismeretlen katona. Az öregasszony időnként virágot tesz a teknő alakúra horpadt sírra, egy konzervdobozba. Van a sír közelében egy félig földbe lökött, át- lyuggatott pad, ide szokott leülni, és itt marad legtöbbször litániáig. Itt ül és kötöget az öregasszony, úgy érzi, a halott az ő halottja. Talán — gondolkozik el néha —, talán azért az övé, mert ismeretlen. Most is ott ül mellette. Méltóságteljes körülötte az ősz, hullanak a sebekből a levelek, a vár bombaverte szurdokaiba belapul fénylőn az őszi köd. Nagyon szép így a táj, mint egy vén arcon: rajta is elvegyülnek a sebhelyek a ráncokkal. Az öregasszony kötöget ujjatlan kesztyűben, fején bóbitaformájú kalap. Nagyon szép kék a szeme, okos szem és tiszta.. Az ilyen szemekre mondják, hogy nekik már mindegy, mindent megértenek, még a gonoszságot is. Mert aki sokat élt, az már nem csodálkozik úgy a gonoszságon és butaságon, mint aki fiatat. Megszokta, hogy ez a természetes. Vékony kis szél megy végig az úton, összekócolja a konzervdobozban a vörös faleveleket. Az öregasszony szereti a rendet, feláll tehát, hogy megigazítsa a lombcsokor kuszáit fürtjeit. Ahogy így guggol, a horpadt sírocska mellett, mintha valaki szólítaná. , Nagyon messziről ezt mondja egy fiatal hang: — Mit törődsz a sírommal, te öregasszony? Az öregasszony kiegyenesedik úgy, ahogy egy ilyen öregasszony ki tud egyenesedni, sötétkék man- tillájában, és figyel, ki szólítja. Talán gyerekek tréfálnak vele, vagy Szimcsákné, a miniszteri altiszt özvegye, aki együtt lakik vele a rozoga, egy csomó összedobált füstös téglához hasonló házban, a Lant utcában, és elcsúfo- lódik vele, amiért mindennap kijár a sírhoz. De nem a gyerekek kötekednek vele, és nem is Szimcsákné. — Ki szólít, no? — kérdezi türelmetlenül és körülnéz. — Én vagyok. Az ismeretlen katona — feleli erre az előbbi hang, szelíden és kicsit megbántottam — Nem ismered a hangomat? Az öregasszony elmosolyodik. — Bocsáss meg, hogy nem tudtam mindjárt, ki beszél. Csak a sírodul ismerem. Mit akarsz tőlem ? És leül a sír mellé, egy messziről ideröpült márványdarabkára, mintha gyermek ágya mellé ereszkednék le, lámpaoltás előtt egy pillanatra. Azt kérdeztem, te kedves öregasszony, miért ápolod a síromat? — Mert nem ápolja senki — feleli szelíden és magától értetődőn. — Mert ismeretlen vagy. — De katona voltam! — kiált fel az ismeretlen katona. — Éppen azért. Én nagyon jól tudom, hogy a halott katonákkal, akiknek a nevét nem is tudják, senki sem törődik. — Én azonban nem érdemiem meg. Az öregasszony tovább erőszakoskodik. — Az nem baj, édes fiam. Katona voltál, nekem ennyi elég. A katona tovább erősködik. Az öregasszony szinte látja, ahogy odalent, egy könyöknyivel mélyebben, homok és törmelék alatt, a homlokát ráncolja. — Én nem tudtam, hogy nem az igazságért harcolok! — Na látod, hát ezért hozok virágot a sírodra, és gereblyézem el rajta játékgereblvével a földet. Te nem tehetsz róla. — És kicsit elgondolkozik. — De régen, a többi katonák se tehettek róla. — Tudod, hogy ki. vagyok? — firtatja lázongva a katona. Az öregasszony nagyon sajnálja most a katonát. Makacs kölyök! Hát érdekli őt, hogy kicsoda? Ha meg nem szólítja, soha eszébe se jut gondolkozni azon, ki fekszik odalent. — Az nem fontos. Nyugodj meg, és aludj tovább. — De én nem tudok. — Mért nem tudsz? — Hát nem érted? — a katona valósággal felkiált, úgyhogy az öregasszony riadtan szétnéz: meg ne hallják! És csitítani szeretné. És a katona, mintha egy véres seb kiáltaná, mondja: — Én katona voltam! — Hallgass et Ne beszélj tovább. H De beszélek! — és most sír a katona gyermekesen. — Ha nem törődsz velem, nem baj. De ha továbbra is gondomat látod, azt keli hinnem, becsaptalak, ha nem beszélek. Mért jöttél ide a síromhoz? Mért nem hagysz békén? Mért juttatod eszembe, hogy katona voltam és harcoltam? Menj Thurzó Gábor (1912- 1979) a Nyugat harmadik nemzedékének jelentős és széles körben népszerű írója. Polgári családból származott. Tanulmányait Budapesten végezte, majd az Élet című irodalmi folyóirat szerkesztője, a Vigilia és az Ezüstkor munkatársa lett. Pályája a harmincas évek elején indult. Munkásságára a modern angol és francia katolikus irodalom (Mauri- ac), a kor társ magyar írók közül elsősorban Mátrai Sándor hatott. Regényeiben, elbeszéléseiben kritikjtsan ábrázolta a pesti polgárság életét, hanyatlását, s a polgári származású fiatal értelmiség törekvéseit mutatta be. 1945 után a Művész Színház, a filmgyár, majd a televízió dramaturgjaként dolgozott. Sikeres forgatókönyveket, hangjátékokat s színműveket is irt, több klasszikus irodalmi alkotás megfilmesítésében működött közre. Felszabadulás utáni prózája az ellenforradalmi korszak háborús felelősségét s a polgári értelmiségnek a szocialista társadalom hatására átalakult gondolatvilágát ábrázolja. személyesebb tárgyú írásaiban ifjúságát, régi pesti életét idézi fel. Utolsó novelláiban fegyelmezett tárgyilagossággal számol be súlyos betegsége tapasztalatairól (Az utolsó kör, 19X0). Háromszor kapott József At- tila-díjat. Elbeszélő művészetét hűvös. távolságtartó ábrázolás s a mélyen rejtőzködő Ura, biztos szerkesztés, szűkszavúság és csiszolt, könnyed stílus jellemzi. Válogatott elbeszélései A rászedettek, című kötetben jelentek meg 1912-ben. el innen, fuss el innen, te öregasszony. — Hallgass, hallgass. Most már nem vagy élő katona, most már nem is vagy katona, csak egy halott. A katona megszeppenten elhallgat, az öregasszony felsóhajt: no végre, hogy nem kell tovább vitatkozni. kötheti tovább a kis rék- lit. Az ujja már megvan, most csinálja a hátát. Két napja sürgetik a vízivárosi boltban, de hiába, a sírral is törődni kell, meg takarítani is, nehezen készül el vele. Éppen fogja a kötését, amikor megint megszólal, türelmetlenül a katona: — Itt vagy még, öregasszony? — Itt vagyok, lelkem, itt, itt. — Menj el — kiáltja elkeseredetten, mint egy vezényszót, amit csontváz-fogak csattogtatnak —, ne törődj velem, mondtam már. Katona voltam, nem vagyok hőst — Hős voltál, nyugodj meg. Mert meghaltál a csatában. — Hát nem érted a különbséget? Ebben a csatában mi nem voltunk hősök! Az öregasszony lassan mérges lesz. Bedugja hímzett, pipacsos táskájába a kötést, és úgy tipeg oda a sírhoz, mint egy akaratos gyerekhez, aki most már pofont érdemel. — Hős voltál, na. Most már elég legyen. — Nem voltam hős — felesel a katona elkeseredetten. — És miért nem? Hiszen harcoltál és meghaltál. Azok mind hősök. A katona erre újra elsírja magát odalent, az öregasszony hallja zokogását. És ahogy csillapodik a sírás, a katona megint megszólal: — Nem hősök azok, akiket nem énekelnek meg a költők. Érted? Akiket el kell felejteni, akiket ócsárolni lehet csak. Énrólam és a többiekről, érted, soha, soha nem énekelnek majd a költők. Az öregasszony nem érti meg, amit a katona mond. öreg és csökönyös. Ö igenis hősnek látott mindig minden katonát: babérral a homlokán, tüzes tekintettel, kivont szablyával, a dúlt csatamezőn vagy a lángoló várfokon. Ezeket a mostani időket se ismerte, mert nagyon-nagyon öreg volt már, és mindenről csak annyit tudott, hogy keveset ettek, sokat voltak a pincében, a mennyezetről fényesen meszes víz csöpögött egy lavórba, aztán jöttek a repülőgépek, megrázkódott folyton a föld, puffantak a bombák, és amikor elfogyott a babja meg a borsója, Szimcsákné adott a magáéból. És kötögette a rékliket, mert nem tudta, hogy a bolt, ahová köti, nemso kára marék hamu lesz, a házzal egvütt, amelyben áll. Így hát nem érti meg most sem a katonát. Odamegy megint hozzá, megigazítja a vörös levélcsokrot: — Jól van, jól van. Hát nem fognak megénekelni. Nna, — És mint valami szelíd tromfot, hozzáteszi még: — Ne légy olyan hiú. De én azért kijövök a sírodhoz. Vár, hogy a katona megint mérges lesz vagy megköszöni. De az már nem felel neki. Így aztán még megjegyzi, kicsit csalódottan: — Mert most már ember vagy, na, Azért jövök ki hozzád ezután is. icsil sokáig beszélgettek. jö.i az alkony, lentről, a vízben ázó hídról, az eltorlaszolt alag- útról jön felfelé, kényelmesen, szürkén. füstöt és ködöt húzva maga után. itt-ott apró csillagokkal megszórva, mert már égnek a lámpák. Az öregasszony felszedelőzködik. és elindul fölfelé, óvatosan, a csorba lépcsőkön, a Lant utcába. Ügy siet, hogy néha elszorul a szíve, de hiába, sietnie kell, mert már késő van, és Szimcsákné addig megeszi az egész vacsorát- Pedig lán- gos lesz, amit nagyon szeret, és többet is enne belőle, ha Szimcsákné nem lenne annyira falánk. Kiss Jenő: A FAL Egyedül gondolataimmal, bezárva önmagamba, mi ez: börtön? szabadság? Ha börtön, nem baj, időnként meglátogat a világ, ha meg szabadság, majd én látogatom meg a világot. Bármint legyen, így jól érzem magam. A fal az én falam. G. Nagy llián: Művészet Zuhogott. A határállomáson veszteglő hosszú kocsisor végéhez rozogát Trabant érkezett pöfögve. A mellette ülő fiú szedelődzködött, fejébe nyomta fekete kalapját. — Köszönöm a fuvart, minden jót. — Kinyitotta az ajtót és kiszállt. — Te! — kiáltottak utána. — Hülyére 'ázol! — Ha kedvezőtlen idők járnak, hát kedvezőtlen idők járnak. Jó éjszakát. Lassan, zsebre dugott kézzel sétált föl a sorompóig. A kocsikból úgy néztek utána, mintha ősembert látnának, aki nem ismer se civilizációt, se influenzát. Hideg menetelt a hátukon. Mire a határőrhöz ért, alaposan ek is ázott. Elővette útlevelét, de a katona rászólt. — Várni, Várni! Meglátta a fiú táskájából kiálló rudacskát. — Ez mi lenni? — kérdezte gyanakodva. — Furulya. A vásárban vettem — kihúzta, megmutatta. Nem fegyver, fából van. — Á! Tudni muzsika — mosolygott a katona. — Lenni művész, ó játszani nekem, játszani kicsi dal! ■ — Nem tudok. Nem vagyok zenész, csak úgy vettem. Megtetszett. — No jó, menni kicsit vissza, várni, várni! Ügy 100—150' méternyire volt egy kihalt épület. A fiú odasétált, beállt az eresz alá, nézegette hangszerét. Kár, hogy nem tudok rajta játszani — gondolta. De az ösztön az mégiscsak valami! Belefújt. Szép, halk, éles hangot adott. Próbált valami dallamot összehozni: Tüti-tü-dü-ta ra ta-ri dam. — Gyönyörű! Ezek a hangok?! A pillanat műve. Az én „művem”. A szívemé, lelkem titkos jelei, hangjai: lélek-csönd-furulya- hangok-fül-lélek. — Azanyját! — Újra megszólaltatta, először halkabban, aztán erősebben. Játszott, csodálkozott. Ez az — súgta magának. Abbahagyta. Kis szünet után megpróbálta megismételni az előbbi dallamot. Sikerült. Üjabb motívumokat fújdogált hozzá, majd kezdte elölről. Egyre hosz- szabb dallamokat ismételt meg, bővítette improvizatív variációkkal. Rájött, ha a nyelvét is mozgatja közben, sokkal izgalmasabb a dolog. Prrr-ra cirram-parra-rram — Mi lenne, ha elfurulyáznék egy verset?! Nézzük csak! Héjanász az avaron. Belekezdett. A hangok szomorúan, hosszasan szakadtak föl. Hajlította, erősítette, gyorsította, lassította. — Ez az! Ez az! Góg és Magóg fia vagyok én. A lábával vadul dobolni kezdett. A Hortobágy poétája A magyar Ugaron. A Tisza-parton Hajlongott előre-hátra. Egyre erősebben, bátrabban, vészesebben fújta. Arcán veríték-gyöngyök csil lagképe. Szemében gyönyörűség, fájdalom, dac, megszállottság. Két könyöke le-föl mozgott ritmikusan, mint a szárnyak. Egyetlen eksztázisban ringott, mint az önfeledten repülősdit játsszó gyermek, mint a sirály-hívogató viharzó tenger. Fújta! Fújta! Fújta! Csak akkor születtek nagy dolgok ti-tiditti-dü-du to-te tidö-ti Ha bátrak voltak akik mertek tü-tüdü-tüdüzögi-fré igu-lade Nem vette észre, hogy a katona ott áll előtte földühödött arccal. — Hééééé! — kiáltott rá. A fiú kiejtette kezéből a hangszert. — Útlevél!? Ütlevél! Menni a fenébe!
