Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
s Irodalom, művészét 1983; MÁRCIUS 26. y Asztalos István (1909— 1960). A romániai magyar próza egyik legjelentősebb képviselője. Apja vasutas volt, később elbocsátották. Ö maga a polgári iskola elvégzése után munkás lett: volt bányász, favágó, dolgozott szövőgyárban. Tevékeny részt vállalt a két világháború közötti baloldali mozgalmakban. Első novellájával 1938-ban jelentkezett, a következő évben megjelent első regénye is (Elmondja János, 1939). Témáit a kisemberek küzdelmes hétköznapjaiból, a falusi és városi proletariátus életéből merítette. A „valóságirodalom" híve volt, Móricz Zsig- mondot vallotta mesterének. A második világháború idején már elismert író volt. Katonai élményeiről riportregényben számolt be. A fel- szabadulás után a Falvak Népét, majd az Utunk prózai rovatát szerkesztette. 1957-ben ö szervezte meg a Napsugár című gyermeklap munkatársi gárdáját, s a Benedek E lek-i hagyományt felújítva a legjobb költőket és novellistákat nyerte meg a gyermekirodalom számára. 1949- ben és 1952-ben Szél fúvatlan nem indul és Fiatal szívvel című regényeiért Állami-díjat kapott. Legsajátabb műfaja azonban az elbeszélés. Míg az ötvenes években írt regényeire a sematizmus is rányomta bélyegét, elbeszéléseiben sikerült visszatalálnia régebbi novelláinak hangvételéhez, színvonalához. Realista stíluseszményéhez élete végéig hű maradt. írásai az élő beszéd természetességével, s népi eredetű humora sajátos varázsával hatnak. Száz m nuuf if/ii' nfíotlláibál indég a más ökre vé- mm généi csetédkedni, iWt utolsó mesterség az... — panaszolta sokszor odahaza az öreg Jóska. — Jó az Isten, majd csak. lesz valahogy — biztatta meg ilyenkor istenes felesége, a sok dologba megpúposodott öregasszony. — Lesz, lesz — biggyent el az öreg —, még meg is halunk, ügyi — legyintett. — Jobb az ökörnek, hidd meg, azt legalább etetik... Mert egyszer, nézd csak meg, mit csinálok!... Hát lehetett is az öregnek panasza bőven. Rossz helyen béres- kedett, fene rossz helyen. A mél-' tóságossa.1 ugyan még ki lehetett jönni valahogy, de a tiszttartóval már bajosan. Beleszokott az már a hivatalába, mint a kuvasz a kutyaságba. Még verte is a 'bérest, ha olyan kedve akadt. Kis- isten volt, nem egyéb. Ki mert volna szembeszállni véle?... Senki. Ha csak egyet mukkant is akárki, már csapta el. S mégis megesett az is. A szem- beszállás. Meg az. Eleinte hinni se merték, azután meg naggyá fújták a dolgot. Nőtt az s színesedett, mint a buborék. Ráfogták, hogy Biri Péter, a rongy béres, megverte a csupa büszke tiszttartót. — A földre verte, s ott is ütötte... — dicsekedték örömmel. Nem volt igaz! Bori Péter tagadta is eleget, de már neki sem hittek. — Lefizette szégyenében — mondták. — Megérdemelte, jól tetted — súgták oda neki még azután is sokszor. Addig-addig, hogy a katonaságtól nemrég szabadult legény is a végén már csak félszájjal beszélt, titkolózott, mint aki csak nem akarja mondani. Tetszett neki, hogy kinek tartják. Pedig az egészből csak annyi volt igaz, hogy szembeszállot't a nagy kövér emberrel, mikor az ráemelte a botot. Úgy történt, hogy egyik nap szürkület felé csúnya nagy esőt adott az Isten. Biri Péter csurom- ra ázott az ökrök mellett, ahogy hozta be a nagy szekér sarjút. A mezei út fogta úgy a szekeret, hogy púposodtak az ökrök. A faluhoz közel aktáin az első kerék beásta magát egy akkora vágásba, hogy agyig. Az ökrök fújtak, taroltak. Biri Péter rekedtre ordította magát, s mind csak hiába. Állt, nézte a kereket s az eget. Gúnyája vizes, ő éhes, s né, itt fogja a sötét. — Csá, hogy a mennybéli úristen... Csá, te, sze este van!... — rökre, hogy valakin ő is bosszúját töltse. — Mondtam, hogy ne csapd!... — meredt rá a tiszttartó, s a botot is felemelte rá. Biri Péterből, maga sem tudta hogy, csak kiömlött a harag. — Ide ne, tiszttartó úr!... — kapta ki a sarjuk közé szúrt villát. — Ide ne, mert!... — Többet nem szólt, csak markolta a nyelet. Feketédet! a szeme, s a szája összeszorult vékonyra. A tiszttartó bele is hökkent. — Csendőrkézre adlak, bitang!... — ígérte ijedten, s hadonászott a bottal. Csak hadonászott a bottal. Csak hadonászott, ütni, azt nem mert. A legény állt ikonokul. A tiszttartó belezavarodott á mocskol ódásba. Asztalos István: Béresek hajkurászta az ökröket mérgesen. — Hó, te, hó!... — állítgatta aztán, mert azok ráigyekeztek a rúdra, hogy csak ropogott belé. Aztán megint csak állt-várt, szidta hol az ökröket, hol meg az Istent. Ügy kapta ott a tiszttartó, aki hazafelé jődögélt éppen. — Mit csináltál, te, mit csináltál?!... — kezdte rá mérgesen. A legény felmutatott az égre. — Az ótt fenn, az csinálta... — s lkáromkodott pogányul. — Indíts, ne pofázz! — szólít rá ' kurtán a nagy vastag ember. A legény csendített, kiabált, az ökrök dőltek a húzásnak, mélyed- tek a sárba. A szekér csak nem mozdult. — Állj elébük, s oldalt húzasd, marha! — kiáltott a tiszttartó. — Oldalt, te, oldalt!... A legény bokán felül állt a dagadó sáriban. Az egyik ökör majd térdre bukott az erős húzástól. A szekeret fogta a föld. — Állj innét, te!... Állj, mert!... — ordított a tiszttartó, s lökdöste a fiút félre onnan. Az húzódott hátrább. A tiszttartó állt most az ökrök elé, s csavarta a rudat mindjobban. Az ökrök faroltak, cuppogtak, a szekér hátulja magasodott, s az első kerék még jobban nyomult a sárba. — Biztasd őket, mit állasz!... ordított a tiszttartó. A legény cságatott. emeldeste az ostort, a szekér egészen megdőlt, s a rúd csak nagyot roppant gyászosan. — Mit csapdosol, te. mit csap- dosol! — ijedt meg a tiszttartó, s tároltatta az ökröket vissza nagy hamar. Aztán nézegette a rudat féléken. Meg volt biz az repedve tejből. — Mindég csak a kár, a mániáját... — ordította. — Mert holnap elcsaplak, az istenedet!... A béres megrándult. — Csá nye!... — csapott az ök— Hányd le, húzasd ki, de hazahozd, mert!... — parancsolta szigorúan. — Kicsi legényt csinálok én belőled, ne félj! — fenyegetőzött még hatalmasan, s azzal Otthagyta. A legény nézett utána komoran, keserűen. Későre került csak haza, de sar- jú nélkül. Lerakta, s otthagyta az út szélén haragjában. Nem bolond éjjel is dolgozni. Így is elmúlt éjfél, mire ledughatta magát a vackába. Aztán úgyis elcsapja, gondolta keserű egykedvűen. A tiszttartó el is csapta. Még a bérét sem adta ki. — Fizesse meg a rudalt!... — mondta. A fogát csikorgatta szegény, s ígérte reggel a többi előtt, hogy felgyújtja, fel ő!... Az öreg Jóska rokona volt szeg- ről-végről. Csak hallgatta az öreg nagy elgondolkozva. Valamin járatta az eszét erősen. A többiek is nézték a földet. — S nem ütött hozzád, te?... — kérdezte meg az öreg hirtelen ül. — Jaj, az istenit, hát hazudok én?... — nézeltt rá Biri Péter. Az öreg a fejét csóválta. — Akkor már ő is csak egy ember, én azt mondom... — sus- mogta nagy titkosan. — Mondjátok, egy se marad, ha Pétert elcsapja... Sok a dolog, mit tud csinálni... — Hát maga?-.- kérdeziték azok bizalmatlanul. Most az öreg kezdett el fészke- lődni. — Hogy én?... Hát izé... — hirtelen mérges lett. — Hát én is egykutya vagyak veletek... nekem is kijut, vagy nem?... — Megcsendesedett. — Hiába na, így nem lehet, ma Péter, holnap mii... Tudja az áldás... — vakarta meg a fejét — mit mondtak na? De azok csak hallgattak pislogva, s hallgattak biza egész nap. Dugdosták egymás elől még a szemüket is, nemcsak a szavukat. Mindegyik a Péter baját igyekezett kisebbíteni, de mindegyik rájött, hogy Péter baja az ő baja is. Káromkodtak belé. Mindegyik azt szerette volna legeslegj óbban, ha ö valahogy kimaradhatna, de a többi csinálja meg. Igen, de mindegyik íelíjedt, hogy ha mind ezt akarja, marad minden a tiszttartó kedvére. Erre már csak azt keresték, hogyan biztassák egyik a mást mind bátrabban. — Van igaza az öregnek. . . — gyűltek össze az esti sötétben. Az elején még sunyiskodtak. fé- lősködtek egymással, de a végén csak megegyeztek nehezen. És biza másnap hagyták az ökröket az istállóban, a szekereket a színben, még villát sem fogtak ganékihányni. A tiszttartó azt sem tudta, hova legyen veszett dühében. Ordítozott csúnyán, aztán elrohant a jegyzőhöz is végül. Az hallgatta kénytelenkedve. — ö nem sokat tehet — húzódozott. — Egyezzék ki velük... — tanácsolta. Erővel senkit nem lehet munkára fogni... s az ő falujában nem szereti az ilyesmit... Kellemetlen... — mondta. Hogy ő ezekkel?... — képedt el á tiszttartó. — Jaj, azt a! ... Inkább még a faluból is ikivereti őket — kiabálta, s fújt bele veresen. De hát csak nem verette. A sarjú java a mezőn volt, a sok dolog a nyakán. Estig még kibírta valahogy, akkor aztán maga elé hívatta az öreg bérest. Jött az, csak nem egyedül, Ötön álltak a tiszttartó elé. Az komoran nézte őket — Hát ittmaradhat az a bitang... — mondta ki végül rekedten. — De nehogy még egyszer, mert!... Akkor nincs pardon!... — fejezíte be dühösen. A vén Jóska bólintgatott nagy alázatosan, s cserélgette lábait zavartan. Mind a többire nézett sunyin, de azok hall-attak .konokul. Az öreg nyeldesett. nyelde- sett, végül is kimondta: — De a rúdért se húzzon a tekintetes úr, sze nem hibás abba se, ugye ma... — A többire nézett, mondjanak azok is valamit. Morgott is mindegyik összevisz- sza. A tiszttartó csak állt rájuk meredve. Hirtelen kigombolta az inge gallérját. — Jó, ne fizessen a rúdért se... — mondta, de csak suttogva jött ki a hangja. — Ugye, na — vidámult fed az öreg. Hát akkor jó lesz — öntötte el az öröm. — Menjünk, na — fordult a többiekhez sután. Kimentek. A tiszttartó megnézte utánuk az ajtót, aztán csak kilobbant a száján a düh: — A bitangok!... a senkik!.. — Felrúgta a mellette álló széket. Telidesteli volt haraggal. haraggal, a béresek örömmel. I J — Látod, így is le- hét... — dicsekedte otthon feleségének az öreg ‘béres. A vén, fogatlan asszony örvendezve hallgatta. — Biza jó az Isten... — bólogatott. — Ha ő akarja, minden lehet. Az öreg meghökkenve meredt rá. Végül is degyinltett. — Hiába na. te ilyen vagy... Veled nincs kivel... Szerb György: Áldozás tavaszi széllel Fújj szél ég tüdejéből göndörén áradj el sose fáradj fújj szél vidd a vizeknek föl-lemenését végig a földön lárma köszöntsön fújj szél lánya a Napnak kék levegőnek földi utaknak fújj szél fák szaga nőjjön lomb keze lengjen száraza törjön giz-gaz izegjen ostora vágjon fű elömöljön lenn a lapályon fújj szél szárnyak alá kapj százezeréves üszkokét égess pernye pörögjön füst könyörögjön inten örüljön megkönyörüljön fújj szél hegy ne akasszon ég puha bojtja el ne apasszon fújj szél jég ne fagyasszon nap ne lohasszon kék ki ne oldjon fújj szél végig a Holdon túl teli fényén hét csupa fényév karjaid öble benne pörögve száz szita csillag köd-pora csillog hullik a mélybe északi fénybe fújj szél éget az arcom. Bíró András: Dal Voltál héja-madaram lettél szelíd galambom voltál ordas farkasom lettél kerti őzikém pedig semmit se tettem hogy te engem megszeress tanú tucat gyermekünk s asszonyt-nevelő idő Orsovai Emil: Mindig veled A húrok útjain, vonók kezében. Sóhajt ha fújsz rá, gondok [asztalán. Az árnyainkban: képed adta [rám. Beszédeink szerelmes [erdejében. A jóllakott-szagú csodáktól [éhen. Párák színén, miket kifest a [nyár. Munkák mezőin, alkotás [taván. Üres tenyérben, szótlan [szívverésben. Az utcák és az ajkak [szögletén. Melódiánk holdas udvarában. A dac mezét fölöltve s [mindhiába. Tudat határán, elszállt [könnyedén. Találkozón, hol vár a képzelet. S elváltunk, majd ha rég. [Mindig veled,
