Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
1983. MÁRCIUS 19. Irodalom, művészet 9 Életének teljében, alkotói munkásságának virágában távozott el Cságoly Klára textiltervező iparművész. A magyar textilművészet 1968-as, kiindulópontként számon tartott kiállításán részt vett ő is; innen datálható művészi indulása. Eleipte. csomózott szőnyegeket, majd a francia gobelint ógobelin technikával váltó faliképeket, kárpitokat készített. Gál Sándor: Ha akarom hullámokra kiterítlek hullámokban elkeverlek ha akarom hal leszel ha akarom hínár ága erdők csendjébe takarlak erdők zajába bevetlek ha akarom fa leszel ha akarom őzek álma levegőégbe ragadlak magasságokba temetlek ha akarom fény leszel ha akarom sasok árnya Paládi József: Valahol Kispesten kék egyikére, maga állva maradt. — Mind itt vagyunk? — kérdezte az idegen. A művezető bólintott. A fiú ekkor vette csak észre, nincs egyedül, negyedmagával hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha nem is hozzájuk, a puszta levegőhöz intézné a szavait. — Maguk fiatalok — mondta, s gúnyos mosoly villant meg a szája szögletében. — Akarnak-e többet keresni? — Itt rövid hatásszünetet tartott. — Helyes. Ügy látszik, jól választottunk, amikor magukra gondoltunk. Az úi helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddigieknek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az úi helyen kezdenek. Jó munkát! — s szedelőzködni kezdett, úgy, hogy mindeki értsen belőle. Az új munkahely a födémkészítő telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt: — Tiszteletem — mondta. — Mi lesz a munkánk? — Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátságosan hátbavágta a fiút. — Azt kell — mutatott a kapu előtt várakozó DÓt- kocsis teherautóra, ami tele volt cementeszsákokkal — behordaniok oda... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén dülede- ző fészert. — Nem lehetne megkérni a sofőrt, hogy álljon közelebb? — kérdezte a fiú. A telepvezető válasz gyanánt hátat fordított, s bevette magát az irodába, egy zsaluzódeszkából összerótt barakba. Félretolta az egyik deszkát, úgy figyelte, mire jutnak az áldozatai. Amikor végeztek, már délután lehetett, a fáradtságtól támolyogva indúltak el a barakk felé. — Na, megszolgáltátok a pihenést — mondta a telepvezető —, mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából. A szállítómunkások nem bírták tovább, kirobbant belőlük a röhögés. Féktelen jókedvükben a földre állított borosüveget is fölrúgták. A por szomjasan itta be a kiömlő folyadékot. Etfől némileg alábbhagyott a vidámság. A fiú lehajtott fejjel, megszégyenülten lépett ki a barakkból. Nem nézett föl, nem akarta látni a többieket. — Dögöljetek meg — mondta már a söprűvel bajlódva valaki, és kiköpött a barakk felé. — Sose törődj velük, a* lényeg az, hogy megfizetnek — vigasztalta a másik. Mintha szándékosan intézték volna így, fizetéskor a barakk teli volt emberekkel, nem volt egy nyugodt zug, ahol megszámolhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van. A kabátja szárnya alatt bontotta ki, számolta a pénzt, negyedannyi se volt, mint amennyit várt, amikor a mester lecsapott rá. — Na mi van, hova szöktél gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyan jó az új helyed? — Ügy beszélt, mint aki mindent tud. Fölöslegesnek látszott hazudni, de a fiú ellene szegült, csakazértis. —Jó — mondta. — Nagyon is jó — mintha attól, hogy egymás után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állításának. A mester lassan, megfontoltan fölemelte a tekintetét, és belenézett a fiú szemébe. A kék tekintet, mért volt ilyen valószínűtlenül kék, szinte, kényszerítette, hogy tovább beszéljen, hogy egészen belebonyolódjék a hazugságba. — Na meló az van, de megfizetik. Ilyen borítékot viszek haza, ni! — és mutatta, hogy újjnyi vastagot. A mester fölhúzta a szemöldökét. — Nem hiszi? — ijedt meg a kételkedés első, nem is egészen bizonyos jelétől a fiú. — Kérdezze meg... — megakadt egy pillanatra, érezte, ide igazán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét, az végzetes lehet. Bemondta a telepvezető, nevét. S ettől a bentfentesen hangzó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójának, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már-már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kezdett volna válni, ami nyilvánvalóan hazugság volt. Csábító lehetőség volt ez. Maga is hinni kezdett benne. S annyira belefeledkezett, észre se vette, hogy a mester eltűnt mellőle, nem hallgatja senki, a levegőbe beszél. Csikorogva megálit egy taxi. Az utas előrebukott az ülésről, és fejét beverte a szélvédő üvegbe. A sofőr későn vette észre, hogy az úttest közepén ál'li valaki, s a mankójával integet. Mialatt a gumik fültépően nyüszítettek, a taxis úgy érezte, menthetetlenül elgázolja a mankóst. Ám az aszfalt száraz volt; az abroncsok jónak bizonyultak. A mankós férfi macskaügyességgel félreugrott. és elnyelte a sötétség. A fényszórók sugárnyalábja csak a szürke, gödrös utat mutatta. A taxis kábán meredt maga elé, s finom remegés járta át. Aztán az árokparton lassan felderengett a mankós alakja. Beszólt a vezetőnek: — Vigyél el a Mirtusz utcába! — Nem esett baja? — Viccelsz, apukám? Így szoktam taxit fogni. — Nem félti az életét? — Inkább ti féltsétek! Sose akartok felvenni. Rohadt alakok vagytok mindnyájan. Látszott, hogy alaposan felöntött a garatra. De a sofőr megsajnálta. Mankóval nagyon messze még a Mirtusz utca. Megkérdezte utasát, a kótyagos fiatalembert, aki állítólag elhunyt édesanyját siratta: — Nem sérült meg? — Kicsit fáj a fejem. De annak már mindegy. Mindig fáj. — Vigyem orvoshoz? — Isten őrizz! Máskor is beverték már. Csupa lyuk a fejem, — Felvehetem ezt a szerencsétlent? — Felőlem .... Időközben a mankós beszállt a hátsó ülésre. Kényelmesen elterpeszkedett, és rárivalt a taxisra: — Igyekezz, apukám! Nem szeretem az ilyen gizda alakokat, — Előbb ezt az urat kéne hazavinni. — Ne okoskodj, mert könnyen kaphatsz egy frászt. Tudod, hogy szoktam a sofőröket hátulról leütni? — Ne, ne! Oda visszük, ahová akarja — sápítozott az elől ülő. Néhány sarokkal arrébb, a Kakas vendéglőnél a mankós megálljt parancsolt. — Ti is bejöttök — monda. — A vendégeim vagytok. — Nem lehet — szabadkozott a sofőr. — Szétverem a kocsidat. Mindhárman betértek a kocsmába, s leültek az ajtó melletti asztalhoz. Az abroszok tiszták voltak, a vendégek csendesen iszogattak. Jó helynek látszott. — Itt vagy. Laci? — mondta a felszolgáló. — Itt. — Nem láttalak még ezekkel a ... — Mankó. Mondd csak ki. Mankónak hívják. — Mit hozzak? — Három cseresznyét. —• Én jaffát kérek — szólt közbe a sofőr. — Ne ugass! — förmedt rá a rokkant. A pincér kacsintott: víz lesz a pálinkás pohárban. — Mire visszajövök, itt legyen! A mankós felállt az asztaltól. Ügy, hogy előbb rátenyerelt az asztallapra, combnyi vastagságú karjára nehézkedett; óvatosan, lassan felhúzta altestét az asztal szintjéig, majd hirtelen mozdulattal átlendült kézenállásba. Fejét felszegte, mint az artisták. Hamar arcába szökött a vér. Jobb lába a lámpa irányába mutatott. Combtőnél metszett bal végtagjára rácsúszott a biztosító tűvel összecsomózott nadrágszár, s elővillant a még vöröses, heges csonk. Gyorsan, ügyesen visszaereszkedett a székre. Felkapta mankóit, és. elindult a mellékhelyiség felé. — Jó vagyok? — fordult vissza büszkén. — Jó vagy, Laci! — kiabálták többen. Valaki tapsolt is. — Laci a régi — mondta ő, a rokkant. A felszolgáló hozta az italokat. A Taxishoz hajolt: — Ismeri? — Most vettem fel. Egyszerűen elém ugrott. — Vigyázzon vele! Elég ennyi? A sofőr felhajtotta a jaffát, és másik utasához fordult: — Mehetünk? —Én maradok. Nekem már mindegy. — Jobb lenne, ha hazamenne. — Dehogy. Itt legalább társaságban vagyok. — A taxiórában pedig egy százas. Legalább. A fiú odaadott egy százast. A sofőrnek „ kinézett a félig nyitott ajtón át a sötétségbe. Kocsija ott állt épségben a bejáratnál, visszaverődött 'róla a vendéglő neonreklámjának kékes fénye. Eközben odasettenkedett a taxishoz egy lo- boncoshajú kamasz. — Maga taxis? — Az. — Vigyázzon a Lacival! Megmondom őszintén, oké? Régen bokszoló volt, mindenkit megvert. Most is verekedős, mindenki fél tőle. — Ugyan már. Elég kirúgni alóla az egyik mankót. — Nem lehet. Engem is elkapott már. — A pincér azt mondta, most látja először mankóval. — Mindig ezt kell neki mondani. Hogy sose 'láttuk így. Egy Zil szétlapította a lábát, azóta állandóan autók elé veti magát, és a kocsmáikat járja. Amikor tökrészeg, köröz a feje fölött a mankóval. A múltkor két embert csapott le. . — Miért nem jelentitek fel? — Egy nyomorékot... Ebben a pillanatban előbukkant a mellékhelyiség félköríves, enyhén koszos függönye mögül a mankós. — Utálja a taxisokat — súgta még a fiú. — Mit dumálsz, te tikk-takkos?! — bökött felé Laci. — Semmit. — Hord el magad! Laci leült. Mankóit úgy helyezte ’ el, hogy kezeügyében legyenek. Felemelte poharát, s egy nyeleire kiitta tartalmát. — Uram — mondta a sofőr —, lassan mennem kell. — Micsoda? — Vár a munka. — Az várhat. Te meg visszaülsz, és megiszod a cseresznyédet. Ne félj tőlem. Ezek itt össze-visz- sza ugatnak, ismerem őket. — Jó, egy pillanatra még leülhetek. A sofőr felhajtotta a cseresznyének nevezett csapvizet. Másik utasa, a kótyagos fiú a menyeze- tet kémlelte, miközben az asztalra könyökölt, s tenyerében ingatta bús fejét. Talán a mennyezeten vélte felfedezni a sors neki szánt üzenetét. A felszolgáló a söntés pultját támasztotta, s lopva sandított feléjük. , — Több mint egy százas van az órában — mondta a sofőr. — Téged csak a pénz érdekel? — kérdezte a volt bajnok. — A munka. Menni, menni. Száguldani, Lehet, hogy a másik sarkon épp rám vár egy vajúdó nő. Kórházba kell vinni. — Te bolond taxis. Miért kell menni? Miért kell szülni? Mit ugatsz nekem? Viselkedj rendesen. Vagy szétverjem a pofádat? — Ne! — Pedig te rendesnek látszottál. Tudod, ki vagyok én? Nekem beszélsz pénzről, munkáról, kórházról? Miért nem beszélsz a szerelemről? Hogy hazaviszel egy szerelmes párt? Miért nem beszélsz a sikerről? Hogy bajnokságot nyertél az autóddal? — Nem nyertem. — Látod, te szemét. Te isi megérdemelnél egy jó verést.' Ekkor ott termett a felszolgáló. — Mit hozhatok még, Lacikám? — Ugyanazt. — Addig megnézem a taxiórát — mondta a sofőr. — Nem mégy sehova! Ha akarod a kocsid árát is kifizetem. Azt hiszed, nincs pénzem? — Dehogyis ... A vécére kimehetek ? — Menj csak — röhögött az egykori bajnok. Amikor a taxis kijött a mellék- helyiségből, az asztalánál már többen ültek. A bajnok őket leckéztette. Hatalmas ökle görcsösen rángott az abroszon, mintha most akarna bevinni egy jobb egyenest. A taxis kisurrant a kocsijához. Remegő ujjaival alig tudta a kulcsot bedugni a zárba. Végre kinyitotta az ajtót, beült. Az óra száznyolcvan forintot mutatott, gyorsan kikapcsolta. Mínusz nyolcvan. Nem baj, lenyelem, kifizetem, mi az a nyolcvan forint? — vigasztalta magát a sofőr. Nem lehet mindig nyerni. Eszébe sem jutott, hogy soha életében nem nyert semmit. OeezeáUította: Békasy Ildikó Keresztury Dezső: Szemhatár Fény száguld szét a világba az űri sötéten át. csak célba ért ragyogása mutatja meg magát. A csillagok össze se néznek, vissza a napfényt verik, ha kigyúlnak az emberi fények, mi az nekik? Hullám taraján hágva előtted a szemhatár, s mire szíved magába zárja, hullsz vissza már.
