Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. MÁRCIUS 19. I Arcképvázlat I A pedagógus vasutas vörösök voltak ________ __________és proletárok A mikor 125 éves fennállását ünnepelte a szolnoki járműjavító, összeszámolta, hogy -az édesapjával és a fiával együtt a jubileumig ösz- szesen éppen száz esztendőt töltöttek el az üzemben. „Vasutasdinasztia vagyunk” vallja büszkén a január elseje óta nyugdíjas Maglódi Gyula, vagy ahogyan mindenki jobban ismeri, Gyula bácsi. „Még ma se- tudók úgy végigmenni a járműjavító műhelyein, hogy innen is onnan is ne jönne oda hozzám valaki, hogy Gyula bácsi, hogy van, mint telnek a nyugdíjas napok, és egyéb ilyesmit kérdeznek. Nem tudnám pontosan megmondani, hány szakmunkás került ki a kezem alól, azt viszont tudóm, hogy az 1980-ban átadott dízelcsarnokban egytől egyig az én tanítványaim dolgoznak.” Több mint negyvennégy évet töltött el a vasútnál, ebből huszonhat esztendőt a szakmunkás-utánpótlás oktatásával, nevelésével. „1956-ban végeztem el a vasútgépészeti technikumot, rögtön rám bízták a tanműhely vezetését. Addig is szívesen foglalkoztam a nálam fiatalabbak tanításával, attól kezdve viszont ez lett a főhivatásom, amit egészen idén januárig végeztem.” Már jóval előbb szerették volna kiemelni a jóeszű ifjú géplakatost, 1949-ben például felajánlották, hogy legyen tankerületi főigazgató. „Azt feleltem a felkérésre, hogy mi a szöszt kezdenék én a négy polgárimmal ilyen magas funkcióban? a vasút az első szerelmem, kitartok mellette.” A tanműhely vezetése hu- szonegynéhány esztendővel ezelőtt nem tartozott az idegnyugtató állások közé. Hiszen olyan körülmények uralkodtak akkortájt a szakmunkásképzést szolgáló műhelyben, amilyenek ma már csak a rossz álmaiban jönnek elő. „Nyilvánvaló volt, hogy új tanműhelyt kell építeni. Akkora lendülettel láttam hozzá a szervezéshez, annyifelé szaladgáltam segítségért, hogy a főnökeim még fegyelmivel is fenyegettek, ha nem veszem csendesebbre a hangom. Mégis kialakult egy műhely 1962-re, ahol megfelelő szinten oktathattunk. Rá kilenc évre viszont elkészült a modern, kabinet rendszerű tanműhelyünk, ahol már felső szinten folyhatott a képzés. Akkoriban indultak meg az országos szakmunkástanuló-versenyek, es a mi fiaink a hegesztőktől a dízelszerelőig mindig ott voltak az elsők között.” A „csodatanműhelyben” Maglódi Gyula irányításával makacsul képezték a dízelszerelőket 1971-től, pedig az új dízelcsarnoknak még se híre se hamva nem volt. A járműjavítóban változatlanul a gőzmozdonyokat repa- rálhatták csupán. „Emlékszem, hogy 1967- ben a MÁV-kórház avatásakor Csanády miniszter elvtárs a beszédében megemlítette, hogy Szolnokból hatalmas dízelbázis lesz. Felkaptuk a fejünket egy páran, aztán irány a MÁV járműfenntartási szakosztály vezetője! Mondtuk, hogy jöttünk a dízelbázis építésének részleteit megbeszélni, a miniszter is ígérte. A szakosztályvezető hümmögött, hammogott, hogy, hiába ígérte meg a miniszter, nincs pénze rá a vasútnak pillanatnyilag. No, ez a pillanatnyilag éppen 13 évig tartott. 1980-ban megkezdhette munkáját a szolnoki dízelüzemcsarnok. Egyszerű volt szakemberekkel benépesíteni, hiszen évtizede képeztünk a tanműhelyben versenyt álló szakmunkásokat, jól kvalifikált dízelszerelőket.” Kár lenne köntörfalazni: nem kapkodtak sose, ma sem kapkodnak a „vasutas” szakmákért a fiatalok, kevés gyerek akad, aki az életét egy zajos, dübörgő műhelyben szeretné eltölteni. 1962-ben kaptam a megyei tanács elnökétől egy megbízólevelet, amely bizonyította. hogy tagja vagyok a pályaválasztási tanácsnak, a megye bármelyik iskolájába^ elbeszélgethettem a srácokkal. elmondhattam nekik, milyen sokféle szakma között válogathatnak a járműjavítóban. Azt azonban nem engedtem meg magamnak, hogy szépítsek a dolgokon.. Semmi értelme se lett volna, ha én szépre, fényesre lakkozom a választható szakmákat, néhány év múlva pedig csalódott. elkeseredett fiatalemberek hagynák el a tanműhelyt. Nem kerteltem, fgv aki hozzánk iött. tudta, mire számíthat. Nagyon kevesen gondolták me1* tanulás közben az eredeti döntésüket, kevesen nvergeltek át más oálvára.” Pedagógiai elveiről röviden beszél, egyetlen szempontot vett figyelembe vezető oktatói pályafutása során: ..Szeretni kell a tanítványokat, az embert látni bennük, a jövő szakmunkását.” Nemegyszer kinevették. Például, amikor az országban elsőként megalakította a tanulók szakszervezeti bizottságát. „Fanyalogtak, értetlenkedtek néhányan, hogy minek kell koravénné tenni a tizen- négy-tizenöt éves gyerekeket. Később azonban jöttek hozzánk a társ üzemektől, de még külföldről is megnézni, hogyan csináljuk. Rájöttek a kételkedők, hogy igenis már a szakmunkásképzés során meg kell tanítani a srácokat a szervezeti életre, az egymáshoz kötődésre. Azon is nevettek a hitetlenek, hogy részt vettem a fiatalok megmozdulásain, meghívtak a KISZ-gyűlésekre, velük vol_- tam az ifjúsági fesztiválok rendezvényein. Nem szóltam bele semmibe, de ha tanácsokat kértek, szívesen adtam. És mindig kértek.’’ Január óta nyugdíjas a „pedagógus vasutas”, de nem marad tétlenül. A vasút szolnoki körzeti üzemfőnökségén vállalt napi négyórás elfoglaltságot: természetesen egy oktatási bázis kialakítását bízták rá. Járja az iskolákat, hívja a fiúkat szeretett vasútjához. Ügy tervezi, hogy az üzemfőnökség egy régi üzemrészéből augusztusra tanműhely lesz. Nem olyan korszerű, nem is olyan nagy, mint a járműjavítóban, de kezdetnek valami. „Körülbelül nyolcvan tanulóval indulunk, de később biztosan többen is lesznek”. A végére hagytuk a kitüntetéseit. Nem kérdeztem eddig, ő meg nem akart -velük dicsekedni. Pedig 1960-tól 1982-ig húsz kitüntetéssel jutalmazták a munkáját. Birtokában van a Munka Érdemrend ezüst fokozata, az Ifjúságért Érdemérem, a Jubileumi Emlékérem, azon kívül nyolcszoros kiváló dolgozó ... Bármihez fogott, kitüntetés lett a vége. Nem mintha az lett volna a célja. Néhai Lakatos István hatgyerekes karcagi gazdasági cseléd 1910-ben kalaplevéve megállt a hatosztályos elemi iskola igazgatója előtt. Nehezére esett a mondandója. Legidősebb fiát, a 11 éves Pista gyereket kiveszi az iskolából. Viszi magával a kétszáz holdas gazdához kis- cselédnek. ígért a gazda a gyereknek havonta egy véka búzát járandóságul. Nem megvetendő az, ahol még öt kistestvér kér kenyeret. Pista gyerek nem ijedt meg a munkától. A nehéz karcagi földet együtt szán- tatta apjával, úgy, hogy három lovat fogtak az eke elé. A gazdasági cselédek sorsa sose volt könnyű, különösen nem olyan gazdánál, aki azért hajtotta magát s béreseit, hogy még több földje legyen, gyarapodjon. Lakatosék jó dolgosok voltak, s ahogy nőtt, cseperedett a gyerek, egyre jobban bírta a munkát. Sajnálta a család, még az uraság is, amikor 1917-ben sor alá hívták. Még azon az őszön bakaruhába öltözött. A behívója Szolnokra, a nagy laktanyába szólt, onnét vitték Nagytéténybe, ahol a 26-os vadászzászlóaljnál kapott kiképzést. Aztán délen Óbecsen, s 1917 nyarán előbb orosz, majd román front. Valahogy mindig — pontosan megírja a történelem — békekötés járt a fiatal karcagi legény nyomában. így 1918 tavaszán már az olasz frcjnton találta magát. — Kiképeztek, zászlóalj- telefonistának. Járőrszolgálatban vigyáztuk a vonalakat. Megyek egyszer egy bük- s?entmihályi társammal, s egy erdő szélén, nagy karéjban magyar bakákat látunk. Közelebb mentünk. Egy rangjelzés nélküli — később derült ki. szovjetből megtért; sokat tudó ember volt, — beszélt hozzájuk. Arról,- hogy mit akarnak a kommunisták, s kik akarják a háborút. No, addig vállaltuk a járőrszolgálatot, amíg rájött a parancsnok, hozzuk, visszük az eszmét. Eltiltottak, de én akkor megfogadtam: ha életben hazakerülök, ezt a pártot megkeresem, ez a párt a miénk, szegénysorsúaké. — Közben itthon özvegyen maradt az apám. A legkisebb még bölcsőben ringott, amikor az édesanyánk elhagyott bennünket. Apám, hogy hazaértem, azt mondta, legjobb lesz, ha megnősülök, s az én asszonyom neveli föl a testvéreimet. Nem akartam, nem is tehettem volna. Amikor a Tanácsköztársaság győzött Karcagon, rögtön jelentkeztem vörös katonának. Jászberényben kezdte az új hatalom szolgálatát. A Szajol—Törökszentmiklós—I Szolnok alatti nagy csatában megsebesült. Lábát érte egy golyó. A szanitéc bicskával kaparta ki, s csak másnap kötözték be a szolnoki fcórházban. Ment tovább, meg nem állt — akkor már tagja volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának. — 1919 júniusát mutatta a naptár ... A vereség után úgy gondolta, éli tovább a karcagi földtelenek életét. Megnősült. Pár hónapos házas volt, amikor internálták. Utána nem akadt gazda Karcagon, aki fölfogadta volna. Kubikolt. s ott talált elvtársaira is. Közben megszületett a két gyerek, egy fiú, egy lány. Nagy szerencséjének tartotta, hogy 1922- ben munkát kapott. Udvari munkás lett, sepregető a karcagi • nagymalomban. A munkától nem félt, egy év múlva már fűtő volt. Csakhogy! Megszervezte a szakszervezetet, s volt vitája „hajcsárral” elég. Réggel hattól este hatig dolgoztak akkortájt a malmosok. 1925- ben egy bérvita után ismét az utcán találta magát.; Alkalmi munka, s nagy szomorúság: 1926-ban a .tüdővész elvitte az asszonyát. A lány alig múlt három, a fiú másfél éves se volt. — Apám testivérei alklkor már Pesten dolgoztak. Anyó- somék • gondjára hagytam a két gyereket. Hosszú a sora, de Csepelig jutottam. Elvtársak közé, a Vörös Csepelre]! Ök vittek magokkal a vasas-szakszer vezet be, ők mondták, keressek asszonyt, hozzam a gyermekeimet is vele. Harmincötben megtörtént. Közben pártmpnka, szakszervezet — én nem buktam le, mint sok jó társam. A (főváros .felszabadulása előtt már a Martinnál dolgoztam, olvasztárként. A kemencéket nem, de minden mozdíthatót vittek a fasiszta menekülők^ Nehéz idő volt. A fia — aki időközben ugyancsak olvasztár lett, azt javasolta, vigyék haza a mamát a kislánnyal, Karcagra. Könnyebb ott kenyérhez jutni, s nem kell annyiszor pincékbe bújni, riádók- tól félni, mint a nagyváros peremén. Lakatos István a harcok után maga is hazatért. Csepelen munka még alig volt, Karcagon meg várták a régi társak, az életbenmaradt, tettre kész kommuriisták. Egymás után kapta a nene- zebbnél nehezebb feládato- kat. Őrizte a városban maradt fasisztákat, nyílásokat. Aztán még nehezebb lkövetkezett. A kevéske élelmet igazságosan kellett elosztani. A közellátás biztosa lett, aztán főjegyző a városnál1. — Csakhogy nekem kevés iskolám volt. Nem is futotta a sok munka közben tanulásra az idő. Párhetes pártiskolákat végeztem, s mentem, ahová a párt küldött. Megszervezték a vendéglátót — vezettem. Közben Patyolat is alakult — pár évet ott is eltöltöttem. Az ellen- forradalom után visszahívtak a vendéglátóhoz. Hatvanévesen onnét mentem nyugdíjba, — de nem nyugalomba. Fájós a lába, megromlott a hallása, a sok évtizedes nehéz munkában eltörőijlött a teste. Szelleme ép, a szíve, érzésvilága a régi. Hogy másodszor is elözvegyüljt, egy unoka családja a gondozója. A fia is nyugdíjas már, csepeli főolvasztárként búcsúzott el a munkásélettől.; Azért maradt Csepelen Lákatos! Jogtanácsos ott az unokája. Idős Lakatos István megbecsült polgára Karcag városának. Sok kitüntetése után 1975-ben a város díszpolgára lett. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulóján a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Czigle János, a városi párt- bizottság munkatársa t|ninden héten várja. Kétszer megy hetente beszélgetni, (érdek— lődni, politizálni. Bárja szemét műtötték, a Népszabadságot utolsó betűig végigolvassa naponta. A tevének nem nagy barátja —j halk már neki a szó, s dehogy zavarná bömböltetéssel a kisiskolás dédunokalány álmát. Unokamenye tálcán kávét hoz. Pista bácsi reszkeítős kezébe fogja a csészét, de kér is: — Hozzad csak a Kossu- thomat lányom, a kávé cigaretta nélkül nem i^azi! Nevet, hogy a hosszúra nyúlt beszélgetés végén magam is engedélyt kéfek rágyújtani. Elfogy neki hetente legalább két doboz Kossuth, s a kávéjába pár csepp pálinkát is kap. — A Martinnál mindig szomjas voltam. Ha vasárnap — mert folyamatos volt a munka, dolgoztunk ünnepnap is, — hozta jó feleségem az ebédet,, először mindig a borosüveghez nyúltam. Szódával hígított borból meg se kottyant hét deci. Már nem élek vele, örülök, hogy egészséges vagyok, s ha a lábam nem fájna, nem gyulladna be sokszor, ott ülnék napjában a nyugdíjasok klubjában. Dehát már november hetedikén az ünnepségre is hiába hívtak! — Megdagadt, begyulladt a lábam! Két nap múlva a városi pártbizottság első titkára felkereste. Kis pénzt hozott, meg sok-sok aggodalmat: „Pista bátyánk, ne szomo- rítson bennünket, ne betegeskedjen!” De jólesett! S vajon erről a változó, sok-sok nehézséggel járó mostani életünkről mi a véleménye? Érti, érdekli? — Nohát kedves, megmondom én őszintén. Sok ember megállít, sokan kérdezik ezt tőlem. Nem mondok másnak se, magának se mást: ebben a mi társadalmunkban sok nehézség között élünk manapság. Lehet, a kortársaim között van csalódott is. Én nem! Amíg minden baj, tömérdek gazdasági buktató között mégis és mindig az ember, az alkotó, a dolgozó ember áll a központban, addig az én hitem nem halványul, addig én csak bízom, s hiszek a -rendben, a munkában, aminél máig se ismerek fontosabbat! Lehet, a fiataljainkat kicsit elkényeztette az élet — nehogy ebből kihúzzuk magunkat, mi, szülők, nagyszülők, nevelők, idősebbek is! Talán több volt a szeretet és a féltés, mint a szigorúság, a dolgos életre nevelés". Talán a jómódban túl lazára engedtük a „gyeplőt”. Mégis azt mondom, van egy erős középkorosztályunk, amelyik tud, képes nevelni, munkával, élettel példát adni. S a fiataloknak ennél több se kell. Hiszen ők tanulhatnak .. . A vastag szemüveg mögött is elborul a tekintete erre az utolsó szóra. Semmi, a világon semmi se fáj, semmiért se haragszik. Nem bánta meg, hogy hű maradt az eszméhez, hogy sok nehéz időben kitartott a kommunisták mellett és soraikbah. Csak egy, egy fáj nagyon, amiért talán irigyli tudat alatt a mai nemzedéket. Ök tjanulhattak, tanulhatnak! Neki megmaradt a négy elemi, s foglalkozásként, szakmának a betanított kohász, olvasztár. * Meg az élet iskolája. Búcsúzáskor kikísér a Tompa Mihály utca sarkán álló ház kapujába. Gépkocsivezető munkatársam kiszáll az autóból, s olyan szeretettel üdvözli, ahogyan régi ismerőst szokás. Pista bácsi kedves, de nem ismer rá, , pedig karcagi gyerek volt ő is. Már Kunmadaras alatt járunk, amikor megszólal kollegám: — Mondtam már, kilencen voltunk testvérek. Apám mentős volt, járta a világot. Én voltam a legidősebb, engem küldött 45-ben lisztért, olajért, ennivalóért. Az öreg akkor ismert, tudta, hogy nagy a csalá3. Valahogy nekem mindig több olaj, meg liszt jutott. Míg élek, nem felejtem, minden nagy családot a gyerekekről felismert, hunyorított- egyet, s hagyta, húzza a mérleg a fejadagot ... Május 7-én két gyereke, öt unokája, négy dédunokája nyolcvannegyedik születésnapján íelkösziönti Lakatos István karcagi kommunistát. Sokáig éljen! B. J. Jászberényben működik november óta a megye legkorszerűbb gyógyszertára. A többi gyógyszertárhoz képest újszerű a belső kiképzése. A gyógyszerkiadás egyféle láncrendszerben történik, amely során több kézen megy át a recept, tökéletessé téve a gyógyszerkiadás biztonságát. Hasonló rendszerű új gyógyszertár építését tervezi a megyei Gyógyszertári Központ Kunszent- mártonban is tényleg nagyon nehéz volt — de én olyan gazdag vagyok, amilyenek a mostani fiatalok sose lesznek,lehetnek! Amit én átéltem, az a történelem, a mi új világunk születése. Büszke vagyok rá, hogy ott voltam, ahol harcoltak, szenvedtek mindazok, akik Sokszor mondják nekem, ugye, Pista bácsi, milyen jó lenne most kezdeni, fiatalon. Mennyire szebb, gondtalanabb lenne az élete. Csak nevetek ilyenkor, azt mondom, dehogyis, szép gyermekeim! Nem bánok semmit, azt se, hogy május hetedikén betöltőm a nyolcvannegyedik évemet. Lehet, hogy a sorsom
