Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-05 / 30. szám
1983. FEBRUAR 5. Irodalom» művészet 9 Szerb György: Menyasszony táncol az erdőn Izomkötegei a szélnek a tölgy derekára fonódnak menyasszony táncol az erdőn énekén hegylakóknak t mézpuha gyanta botorkál kérgek, alázatos útján szüzek a csend seregéből ringló szemüket be-behúnyván néznek, a nász kosarába nappal a Hold hamutartály aggastyán fák öléből lelket idéz a harkály viselős vízmosások ágyai lusta szemnek bennük mosdik az árnyék s törülköznek, a szentek mikor az este megjön csóvája nő a szónak piros kis pockok a löszben levéllel takaróznak. ______________vidám fiúk műanyagból préselt színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a szállítókocsival a fióküzletek elé, a ebben a maskarában kezdtük hordani az áruval teli rekeszeket. Pepi éppen akkor sántult le, amikor kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s a nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságasan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem. — Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hová is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a ma- gukfajta ember után. Fürkészett, s mintha azt várta volna, hogy helyeseljek. Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam. hasonlítottam, is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kék szemű. Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben a mennyezetig érő polcok mellett. — Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan. — Nem titok- — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szerettem, ha túl gyakran emlegetik. Horgas legyintett. — Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye? Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma. Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett, ö nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot. — Bennünket vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva. — Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezetten. — Ha nálunk akarsz maradni akkor igen — jelentette ki Horgas fellebbezhetetlen nyomatékkal. Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk Delikát-italokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti feljárónál, és Horgas intett, hogy másszak le a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből. — Na, igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva. Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visszahelyezte a rekeszbe. Néztem rájuk mint a hülyékre. Katkó István: Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a külön jövedelmet. Horgas elmagyarázta: — Vannak fiókok, amelyek plusz Vidám fiúk — Az üreseket csak úgy visszateszed ? — Persze. Sőt a kupakot is. — És ha észreveszik? Horgas vállatvont. — Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk! Már az első napon megismerhettem a vidám fiúk bevált trükkjét. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó gönygyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Ügy vélekedhetek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, minthogy a vevőkön igyekeznek behozni a kárt. Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valamennyi szállítóbrigád közül a vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is az igazsághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szállítóleveleket. számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül. s megjegyzéseket tettek: — Meddig szobrozzunk? Máshol is várják az árut! őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört. ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként Js verekedésért tettek lakat alá, más holmijához eddig sohasem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a kocsmai bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek. Este a munka végeztével mi hárman beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot. — Ez a tied — mondta kurtán. árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolhatod. Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti azt az árut. amit a másiktól emeltek el. — Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a-bankjegyeket Horgas elé. aki dühösen ri- pakodott rám; — Mit maráskodsz! — Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van. Horgas elmosolyodott. — Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük. Egy pillanatig tétováztam. Ha ar- fa hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgy sem hiszik el. Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal. Budán a Király-lépcsőnél volt egy kis Delikát-fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusztávné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény, a pult mellett a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes. Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle. amikor újra rakosgatni kezdte a konyakosüvegeket. — Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte: — Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt. Csőre néni ajka lefittyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta: — Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz... S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot. Tessék Csőre néni. Biztosan tévedés történt. Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdetek velünk: — Mi van vidám fiúk? Csendes nap van? Rosszkedvű morgás volt rá a felelet. A munka után azonban Csomag azt mondta; — Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged. — Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam. összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből. s indultam kifelé, amikor Horgas utánam szólt: — Ha nem akarod, hogy eláztassunk találj ki valamit! Igyekeztem könnyedére venni a figurát. — Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel? Csomag bólintott. — Ez a precíz megállapítás, öregem. személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem. — így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába... Ez volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, és addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott. így néztünk egymással farkasszemet. Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni: — Egy.. . kettő. .. Mire a harmadikat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csadálkozó tisztviselőnek, mint aki a néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a De- likát-hálózatnál. Összeállította: Békasy Ildikó Irodalmi oldalpárunk képeit Mohácsi Regős Ferenc rajzaiból válogattuk hez. Ott lakik fent, a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenléte van!. — Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr és felírta az adatokat. — Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem minden nap beugrók hozzá. — A nevüket meg tudná mondani? — Azt tudom, hogy a fiatalasz- szonyt Katinak hívják. — Kár. Mert értesíteni kellene valakit, hogy a kórházba vitték. Az asszisztens tanácstalanul tárta szét a karját. — Még alszik a néni. Esetleg később jöjjenek — hallotta az öregasszony. — Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pillanatra összekuszálódott minden. Nem merte kinyitni a szemét* Jézusom! A rendőrség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen haragú amúgy is ... hogy ez eddig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kénytelen volt kinyitni a szemét. Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál. — Kézit csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni? — Szomjas vagyok. ' A nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasz- szonyt. — Kénytelen voltam fölkeresni Mária nénit, mert... — Gondolom. — Betörtek a házába. I» — Nem törtek be. Ki mondta ezt magának ? — Szondy doktor úr, a körzeti orvos. — Ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse értette ezt a kis öregasszonyt. — Mennyi megtakarított pénze volt? — Ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami... — Most történt. — Ezt hogy érti? — Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? — Senki. — Beiért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik? — Nem titkolódzóm én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, és meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy történt! — Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott? — A maga pénze kellett neki. — ötszáz forint? — Gondolom, többre számított. Kérem, meséljen el mindent! Rablás történt, ne mentse azt az embert ! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne mentsem?! — suttogta az öregasszony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. Az csak feküdt összeszorított szájjal és a kezét morzsolgatta. Nagy sokára megszólalt. — Tudja, hogy én hány éves vagyok? — Igen. Nyolcvanegy. — Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre. Nekem már nem. Ezért mondom: baleset volt,
