Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)

1983-02-05 / 30. szám

8

Irodalom» művészet

1983. FEBRUÁR 5.

Száz ét) magijar iiűmtláihéí

farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte Őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak a patakhoz, fölébe hajoltak, és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével merítgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan íölegyenesedtek. a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk fölragyogott Az egyik farkas elkiáltotta magát:

— Héj!

Mint a nyíl süvítése, zúgott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót. de nem mozdult.

— Héj! — süvített újra az éles hang.

— Héj, te jómadár. A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, felegyenesedett. és a farkasok felé nézett.

— Hozd csak közelebb az irhád!

— Zu mir!

A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen be- lefordulnia a patak vizébe, és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinte barátsággal:

— No. jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú volt a hívó szó. Elindult, és lassan ment a farkasok leié-.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett. és illedelmesen, kalaplevé- ve megállt, mosolyogva kérdezte:

— Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

— Én zavartam a vizel? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül. én pedig alul.

— Ah. igen! Superior stabal lu- pus. Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte.

— No de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

— Ó. dehogy... Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket. hisz önök tavaly még nem is léteztek.

Farkas újra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel;

— Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát ... üsse kő. ha nem tavaly rágalmaztál. akkor az idén! Az idé-één! Ha pedig te nem. akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputytyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szeme villogott, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani, és térdre

Nagy Lajos:

Farkas

es

Bárány

rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt.

A birka dermedlen hallgatott. Az egyik farkas rábődült:

— Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

..Majd mindjárt kinyitjuk!'’ — kopogtatta a birka agyát, s a kön.v- nyci megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sírástól meg-megszakítva me- kogte:

— Nincs is nekem ap-á-ám. Á- árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt. az elesett a há-áború-ban.

— Elesett? — ismételte valaki vérfagy ászt ó gúnnyal.

— Szóval: te nem zavartad a vizel. neked nincs apád, anyád sincsen. testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál. te olyan vagy. mint a ma született bárány.

— Igenis, kezét csókolom — meS:ri: érc — 1883. február

5-én — született Nagy Lajos szocialista, kommunista író. Szolnokon emléktábla őrzi a nevét: 1932-ben három hetet töltött városunkban, s itt szerzett tapasztalatait írta meg első szociográfiai munkájában. (Címe: Magyar város 1932-ben. Először a Századok című folyóirat közölte, majd önállóan is megjelent a szerző Hódmezővásárhelyről és Győrről írt szociográfiai írásaival együtt Három magyar város címen.) Nagy Lajos regényíró is. de mindenekelőtt a XX. századi magyar novella egyik legnagyobb mestere volt. aki kemény, rövid, dísztelen írásaiban megsemmisítő bírálatot mondott koráról, elsősorban a két háború közötti ellenforradalmi Magyarországról.

kegte a birka föltámadó reménységgel.

— Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. .Tehát... én ha- zudok!

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult. A farkas fel üvöltött a gyönyörtől.

— Hát ugye hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserve...

— Hazudik, vagy nem hazudik? Rettentő csapás: a birka kifordult

szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek.

— Nem hazudik — lihegte a birka.

— Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

— Igazat mond.

— Akkor hát te hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

— Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik a csont.

— Én hazudok.

— Ű-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz?

Vágás. Csurog a vér.

— Hát hazudtál, griffmadár? Ugye. hogy van apád is?

Szúrás.

— Van apám is.

— Ugye, két apád is van?

Rúgás.

— Jaj, két apám van.

Törés.

— Ugye, három apád is van? Égetés.

— Jaj, három apám van.

Ütés.

— Ugye. annyi apád van, ahányat akarunk?

Reszelés.-— Jaj jaj. száz apám van!

Ütés.

— Ugye, gyilkoltál?

— Igen, gyilkoltam.

Rúgás.

— Ugye raboltál?

Sok-sok ütés, törés.

— Igen. raboltam.

Szúrás.

— No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

— Igen.

Törés.

— No ugye. hogy zavartad a vizel. amikor ittunk?

Zuhogó ütések.

— Zavartam.

tés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pi- heg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll és komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér. a körmei ragyognak. Lábszár- védője tündöklik a napfényben. A farkasok kórülállják. és türelmetlen várakozásukban vonítanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zúgott, zúgatta, nyögette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok-sok terhét.

u

Botár Attila:

Varjak feltűnése

Mit is kezdjek veletek, varjak - naponta új égtájakat találtok, legalább köröznétek fejemnél, legalább félhetnék osztozni szárnyatokban a veletek-földhányásokon, veletek-égben.

Talán tarthatnék tőletek, de a világ szemétdombjait ugyanaz a Nap suti, mint a vértanúk, letépett ingét s a máglyarakók mandzsettás kezéből nem én, ti koldultok kalácsot.

Hát mit nézzek rajtatok, varjak. - csordában lepitek el a várost, vagytok farsangi bálon, temetésen - hatalmasok címerlakói lesztek, s párnám is tömve károgással.

Tóth Éva:

Genezis

Kezed teremti testemet száddal lelket lehetsz belém arcom szemedben tündököl nevemen szólítasz

Magamban hogyan fényeskedjek? Magamban sötétben vagyok magamban formátlan göröngy magamban nem vagyok

Szűcs

A

B

A

I

___I

M

ariann:

Az öregasszony felkapaszkodott a kád szélére. Imbolyogva kinyitotta a kisablakot. Lenézett a kétméteres mélységbe és egy pillanatra visszahőkölt. A könyöke le- horzsolódott. de szerencsésen sikerült a földre huppannia. Hátrabicegett a kert végébe. A sufniból riadtan rebbentek szét a kismacskák. Az anyjuk felborzolt szőrrel és megvetett lábakkal nyávogott.

Az öregasszony ügyet sem vetett a macskákra, sebtiben bezárta az ajtót, leporolta a ruháját és elindult.

Az úton úgy bukdácsolt lefelé, mint egy elgurított fekete gyöngy.

— Hová igyekszik annyira, Mária néni? — lassított le mellette egy gépkocsi.

— Az orvoshoz — szuszogta álig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt.

— Szálljon be. majd elviszem!

— Az isten áldja meg, fiam!

A férfi kiszállt a kocsiból és besegítette az öregasszonyt.

— Mi történt magával?

Az öregasszony csak suttogni tudott.

— Baleset.

— Hogyan ?

• — Nem érdekes — legyintett Mária néni, de legszívesebben sírni szeretett volna. Összefonnyadt, eres kezei megrándultak. Hiába. Miért összpontosított. Eszébe jutott az anyósa, aki azzal gyötri, hogy őt meg akarják ölni. Minden - héten legalább egyszer. Ilyenkor felhívja az irodájába, hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót, és amikor észreveszi, pánikba esik, hogy betörő járt nála. Az orvos megmondta. Nem llehet segíteni, sajnos szenilis. Érdekes, Mária néni is lehet vagy nyolcvan- éves. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz. nincs rá ideje, annyit dolgozik.

— Mindjárt ott leszünk — vetett egy biztató pillantást a sápadt asz- szonyra. Az visszabiccentett és lehunyta a' szemét. Nem tudom, hogyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha vfcssza- van az, hogy nyolcvan felé már a könnye is elapad az embernek?

A férfi gázt adott, és az útra megyek, kialussza magából ezt a dühöt. Az öregasszony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Ügy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgöngyölődik a szívére és nincs tovább.

Amikor a kocsi hirtelen fékezett, előrebukott, majdnem beverte a fejét a szélvédőbe.

— Megérkeztünk, Mária néni! — kászálódott ki a kocsiból a vezető. Az öregasszony nem mozdult. Rémülten vette a karjába. Csodálkozott, hogy milyen könnyű. Nint egy szárnyaszegett madár. Vitte egyenesen a rendelőbe. A várakozók döbbenten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta.

—Tegye az ágyra! Mi történt?

— Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett. Az

úton vettem fel, magához sietett — tördelte a kezét a vezető, majd elköszönt és kiment.

— Nővérke, legyen szíves, nézze meg a nénit, amíg végzek a beteggel !

Az asszisztens megsimogatta az öregasszony márványarcát, megnézte a pulzusát és kigombolta a ruha nyakát.

— Mária néni! — szólongatta.

Hát persze! A haját akartam elsimítani a szeméből1. Akkor kapott a kezem után, magához rántott és ... Nem tudok nyelni. Mintha kiszakadt volna a nyelvem!

— Most hol vagyok? — döccentek halkan a szavai.

— Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja.

— Mi történt magával? — tapogatta az asszony véraláfutásos nyakát.

— Semmi, csak egy kis baleset.

— A karján, az igen. Nővérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogatta magát?

Az öregasszony előtt egy zilált fej jelent meg.

— Eressz el, fiam! — suttogta, és vékony teste megrándult.

Nyöszörgött még valamit, de az orvos nem értette pontosan.

— Nővérke! Kérem, hívja fel a Adunk neki egy nyugtató injekciót, mert teljesen kimerült.

Az öregasszonyt tíz perc múlva elvitte a mentő. A rendőr ott tiblá- bolt körülöttük, majd a nővértől kérdezte, hogy mi történt.

— Azt hiszem, betörtek a néni-