Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-05 / 30. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. FEBRUÁR 5. I Arcképváziat I Lelkesen, hozzáértéssel a „srácokért” Valahányszor a jászberényi úttörőházban megfordultam — ez általában délutánra, hétvégére esett nagyjából azonos kép fogadott, legfeljebb az arcok' cserélődtek. Az egyik teremben módszertani foglalkozás őrsvezetőiknek, rajtitkároknak, másutt szakkör, játék, vetélkedő. A folyosón a fülnek monoton gyermekzsivaj, hangos nevetésekkel tarkítva. A házigazdát a szünetekben sem hagyják pihenni, bár ennek ő örül a legjobban. Az úttörők körbeáll- ják, ilyenkor teszik fel azo- cat a kérdéseket, amelyek érdeklik őket, de a foglalkozás témájához nem kapcsolódtak. Az úttörőház vezetője mindig készségesen válaszol. Felnőttként kezeli beszélgető társait, akiknek ez fölöttébb tetszik, akarva, akaratlan kitárulkoznak, őszinte véleményt mondanak a dolgokról. Sokadszor fogok kezet Faragó Lászlóval, de újra és újra elcsodálkozom, hogyan lehet valakinek ilyen hatalmas tenyere. Az óriási kéz szorítása azonban barátságos. Azok közé az emberek közé tartozik, akikkel jólesik kezet fogni. Így az üdvözlés után nincs szükség a beszélgetésre hangoló, feszültséget feloldó megszokott mondatokra. Tősgyökeres jászberényi, a Jászságot csak a főiskolai tanulóévek idején hagyta el, amikor Egerben matematika —fizika szakos tanárnak készült. „Tulajdonképpen soha nem gondoltam arra komolyan, hogy valaha katedráról szólök majd a gyerekekhez. Egész életemben a műszaki pálya vonzott. Valószínű, ez abból a gyökérből fakadt, hogy apám megbecsült mesterember, villanyszerelő volt. Valami hasonlót akartam tanulni. Aztán, hogyhogy nem egyszer csak azon kaptam maganí, pedagógus- jelölt vagyok. Persze utólag már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.” Az előadásokon, szemináriumokon hallott, megtárgyalt, a vizsgákra pedig megtanult elméleti ismeretek igazi próbája a tanítás. Gyakorlóévét Jászszent- andráson töltötte, ahová friss diplomásként is visszatért. Első sikerélményei ehhez a településhez kötődnek. Innen Pórtelekre került, ahol két tanéven át dolgozott, ismertette a gyerekeket a számok világával, a fizikai törvényekkel. Jászberényben napközis állást kínáltak fel számára, ugyanitt úttörővezetőt is kerestek. Szeretett volna hazakerülni szülővárosába, mindkettőre igent mondott. „Az ifjúsági mozgalomban már volt némi tapasztalatom, rajvezetői teendőket láttam el, voltam szakkörvezető. még előtte középiskolás koromban pedig ifivezető. De az igazi mozgalmi munkám ikezdeta.1959, amikor csapatvezető lettem, önként vállaltam, szívből, lelkesedéssel csináltam. A gyerekek mindenben benne voltak, az egyszerű kis akcióktól a látványos megmozdulásokig, a vasgyűjtéstől, a sátortáborozásig. Egy évtizedet töltöttem ennél az intézménynél, ekkor szervezték újjá a tanítóképző gyakorló iskoláját, ahol megalakításra várt az úttörő- csapat. Örömmel vállaltam az új izgalmas feladatot. Tíz évet dolgoztam itt. s akkor kerültem az úttörőházba. Jó úton elindított intézményt vehettem át, kollégáimmal igyekeztünk módszertani bázist kiépíteni, és nem szerénytelenség állítani, gyakran jönnek hozzánk a megyéből és messzebbről is tapasztalatcserére, és elégedetten szólnák munkánkról. Természetesen a város úttörőcsapatainak vezetői rengeteget segítenek, elsősorban azok, akik tudják^ hogy ezt a munkát csak lel Késén és hozzáértéssel lehet, szabad végezni.” Ha szóba kerülnek a gyerekek, már pedig szinte, csák róluk beszél Faragó László, a lányokat, fiúkat egyszerűen úgy említi a „srácok”. A srácok, akik kedvéért az egész országot végiggyalogolta, kerékpározta, hogy a különböző túrákon ismerkedjenek tájakkal nevezetességekkel. No és a táborok! Mióta úttörővezető — és ennek lassan 25 éve — nem múlt el olyan nyár, hogy maga is ne vert volna fel sátrat valahol. Sőt, mióta a jászságiaknak Nagyvisnyón állandó üdülőjük van, három—négy turnust is vezet egy nyáron. Felesége szintén pedagógus, és nem marad ki ői sem ezekből az élményekből. Lánya, aki egyetemre jár, matematika —fizika szakos tanárnak készül, volt középiskolás osztálytársaival rendszeresen visszajár a táborokba, szívesen töltenek az úttörőkkel a vakációjukból pár hetet. „A srácokat meg kellett tanítani arra, hogy az úttörőfoglalkozás nem azonos a tanítási órával, nincs be- és kicsöngetés. Nincs katedra, nem fenyeget az osztálykönyv, a felelés veszélye, a gyengébb tanuló is lehet remek úttörő. Ha ez tudatosult, akkor már feloldódnak a gátlásaik, csökkennek a feszültségek. Az úttörőházba maguktól jönnek a pajtások, a kontaktus kialakítása már rajtunk múlik. A felnőtteknek' időnként a gyermek „eszével” is tudni kell gondolkodniuk. Igen nehéz azt az arányt megtalálni, amikor az úttörővezető jó barát, ugyanák- kor megvan a tekintélye. Egyébként én még nem tapasztaltam, hogy visszaéltek volna a bizalommal. Az a pedagógus, aki sokat van együtt tanítványaival — kirándulásokon, túrákon, táborokban őszintén nyilatkoznak meg a gyerekek, kü- lön-külön is jobban megismerhetők — az sokat gyü- mölcsöztethet az órán szakmai, pedagógiai nevelő munkájában is.” A jövőről kérdezem Faragó Lászlót. Természetes, a munkáról beszél, sorolja az ötleteket, próbálkozásaikat, a konkrét terveket. Az idei esztendő kiemelt rendezvénye lesz az intézmény megalakulásának 25. évfordulójára tervezett programsorozat, melyet májusban tartanak. Fekete Sándor A Szolnok megyei Víz- és Csatornamű Vállalat cserkeszőlői fedett gyógyfürdőjét a téli hónapokban naponta mintegy 300 ember keresi fel. Az előtérben büfé áll a vendégek rendelkezésére. Lent a gyógymedencék láthatók — nzs — Özvegy apák Furcsa lakodalom volt, az már szentigaz! A templomban ott volt az egész falu, szinte egy ház nem akadt ahonnét ne jöttek volna. És sírt a násznép, sírt a sokaság az esketés ideje alatt. Még a tiszteletes úr is megilletődött volt, hangja most nem volt érces, inkább színtelen, halk. És nem is két szív egy- másratalálásáról beszélt, hanem két értő-érző ember kötelességfelismeréséről, becsületes jó indulatairól. — Olyan ez, mintha most is temetnénk, — mondta valaki. — Persze,' lehet, hogy így van. Ahogy azt a szegény lányt elnézem, mintha a saját temetésén lenne. Csak csodálni tudom, hogy rábírták a szülei. Két lányuk volt, s mindkettőt egy ember veszi el tőlük. Ez még akkor is téma volt a faluban, amikor évek elteltével mintha összeszokott volna a házaspár. »Kívülről legalábbis úgy tetszett, azt meg, mi van a csukott ajtók mögött, sokszor jobb, ha nem tudja más .. . A férj kerek húsz esztendővel volt idősebb asszonyánál. özvegy emberként vette el, mivel első felesége a fiúik születésekor örökre lehunyta szép fekete szemét. Az első felesége és húga között kerek tíz esztendő korkülönbség volt. Az alig felcseperedett kislány minden szeretetét nővére árvájára pazarolta. Anyjával együtt .nevelték, babusgatták a pó- lyást. Elárvult apja persze, hogy minden este ment az anyós házához, a fiához ... És talán előbb találta ki a falu, mint maguk a főszereplők, hogy lehetne segíteni azon a szegény gyereken. A lány szülei tudták meg a leghamarabb: azt beszélik, özvegy vejük elvenné a lányukat, s akkor édes mostohája lenne a gyereknek. Az se volt utolsó szempont, hogy az özvegy apa módos gazda volt, s már első lányukat is zsíros földjei bűvöletében beszélték íját, szívlelje meg. fogadja el a gazdag legényt. Nagy öröm az egy „félholdas” lánynak. Ki tudja már, negyven év távolából, ki kezdeményezett, ki volt a legfőbb rábeszélő? Az bizonyos, a sudár lány egyre kevesebbszer beszélgetett el az esti vízhordásnál lánybarátnéival, a legényektől meg Valósággal menekült. Gyönge vállán ingott a horog, két nagy vödréből ki-kilöttyent a víz, de ő akkor is sietett mindenki elől, ha féledénnyel ért is haza. Nem indult még el az anyátlan, amikor megtartották az. esküvőt. Az új ász- -szony tulajdonképpen csak egyhez ragaszkodott, s nem tett a párja kedvére. A férfi úgy akarta, elhalt asszonya szép, hímzett sokszoknyás menyasszonyi ruhájában álljon a tiszteletes úr elé. A menyasszony nem tágított, nem akart falusi díszben esküdni. Szerény fehér selyemruhát varratott, s fátyolt, koszorút tett a fejére. Öt év múlva aztán kitört a botrány. A mindig józan, komorságig komoly férfi beült a kocsmába, hogy világra jött a második gyereke, s kibeszélte minden bánatát a cimboráknak: — Sohase szeretett! Most bizonyság van róla! Ha szeretett volna, fiú születik. És mit adott az a vén isten? Lyányt, akivel lehet, lesz annyi bajom mint az anyjával! Ha rágondolok, milyen volt a nővére, meg milyen ő, könny szökik a szemembe! Ennek lassú a munkája, sót- lan a levese, ráncos a vasalt ágyneműje, kellemetlen az odaadása. Még az anyja is megszólítja sokszor: nevess már, jó dolgodban mit szo- morkodol? Mit? Hogy nem szeret! Hogy szánalomból, a gyerek miatt jött hozzám! Pedig szegény, amikor Szolnokon vagonba szállt az ura, indult a frontra, csakúgy sírt, zokogott, mint a többi asszony. És hogy egyedül maradt a két gyerekkel, vigyázott a házra, földre, magára. Nem tudott arra egy rossz szót szólni az irigy se! Éltek vagy 35 évig együtt. Átéltek új világot, tengernyi változást. Azt is, hogy mind a két gyerek kirepült, mesz- szire keresett, s talált boldogulást. Maguk tán sose voltak boldogok. — Öregségükre szétbontották a házasság kötelékét is. * * * A fiú ötéves volt, a lány három. Anyjuk temetésén a nagyanyjuk fogta szorosan a kezüket, az apjuk akkor már új feleséggel állt, távolabb a gyászolóktól. Alighogy kimondták a válást, s új családot alapított az ember, a * nagy betegség — ami már környékezte korábban is —, elvitte a volt feleséget. A nagymamák akkor ösz- szefogtak. Azt nem engedik, hogy a két gyerek az új asz- szony szárnya alatt nevelkedjen. Az új asszony különben nem is perlekedett ezért. Ö úgy talált férjet, hogy elvált ugyan, de a gyermekei nem vele vannak. Fiatal volt, élni akart, s különben is. Amikor elhatározták1, hogy összeházasodnak, kimondták előre: nekik nem lesz gyerekük. Költhetnek eleget a két első házasságból valóra, minek csináljanak két, jó körülmények között nevelkedőből esetleg két nélkülözőt? A fiatalasszony utólag ezért dicsérte is magát. A házasság ugyanis nem sikerült, mire a fiú hétéves lett, apjuk már újra független volt. A nagymamák felsóhajtottak. Az anyai nagyanya, aki özvegységében megtehette, hogy lánya lakásába költözött, ott nevelte a két gyereket, fel is ajánlotta: cseréljék a két lakást egy nagyra, költözzön végre a gyerekeihez az apjuk, úgyis nőnek, kellene az apai szeretet, de a szigor is. És más úgy nevelni, hogy velük él, mintha időnként ellátogat hozzájuk. Ezzel az apai nagymama is egyetértett, s az idő tájt sok vitája volt a fiával. A gyerekek aranyosak voltak, kicsit ugyan kényesebbek, követelőzőbbek, mint a hasonló korúak, dehát ezen nincs mit csodálkozni. A velük élő nagymama mindenben a kedvüket leste, a másik hetenként hozott drága játékot, minden évszakban szebbnél szebb ruhát, cipőt. És az anyjuk után minden hónapban érkező pénz se volt kevés. Pár év így telt el. Nyaranta a gyerekek apjukkal strandoltak, kirándultak, vasárnaponként vele ebédeltek, apjuk vitte őket először állatkertbe, cirkuszba. Már- már úgy látszott, a negyven felé közelítő férfi megállapodik, belenyugszik a sorsába. Mindkét nagymama állítja, akkor kaptak „szívbajt”, amikor a harmadik házasságról értesültek. Ök már- nem bíztak senkiben, s egyre azt hajtogatták, a fiú a legrosz- szabb korba lépett. Tizenhárom éves, pályaválasztás előtt áll, s ahelyett, hogy azon törné a fejét, merre, hová tanulni, mást se tesz, mint kishúga előtt az apját szidja. Igaz, megmondta a szemébe is: „Mi már sose kellünk neked?” A válasz tétova volt, szégyenlős. A gyerek vérszemet kapott, s attól kezdve ő lett a király ... A nagymamának csák parancsot adott reggel: délután jön sok barátja, legyen szendvics, kóla, gyümölcs, s az se baj, ha elmegy otthonról, mert zenekart alapítanak. Apja nevetett előző este, de pénzt adott a gitárra. Egy év múlva magnó kellett, meg hangfalak, s lemez- játszS hozzá. Ezt már két nagymama, meg az apjuk hozta össze. Közben a kislány is kedvet kapott, tizenkétéves korában bundát követelt. « , A távol élő új asszony megpróbált közeledni a gyerekekhez. Nem ment köny- nyen, de elfogadták. Addig legalábbis el, amíg kedvezett nekik, amíg egyetértés volt köztük. Hanem, ha józanságra, meggondoltságra célzott a tanulást, a társaságot, a bulikat illetően, a gyerekek visszahúzódtak a csigaházaikba. A közben egyre jobban elhasználódott nagymamától szívesen vette volna át a házimindenes szerepét is — próbálkozása azonban az öregeknél se járt sikerrel. Vagy nem hittek neki, vagy a maguk világát féltették tőle, ki tudja? Azért a fiút nagykorúsága küszöbén ő is illően felkö- szöntötte. A gyerek örült az ajándéknak, aztán — életében először — nyakába borult: — Te, Zsuzsó, téged kisko- lx»mban biztosan elfogadtalak volna anyahelyettesnek. Dehát már késő. * * * Hallom, hogy Jancsi összeszedte a cókmókját, elcserélte a lakását egy kisebb pestiért, s elment a gyerekével világot látni. Megértem. A gyerek két- esztendős, s ezalatt a két év alatt Jancsi a poklok poklát megjárta. Először úgy gondolta, senkinek nem adja anyátlan kislányát. Gyesre mént, s eltervezte, otthon dolgozik majd — egy jó szakmás teheti — s hozzákeres a kis pénzhez. Csakhogy rájött: egy csecsemő gondozása egész embert kíván. Kicsit csodálkozott is, ő úgy gondolta, a gyeses anyukák csak mondják, mennyire időrabló egy parányi ember. Napját órákra osztotta, de akárhogy szervezte az idejét, a gyerek sírt, a gyerek éhes volt, a gyérek bepiszkolt — magad uram, ha vállaltad! Visszament dolgozni, de előbb keresett egy kedves ^regasszonyt. Két hónapig ápolta, nevelte a gyereket, panasz nem volt rá, nem is lehetett. Csakhogy akkor az öregasszony ágynak esett, s a kislány éppen a tejfogait siratta, amikor a pótmamát temették. Jancsi idejében talált egy fiatal, elvált asz- szonyt, aki a gyesből nem tudott lakásrezsit, OTP-t fizetni. Az asszony vitte a saját lányát is, s kis idő múlva Jancsinak úgy tűnt, mintha másban is szívesen pótolná a hiányt. . . Erre pedig neki — ki tudja miért — így nem volt szüksége. A fiatal- asszony megsértődött, más vizekre evezett. Végül az anyai nagymama jelentkezett. Igaz, beteg, s a nagypapa is nehezen bírja már magát, de lesz, ami lesz, hozza-vigye Jancsi a kislányt. Két hét alatt úgy összevesztek, hogy tán az életben se békülnek többé össze. Jancsi megint keresőbe indult. Akkor szólt neki egy barátja: az ő szakmájában Pesten odamegy, ahová akar, miért nem tudakolja meg, van-e még hetes bölcsőde, napközi, s megoldott minden gondot, bajt. No, így pakolta össze magát és kétéves kislányát Jancsi. Sokszor még körbenézek a Tisza-parti sétányon: vasárnap délutánonként ott tologatta a gyereket. Már biztosan nem tudom meg, hogyan boldogul, s mint alakul az élete. Gondolom, nem könnyű a választása, valahogy mégis nagyon rokonszenves. Van egy ismerősöm, akinek az apja hajdanán kilenc gyerekkel maradt özvegy. Kicsikkel-picik- kel, ahogy mondani szoktuk, s ahogy igaz volt. Remek ember lehetett. Hogy, hogy nem, fölnevelte mind a kilencet egyedül. Olyan szépen beszélni édesapáról még életemben nem halottam, mint ahogy róla beszéltek a fiai, lányai... Sóskúti Júlia
