Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
1983. JANUÁR 29. Irodalom» művészet 9 Tandori Dezső: Taposófű Van ez a fű, látni a járdaszélen, gyepágy-szegélyen, néha madarak kisebb raja csap föl belőle éppen- belebújtak, hogy falatozzanak. virágszeme kisebb, mint a verébszem. Es akkor nő, olvastam, ha tapossák; főleg akkor, meg hát egyáltalán: ahogy annyi minden, kétféle sorsát mutatja így ez is, s nem mondanám, nem ismertetném, ha valami okság nem fűzne össze vele. Tévedés azt hinni most, hogy hasonlat e fű, ellenkezőleg: valóság egész szatyorral hordom, természetszerű házi kiképzéshez: kalitkarész kalitrarészre zöldül általa, örvendezésre madarainknak, járdaszélen hajlongok, hogy haza minél szebbet vigyek, és meg nem ingat átlépkedő lények kis csapata: turistáké, akik rendeltetésem nem tudják, s - futva nézők - nem kutatják, afféle műló furcsaságnak érzem alacsonyságom, mennek, odahagyják így magukat is, kitaposva, félben. emez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élésen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstoll; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabénn. a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakon. Tél. Vagy későősz. Piszton meg szakszofon. A szakszofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a széken, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthaitás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne velem várakozva a sötétben? Fű ízű csókja volt! A fogak. A száj puha meleg. És az a fűíz! — Parancsol? — Hogyan? Ja... egy konyakot még. Hozzon. — Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul Szakonyi Károly elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1982, évi novella- és tárcapályázatán novella-kategóriában II. dijat nyert. vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Űjabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby ... Autó közelít az úton. Megáll a fék alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe. A fekete nő fel sem pillant. Látom a kocsit a fák latt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szakszofonos á színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Luistán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas- szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos, hogy igazán engem figyel-e? Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por. Yes Sir, that's my Baby ... Rettenetes sovány volt. Csontos- Magas, csontos. Fehér blúzban, 'kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy fali tükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szakszofon mélabúja. A dixieland, összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fű íze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakisértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyolcadik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok. örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtak a fregolin, mosott ruha meg főzelékszag volt. És egy gyenge körte fényénél. .. A pincérlóny hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagyhasú nővér. Likőrrel kínált, császárkörtével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ő megint elmondta, hogy kalauznő villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csóko- lózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ö pedig egyre kétségbeesetten faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ö most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom. Teázik. összehajtja a levelet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes ... A dixieland kiúszik a bolthajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudhatom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Dis- kurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixieland. Flying on Sledge ... Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől. • A nő megint engem néz. Kibonja. kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék. nő leteszi a csészét, összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelén félkézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállók. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok. — Nekem szólt? — Tessék?! — A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. — Mit mond? Hogy én?!... — Nem, semmi, semmi!... — intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel. — Üj felvétel? — kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Üj. A legújabb. A ^dixieland bánd. Szereti? Szakonyi Károly: Dixieland ne felejtsem, bicskát is vegyél, szarvasagancs nyelűt! Láttam Katit, kék szemében elszánt harci kedv, és felajzott íjjal lesi lent a kapu alatt, a szemetesvödrök mögé lapulva a banditákat. Egészen elszorult a szívem az aggodalomtól. Megpróbáltam lebeszélni a nyílról. — Becsületszavaimat adom, hogy ha á banditák támadnak, egvma- gam elbánok velük. Az ablakon keresztül fejükre dobom a zongorát. S ha ez sem elég, elárasztom a lépcsőházat vízzel, hogy lesodorja őket a pincébe! — Egyedül nem bírsz velük — hitetlenkedett —, gyenge vagy te ahhoz! Winmetout is majdnem foglyul ejtették. Hosszas tárgyalás után kiegyeztünk egy esernyödrótból készült íjban — egyelőre, amíg nincs konkrét veszély, ez is megfelel — és három házilag készült, tompa hegyű nyílvesszőben. De ha a környéken banditák mutatkoznának. azonnal veszek valódi íjat és hozzá húsz acélhegyű nyílvesszőt. Néhány hónappal később, amikor a Winnetou rézbőrű gentleman című filmet játszották, és a regény első kötete is kapható volt a könyvkereskedésekben, Kati már rézzel kivert széles bőrövet viselt a derekán, és bőrfülecskékkel, díszes bőrleffentyűkkel rojtozott indián nadrágban járt. Unikasnak hívták, tarka tollas fejdíszéhez faluról szereztem be a lúdtoUakat. Egyik kopott, türelmes fotelunk bölény volt, s a ház indián harcosa esernyődrót íjával naDonta húsz halálos sebet ejtett zömök, érzéketlen testén. Nehéz elejteni, mondta néha Kati, roppant szívós állat, sokat kibír ez a bölény ... Az alsó lakók panaszkodtak, hogy időnként bölény- csordá.rc ronanásának robaját hallják a mennyezetükön. Mennyire igazatok van, gondoltam Keserűen, ó, ha tudnátok ... A harcos legnagyobb bánatára már csak a banditák hiányoztak. Egyszer szürkületkor a hátsó udvarban lakó, torzonborz utcasöprőt álarcos banditának nézte, és nyilával utánalőtt, de szerencsére nem találta el. — Vegyél egy pipát! — áii'.l elő újabb kívánságával. —• Ha haragszom veled vagy anyuval, aztán kibékülünk, nincs miből elszívni a békepipát. őrültség, gondoltam rémültem, én magam nem dohányzom. s pipát hozzak a házhoz? A szagát is utálom, s egyszer majd arra kényszerülök, hogy a barátság bodor füstjeit eregessem belőle. A feleségem kijelentette, hogy nem lép be abba a szobába, ahol pipa tesz. így a pipakérdést is sikerült átmeneti jelleggel megoldani. Egy öreg női esernyő díszes, kampós csontnyelét kineveztük békepipának. Kati színes zsinórra kötötte, és felakasztotta a falra, a munkaasztala fölé, Winnetou képe mellé. — Rövidesen -elszívjuk a béke- pipát — biztatott —. «aztán már nem kell félnetek semmitől, mert az apacsok megvédenék! Ez idő 'tájt tűnt fel. hogy az apacs olyan étvággyal eszi naponta az ebédiét, mintha hetekig kenyéren és vízen kergette volna a prérin a bölényeket. — Mintha nem tízóraizna ez a gverek — ráncolta anvia gondterhelten a homlokát. — Pedig a tízórai pénzt elviszi ... Hát igen, a tényállás a következő: Kati a tízóraipénzen Winnetou és Old Shatterhand képeit vásárolja. Winnetou egy meredek sziklán álil, és sasszemmel fürkészi az ellenség táborát, Old Shatterhand híres medveölőjével lyukat lő a levegőbe, Nsocsit, Winnetou húgát marcona marta- lócok elfogják és egy fához kötözik. Winnetou pej lova szélvészként száguld a hegyek között.. . ötven kép, száz kép. mit tudom ón! És csupa sasorrú, harcias indián meg fehér, kiket a 'hős apacsok ütnek, vágnak, lőnek és szúrnak, még jó, hogy elevenen meg nem nyúznak. Valamit tenni kell. mert vég- képo elfoglalják a lakásomat. Másnap hazahoztam a szerkesztőségből a W; nnetou* játszó színész képét, ahogy fürdőnadrágra vetkőzve a lábát áztatta a mo- railó tenger kék vizében. Alig különbözött egy normális stram- dolótól. — Tessék — mutattam a csupasz legény t az apacsnak, aki éppen á képeit rendezgette —, ezt is tedd közéjük! így fest a te vakmerő és legyőzhetetlen törzsfőnököd civilben. Jön egy nagyobb hullám és elsodorja. Sokáig nézte a képet. — Az indiánok lis fürödhetnek — mondta nagy sokára bizonytalanul —, nincs abban, semmi. — De nem a nizzai tengerparton meg a Riviérán — nevettem gúnyosan. — Hogy kerül egyszerre a Sziklás-hegységből a Riviérára? Szép kis indián, egy hónapig harcol, aztán fél évig lustálkodik. és szórja a "énzt. El tudod képzelni erről a heverésző suhancról, hogy banditákkal verekedik? Kati sötéten inézett maga elé, és nem felelt. Később, amikor kiderült, hogy Winnetou egyik jelenetében a színész sört iszik, még féktelenebből gúnyolódtam. — Sörözgetünk, sörözgetünk, ugye? Akárcsak én ebéd közben, hogy jobban emésszek. Legalább pálinkáit inna ez a szerencsétlen. Legközelebb málnaszörpöt szűr- csöl szalmaszálon. A nagyvilágból egyéb lesújtó hírek érkeztek. Old Shatterhand ötödször nősül, és dzsesszének- Jlésre adta a fejét. — Az acélikemén.v öklével kor- nyiikáílni kezd... — vigyorogtam boldogan, és a kezemet- dörzsöltem. — Egyáltalán nem csodálkozom, ha a rézbőrű barátja is énekes lesz. Valóban néhány nap múlva a rádióban hallottuk énekeim a sasszemű törzsfőnököt, Ribanáért kesergett, aki elhagyta őt egy fehér emberért. Ribana .. . Riba- na ... — panaszkodott, és Kati megállapította, hogy rekedt a hangja, erőtlen. — Akár az izmai — mondtam diadallal —. csalás az egész film, egy banditát sem ölt meg igazán! — De lovagolni tud... — kapaszkodott a lányom az utolsó szalimaszálba —, a lovaglás nem lehet csalás! — Fiatalkoromban többet lovagoltam, mint bárki más — mondtam keményen. — Engem egy dzsesszénekes ne tanítson lovagolni. A legközelebbi nagytakarítás alkalmával óvatosan, de határozottan szemétbe dobtam az esernyődrót íjat és a tompa hegyű nyílvesszőket. A hetykén kunkorod ó, parádés békepipa az előszobaszekrény aljára ikerült egyéb limlom és ikacat közé. Az indián nadrágról is lefejtettük a bőrlef- fentyűket, egészen használható vászonnadrág lett belőle. Kati mindezt végignézte, és nem szólt, csak a iképöket és újságkivágásokkal teliragasztott füzetet tartotta meg. Indiánokról és fehérekről nem esett szó azon az estén. Mindössze lefekvés előtt jegyezte meg halkan és elgondolkozva: — Ringónak gyereke született. — Ki az a Ringó? — kérdeztem megrendülve. '— Az egyik ibeatles ... a dobos ... — Dobos és gyereke született? — kérdeztem egészen bután és feleslegesen, mert rossz elöérze- tek rohantak meg. — Igen — mondta —, mi van abban? Még csak egyéves, és már olyan haja van, mint az apjának, a szemébe ér. És engedélyt kért, hogy hallgathassa még az ágyban a tranzisztoros rádiót, mert a beatlesek énekelnek. Én meg azt mondtam vetkőzés közben a feleségemnek, hogy rövidesen alighanem gitárt vehetek, mert jönnek a beatile- sek, négyen egyszerre. És azt is mondtam, hogy nyilazni még csak megtanultam valahogy, de gitározni semmi kedvem, meg nem is vagyok már olyan 'fiatal, hogy most kezdjek ilyesmit tanulni. — Az élet harc — mondta a feleségem kissé patetikusan, de biztatóan —. küzdeni kell! Ebben maradtunk. összeállította: Rékas.y Ildikó Irodalom, művészet oldalpárunkat Szenti Ernő rajzaival illusztráltuk
