Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1982. DECEMBER 11.

I Arcképvázlati

A gépet sem lehet becsapni

A föld, a traktor. Faggathattam én bármiről, minduntalan a munkájához kanyarodott vissza. Ügy emlegette kedvenc gépét, az MTZ 45- ös traktort, mint régi igaz barátot, akitől nehéz szívvel válik meg az ember.

— Könnyen kezelhető, javítható. remek masina volt. Meghálálta, ha törődtek vele. Meg bizony. Nem lehetett becsapni. De sohasem hagyott cserben.

— Igaz, nem volt zárt fülkéje, sokat fagyoskodott az uram benne, de szerette. — Mari asszony, a feleség úgy folytatta férje szavait, mint aki pontosan tudja, mit akar az ura mondani. Több mint három évtizede már, hogy jóban, rosszban osztoznak. Elhittem, miért ne hittem volna, hogy mindig egyet gondoltak.

— Annyit mesélt a traktorról, hogy én. aki sosem ültem rajta, időnként már úgy éreztem, hogy harminc évig együtt rázott bennünket a Koffer, a DT, az MTZ, a Super és legújabban pedig a Yohn Deer.

— Amit függönyös motornak csúfolnak kinn a határban, nem bánom, hadd csúfolják.

— Tanakodtam, mit kéne csinálni, hogy a tikkasztó hőségben ne forrósodjon fel a fülke, ne forrjon fel a víz, hogy az uram legalább a szomját olthassa. Próbálkoztunk termoszban jéggel, de olyan erősen rázta a gép, hogy minduntalan összetört a betétje. Varrtam hát a maradék bútorvászonból függönyt a fülkeablakra. Én jobban örültem, mint ő. mikor azt mondta, hogy használt. Heccelték ugyan érte, de ennél nagyobb baja sose legyen.

Meséltek, meséltek a takarékos, mezőtúri kétszobás családi ház tágas konyhájában, a viaszosvászonnal terített asztalnál. Jó volt látni és hallani, hogy milyen szeretettel beszélnek egymásról Juhász Sándor és felesége.

— Az asszony, ha idegen kérdezi, azt mondja, hogy ő nem dolgozik. Nem-e; Meglehet, hogy kétszer annyit, mint mások a gyárban. A Hangács-tanyán, ahol egy kicsi. bérelt parasztházban kezdtük el együtt az életünket, rengeteg jószággal vesződött. No, ma se nagyon kíméli magát. Akkor az ő munkájából éltünk, mert úgy hozta a sors, hogy novemberben haszonbérbe vettünk néhány hold földet, de az aratás már elmaradt, mert tavaszon már beléptem

a szövetkezetbe. Gyalogmunkás lettem. Alig dolgoztam másfél hónapot, amikor elvittek katonának. Igaz, annak sem volt sok látszatja, amikor dolgoztam. Megesett, hogy zárszámadáskor még nekünk kellett visszafizetni a sovány kis munkaegységből. Ekkorára nőtt akkor a kukorica. — mutatja az ujját. — A gyom szipolyozta ki a földet. Nagy szó volt akkoriban, ha kaptunk egy kis műtrágyát. El sem hiszi, ugye. hogy kézzel szórtuk szét? Sebesre marta a kezünket. Hál isten nagyon régen volt. Akkor fordult jobbra a sorunk, amikor egy szigorú kemény ember Csótó István lett az elnökünk. Látástól vakulásig kint volt a határban. Időnként káromkodott, igaz, de megtanított becsületesen dolgozni, és ezt már ki sem lehet belőlem verni.

— Senkinek sem hinném el, hogy az uramra, a munkája miatt, valaha is rá kellett szólni. Olyan fából faragták, hogy nem bírja a tengés-lengést itthon sem. Most is, a decemberi szabadságának minden napját beprogramozta. Tápot cipel, szenet lapátol. ólat trágyáz, rendet tesz a kis portánkon, aztán jön a disznóvágás, itthon meg a rokonoknál. Magunk csinálunk mindent. Mire a végére érünk... — hirtelen elhallgatott, zavarban volt. — Igen, mehet vissza a téeszbe, — fejezte be csendesen. A törékeny barna asszony kezét ölében összekulcsolva hallgatott. Attól félt, hogy talán dicsekvőnek tetszett. Már legszívesebben eltitkolta volna, milyen büszke a férjére.

A mezőhéki Táncsics Termelőszövetkezetben, akik jól ismerik Juhász Sándort, úgy tartják, sosem kellett még szégyenkeznie. Karakán, becsületes ember. Nem megy neki a sumákolás. Az ő traktorja az, amelyik az éjszakai műszakban is megállás nélkül falja a barázdákat. Pedig újabban sokat méltatlankodik a pótlék miatt.

— Heti 50—60 forint az éjszakai pótlék. Egy pakli cigaretta árát érdemli meg aki, míg mások elúsznak, ő dolgozik? A szabályokkal magyarázzák. Azokhoz én nem értek. De a paragrafusokat is emberek csinálják. Számolniuk kellene akkor is. ha nem tudják, milyen kimerítő éjszaka a traktor lámpafényénél 8—10 órán át szántani, és közben az árkokat, az öntözőhidránsokat lesni. A másfélmilliót érő gépre vigyázni kell. Sokan vannak,

akik nem vállalják. Addig ügyeskedtek, míg leadhatták a két műszakban üzemelő nagy gépüket. A kicsivel csak nappal dolgoznak, s megesik, hogy még anyagilag is jobban járnak. Nincs ez rendjén, úgy gondolom.

Sondolja? Olyan embernek ismerik, aki amit gondol, meg is mondja. Nem susmusol, ha valami nem tetszik neki. „Hallgassanak ránk is néha” írta a szövetkezet üzemi lapjába. Többek között szóvá tette, neki úgy tűnik, hogy drágán termelnek.

— Igen, az a meglátásom, hogy eltúlozzuk a talajelőkészítést. Azt mondják a szakemberek, hogy a technológia így kívánja. A búzavetés előtt isten tudja, hányszor munkáljuk meg a földet. Meglehet, hogy amennyivel többet terem, annyit rá is költünk. Nem bánnám, ha az ellenkezőjéről meggyőznének. Egy 13 ezer hektáros gazdaságot nem tudok átlátni. Nem vagyok tanult ember. A vezetőink mind azok. Okos szakemberek, értik a dolgukat. Biztos vagyok abban, hogy csak jót akarnak, hogy a lehető legeredményesebb gazdálkodásra törekszenek. Mégis azt mondom, hogy az öreg szakik véleményére is oda kell figyelni. Már nem is egyszer bebizonyosodott. hogy sok igazság volt abban, amit konokul mondogattak.

Van még más is. amit Juhász Sándor makacsul mondogat. Nem érti a nagyvonalú egyenlősdit. — Miért mindegy, ha valaki keze alatt a traktor tíz év után is traktor marad, vagy ripityára megy egy két év után? Miért nem figyelik, hogy trehányság miatt hányszor kell egy gépet javítani, mennyit kell rá költeni? Nem jól van ez így. És most már nem is vagyok egyedül a véleményemmel. Az új főmérnök is kezdte pedzegetni. Megkérdezte, hogy ösztönöz-e bennünket valami arra, hogy vigyázzunk a gépre. Remélem, hogy legalább a nyugdíjam előtti utolsó években megérem, nem titulálnak többé traktormániás különcnek. Ha tetszik, ha nem minden traktorosnak be kell látnia, hogy a gépet sem lehet becsapni.

Kovács Katalin

Erősnyomású vízsugárral „levegőztetik” a Palotási Állami Gazdaság halastavának telelőjét

Sióinak a harangok

Delet harangoznak. A törökszentmiklósi bisztróban mindenki nyugtázza. Ha csak úgy, mint egy parányi áramütést, mint a szív egy nagyobb kalimpálását.

— Mondják, miért harangoznak délben?

Félúton megáll a pirosló zsírt csöpögtető kolbász, a gőzölgő hurka. A megkérdezettek zavartan heherésznek. Aztán egyik oda szól a szomszédjának. — Mondjad, komám, te ott laksz a templom mellett.

— Háború volt és ... — kezd bele a kérdezett.

— ... aztán győztek a magyarok, — vágja rá egy másik. — meg lőttek is úgy déltájban. Ezzel a vita lezárva, zajlik tovább az ebéd. Egy fiatalasszony szolgálatkészen segíteni igyekszik.

— Tessék megkérdezni a prépost urat, ő biztosan tudja.

Hunyadi János, a nándorfehérvári győző alighanem megfordul a sírjában, amiért az utókor oly könnyen elfelejti azt, amire a harangszó próbál emlékeztetni; a törökök elleni 1456-os fényes diadalra.

Mert a harangszó figyelmeztet : ne mulasszunk el valamit! Mondjuk emlékezni. Arra, hogy születtünk, hogy házasodunk, hogy olykor gyászolunk. Arra, hogy az elemek hadat is üzenhetnek ellenünk.

Harangszó nélkül szegényebbek lennénk. Mintha ellopnák lépteink koppanását, szívünk dobbanását. Háború idején a harang is bevonul. Csak éopen nem katona, hanem ágyú lesz belőle. A harangok sorsa emberi sors, csak mert ércből készülnek, több generációt hidalnak át.

„Jászdózsai Római Katolikus Egyház Plébániai Hivatala! Szolnok, 1916. évi július hó 23.

Czimmel, tisztelettel értessítem, miszerint a cs. és kir. Hadügyminisztérium 8 HB oszt. 3380 sz. leirata alapján az egyházakhoz tartozó és jegyzékbe foglalt harangok levételét Bíró Lajos és Pifkó János jászberényi építőmesteri cég által a jövő hét folyamán eszközöltetem. Pecsét: Cs. és Kir. Katonai Építési Felügyelőség.”

A vihar is elvonul, a háború1 is. A harangnak pedig szólnia kell.

„Szerződés. Mely egyrészről Jászdózsa község képviselő testületének, mint egyházvédnökségnek megbízásából Béres György községi főbíró és Révfy Dezső községi főjegyző, valamint Seltenhofer Frigyes Fiai soproni harangöntő czég megbízottja, Kiss József között az alulírott napon a következő feltételek mellett köttetett. Megrendelünk egy db „E” hangú, 950 kg súlyú, egy darab „Gipsz” hangú, 486 kg súlyú, egy db „H” hangú, 272 kg súlyú harangot. Meg kívánja a patronátus, hogy az „E” alaphang zönge mellékhangja nem tere, tehát nem „G”, hanem nagy tere, „Gisz” legyen. Az érckeverék kizárólag 78 százalék legjobb minőségű szibériai vörösréz és 22 százalék bankai ónból álljon.”

A három harang ára — nem tévedés — 127 millió koronát tett ki, és 10 évi jótállást kértek rá a dózsai megrendelők.

Ezekgt a harangokat verték félre 1963. március 13-án reggel 6 óra 20 perckor. Árvíz öntötte el a falút, a toronyba Lőrik László rohant fel, és rángatta kétségbeesetten a köteleket.

— Szerettem harangozni, mert az én gyermekkoromban még eseménynek számított, ha ezt a harangozó megengedte — meséli. A második világháború alatt, amikor a rádió bemondta, hogy „Szolnok, légiveszély”, én már fent voltam a toronyban és kongattam, hogy mindenki elérjen a légoltalmi pincébe.

— Miközben a többiek menekültek, ön nem féltette az életét?

— Fiatalember voltam, amolyan suhant- féle. Mindent legyőzött bennem a kíváncsiság. Mert a sztálingyertyák, a robbanó bombák látványa, a nyomjelzős lövedékcsíkok villódzása, főleg

szürkületben, egyszerre volt pokoli és lenyűgöző látvány! Persze a kíváncsiság olykor bajt is hozott az emberre. Látom a toronyból, hogy repülőgépekről géppuskával veretik a jászapáti utat.

Alig hogy a támadás elmúlt,

biciklire pattantam, hogy

megnézzem, mi történt. Jászjákóhalmán lángokban állt egy ház. Szájtátva figyeltem az oltást, amikor egy német katona felém intett: komm, komm! Én visszaintettem; nem mehetek, mert biciklivel vagyok. De a német a pisztolytáskája felé nyúlt. Követtem. A szövetkezeti bolt eresze alá húzódott be néhány ember a támadás elől. Ott érte őket a halál. Egy kisebb bombatölcsér tátongott a közelükben. A holttestüket én segítettem felrakni egy teherautóra...

„Harangok, harangok

— ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket.”

A Nagykunság református harangjai közül volt, amelyik átvészelte a háborúkat, volt, amelyik nem. Harangban is irigylésre méltóan hosszú életet mért a sors a nagyrévinek. Műemlék jellegét tisztes kora adja, melyről a felírás tanúskodik: „Johannes Ambri 1764 in Pest.” A tiszaburai, 300 kilós bronzharangnak sincsen szégyenkezni valója a kora miatt. Minden fontos nacionálé kiolvasható az oldalán kígyózó négysoros felírásból: „öntött engem Iüstel János Egerben, annó 1830, 965 forintokért,

júniusnak első napján. Tekintetes Dobfeneki Sypos Mihály úr Bura egyik földesura az maga és meghalt kedves hitvestársának Runyai Soldos Julianna asszonynak emlékezetére öntette ezt a Tisza Burai szent eklézsia számára maga költségén”.

A túrkeveiek három harangját háborús veszély nem fenyegette. Bár nem túl nagyok, ám időtállóságukat már 1858-ban bátran garantálhatta a westfáliai mester: acélból vannak, így a rézkonjuktúrát átvészelték. Bochumban önttette nemes Hajdú Imre, bölcs előrelátással. A Kunság legnagyobb református harangja a 25 mázsás mezőtúri: 1896-ban a budapesti Túri János és fia készítette. „Öt” személyesen felkerestük.

„Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szívébe."

A mezőtúri toronyba vezető deszkalépcsők rücskösek a galambürüléktől. A szőnyeg egyre' vastagodik, ahogy elmaradnak mögöttünk a fordulók. Aztán felérünk a ha- a rangok házába. A 26 mázsás óriás zöld rézoxid színére a madarak tették fel az utolsó fehéres „védőréteget”. A repedt harang méltóságteljes, tekintélyt parancsoló, még némán is. A deszákára rakódott trágyába galambanyák „fürödtek” szakajtónyi fészket apróságaiknak.

A röpködő fiókákra kísérőm Tóth Gy. Lajos mosolyogva szólt rá.

— Szerencsétek, hogy nincs nálam doboz mert finom leves lenne belőletek. A sarokban egy ágy, ezen pihent, vagy alsózott az ügyeletes tűzoltóval két csendítés között a harangozó. Nem volt könnyű a mestersége; reggel felmászott a harangok birodalmába, és csak este „szállt alá”.

— A bátyám, Tóth Gy. Antal rángatta a köteleket. De sokszor jött haza hulla fáradtan. Nem volt ritka, hogy felkapta a nagyharang kötele s őt lendítette ide-oda.

Most a „harangozó” egy villanymotor a toronyban, amely láncáttétellel lóbálja jobbra-balra a harangokat. Lentről egyetlen gombnyomással . ad neki parancsot

Tóth Gy. Lajos. Hogy el ne tévessze, a kapcsolótábla mellé ki van rajzszögezve a „menetrend”. Hány óra, hány perckor kell megszólaltatni.

— Tegnap éppen egy 103 éves öregasszonyt búcsúztattam, — mondja a harangozó. Bizony ő már kis iskolás volt, amikor a harangot felhúzták a toronyba.

Egyik szajoli tanyán lakik Kiss Mihály. Ö mondja.

— Hogy mit jelentett a tanyasi embernek a harangszó? Mindent: arra ébredt, evett, imádkozott. De mind a mai napig is jelzi, ha időváltozás lesz. Ha tompán szól, elhalón, marad változatlan az idő. Ha élesen cseng, hogy úgy érzem, kétszer is éri a fülem, másfél napon belül időváltozás lesz. Ha meg a miklósi meg a püspöki harangot is hallom, holtbiztos, hogy történik valami rendkívüli a klímában. ,

„Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja.”

A törökszentmiklósi katolikus templom 17 mázsás nagy harangját a németek egy éjjel rongyokba csavarták, úgy törték csendben, nagy kalapácsokkal darabokra. A roncsokat ledobálták a toronyból, és elvitték. A miklósiak a nyáron avattak helyette egy 14 mázsást. A keresztapa Bohács Miklós lett, aki 250 ezer forinttal járult hozzá a harang megöntéséhez.

— Egyedül vagyok 80 évesen, 52 esztendőnyi házasság után meghalt a feleségem. De 1979-ben, amikor elhatároztuk, hogy — gyermek nem lévén — a harangra adjuk a pénzt, még élt. Tizenegyen voltunk testvérek, jelenleg hatan élünk, én lettem most már a legöregebb. Ügy gondolom, egyik rokon sincs úgy rászorulva a pénzre, hogy támogatni kellene. Én a téeszben dolgoztam 11 évet. A nyugdíjam kevés. Amikor megtudták az emberek, hogy harangra adtam a pénzt, azt kérdezték: olyan gazdag vagyok? Hát ez nekem igen fájdalmasan esett! A telkem egy részét a közeljövőben kisajátítják. Jön abból is vagy 50—60 ezer forint. Ügy gondoltam, hogy a tanácsnál a szociális osztályra hagyom.

— Szokta-e hallani „harangja” szavát?

— Romlik a fülem, megmondom őszintén, hogy nem nagyon. De nemcsak azért. Én úgy gondolom, hogy egy 14 mázsás harangnak nagyobb szavának kellene lennie. Lehet, hogy az öntő nem tett bele mindent, ami kellett? A régi harang, az más volt, na. Sokkal, de sokkal hangosabb!

„Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamatától.”

— Régen a harangozó a torony ablakából a négy égtáj felé kiáltotta, ki halt meg. A hívek letérdeltek, és amíg a harang szólt, imádkoztak az elhunyt lelki üdvéért, — mondja Szita atya, a jászberényi római katolikus plébánián. Ma inkább már az időt jelzi a harangszó.

— Szólt a harang vihar idején is, de hamis az az állítás, hogy a felhőket űzte volna el. Inkább arra figyelmeztette a határban lévőket, hogy keressenek fedezéket és fohászkodjanak a termésért. Amikor tűz volt, félreverték a harangot.

„Rokonai a márvány ják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablaanyamelleknek, szoptatkokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon, vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom."

Palágyi Béla

(Az idézetek Nagy László Jönnek a harangok értem cfmű szabadverséböl valók.)