Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
1 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. DECEMBER 4. I Arcképvázlat I . A középső Kiss Tűnődtem rajta sokáig: olyan az életed indulása Kálmán, mint egy régesrégi szép mese. Élt egyszer, nem is olyan rég, a Tiszán túl, Rákóczifalván egy nyolcgyerekes család. Szegények voltak, de hát a húszas, harmincas években csak szegény lehetett egy földnélküli parasztember, aki csak két kezét tudta felmutatni, aki arra ment, ahol napszámba felfogadták. Ahogy jöttek a gyerekek, egyre több kenyér és munka kellett volna — de hát miből is? Ezért örült a szegény ember, amikor a szomszédos nagybirtokokat eladták gazdáik, s gyárépítésre toboroztak embereket a Tisza martfűi partján. Hogyne jelentkezett volna? Nem vagyok benne biztos, Kálmán, hogy a mi nemzedékünk szereti a meséket. Inkább a valóságot, a megfoghatót — minket erre tanított az élet. így nem is folytatom így, hiszen a vége csak az lenne ami már tényleg nem mese. A valamikori napszámos nyolc gyerekéből hét abban a gyárban lett ember, amit a korán elhalt apja is épített. S egy közülük, a gyári jelentkezés sorában a középső, már gyárvezető a Tisza Cipőgyár mezőtúri üzemében. Ebben sincs semmi különös. Magad mondtad, a gyár is akarta, s. ezért tudatosan készültél a vezetésre. Végigjártad a gyári ranglétrát, úgy, ahogyan a mai negyvenöt-ötvenévesek csinálták. A betanított, cipőgyári munkás először iskolában, — * estiben, — megtanulta a szakmát, aztán technikumba jelentkezett. S ahogy a tanulást elkezdte, maga is tanítani akart. A Kommunista Ifjúsági Szövetségben, a szakszervezeti műhelybizottságban. Voltál segédművezető és művezető, alakítottál brigádot és vezettél KISZ-szervezetet, utóbb bizottságot is. Közben persze élni kellett, először családfenntartóiként keresni a kisebbekre, hiszen otthon, Rákóczifalván még sokáig maradt iskolás gyerek. Te a sorban az ötödik voltál, s az előtted járók családot alapítottak, ahogv múltak az évek. Aztán eljött az is, a saját család ideje. Az is a gyárhoz kötődik: Túrkevéről jött. szakiskolás volt a felesége. S ha család van, gyerekek jönnek, lakn; kell. A gyár adott lakást, s mikor kicsi lett, meg szűk, venni kellett nagyobbat. Aztán öt éve cserélni is, martfűi otthon helyett mezőtúrit. Nem nagy a távolság, de Rákóczifalva után Martfű a hely, ahol ember lettél. Persze, hogv máig odamégy haza. S ráadásul egy testvérnél ott még az édesanya, aki nyolcvannégy évesen biztosan nagyon büszke a nyolc szép életre, amit ő adott. Nézegetem a jegyzeteimet, hiszen annyi, de annyi minden szóba került, hogy találkoztunk. S olvasom újra a levelet is, amit utánam küldtél. Legszívesebben csak a levelet adnám közre. „A mi korosztályunk élete nem volt könnyű, gondtalan. Hiábaf szerettünk volna továbbtanulni, szakmát szerezni, sajnos a nehéz anyagi körülmények, édesanánk hosszú súlyos betegsége, a minimális életfeltétel biztosítása csak azt követelte mindanynyiunktól, hogy a nyolc általános. elvégzése után minél előbb. — mint én 31 évvel ezelőtt tettem — keresethez jussunk. Ennek ellenére a nyolc testvér közül heten a későbbiek során továbbtanultunk, s különböző képzettségeket szereztünk, ami ugyancsak nem volt már könnyű. A mai 50. évéhez közeledő korosztály a háború után egy új társadalmi rend kialakításában, annak sikereiben és kudarcaiban aktív szerepet vállalt. Részese voltam a Magyar Üttörő Szövetség megalapításának, a DISZ kibontakozásának, aktív tagja voltam igen fiatalon a szakszervezetnek. Sökadmagammal átéltük az ellenforradalom előzményeit és annak következményeit. Alapítótagja, majd alapszervi. később bizottsági titkára voltam a KISZ-nek. Azóta ismerjük egymást. A vállalati brigádmozgalomban az első voltam. A később Állami díjat kapott Petőfi Sándor Szocialista Brigádot vezettem. Személyes agitációval segítettem a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Tizenegy évig voltam tagja és különböző posztokon vezetője a vállalati munkásőrszázadnak ... Megtanultam, hogy minden embert tisztelni, becsülni kell, hogy minden emberre szüksége van a társadalomnak, és hogy minden ember fontos a maga munkájában. Az a legnagyobb öröm* ha érzem az emberek bizalmát, ha látom a közös munka értelmét, s látom a fejlődést körülöttem, amiben talán nekem is volt és lesz részem”. Hallottam, a mezőtúri gyárban rendjén mennek a dolgok. Pedig nem volt könnyű ott sem, hiszen a mesterségről híres kollektíva átélt épp az utóbbi tizenöt évben sok mindent. Az első számú vezetők gyakori változását is. Szövetkezetből lettek nagyvállalati gyáregységgé. Kézimunkás ipar helyett tanulták a gyáripart, a futószalagot. Kis, elavult műhelyek után szokták a világos csarnokot, a Pfaff-rendszerű adagolás automatát, s azt is: ezeket a gépeket nem lehet otthagyni, erről a telepről az asszonyok nem szaladhatnak ki hetipiackor bevásárolni. És kapták a kényelmet. a gondoskodást is: a mezőtúri gyár fiatalaszszonyai reggelente kézenfogják az óvodás gyerekeiket, s együtt mennek. A gyárban óvoda is van, s a gyár — ha szerényen, szűkén is — de már munkáslakást is épített a városban. Sok a változás, a jó dolog. Az is idetartozik, hogy Túron a szakma becsülete is helyreállt. Évente már nem egy-két gyerek jelentkezik szakmunkástanulónak. hanem legalább húsz-harminc. Szülők, nagyszülők küldik őket, akik, ha nyugdíjasok is, de kötődnek a régi munkahelyhez, mert rájuk is gondolnak. Mindebben mi a része Kiss Kálmánnak, aki 31 éve a Tisza Cipőgyár dolgozója, s 1977 óta a mezőtúri gyáregység vezetője? Gondolom. Kálmán, aligha „váltod” ki, mi a Tiéd, mi a másoké. így jó, ahogyan van, s úgy lesz még jobb, ahogy a tervek mutatják. A belföldi termelés után már rangos külföldi megrendelésekre is képes a három- és félszáz ember. A város, s a nagyvállalat megadja a tiszteletet. az elismerést. Jó dolog, hogy számítanak ezután is a szorgalmas gárdára. Most egy kicsit, egy egészen kicsit lazítani kellene, Kálmán. Az embernek csak egy motorja van, s azt aligha tudják újra „tekercselni”. A kis betegségek, a messzi kórházakban eltöltött hetek figyelmeztetőek. Ennek a korosztálynak kijutott. Időnként megdöbbentően sokan sorakoznak a napilapokban az apró, fekete betűs rovatokban. Ideje belátni, elmúlt az ifjújág, búcsúzik. Már a gyerekeink következnek. Olyan jó lenne sokáig örülni nekik, a családnak. Ési a nagynak is. a martfűinek, a valamivel kisebb, fiatalabb mezőtúrinak. De hát mit is beszélek én ilyesmiről? Hiszen még sokáig dolgozni kell ... Sóskúti Júlia Felülbírált technológia Kis befektetéssel sok milliós nyereség Nem egészen ötvenezer forint ráfordítással évi 35 millió forint többleteredmény elérésére teremtettek lehetőséget a Lábatlani Papírgyárban; ilyen értékű mennyiséggel többet készíthetnek a belföldi ellátás javítására eayik legfontosabb termékükből, a Creptó egészségügyi papírokból. Az átlagon felüli teljesítményt értékelemző munkával. a gyártástechnológia teljes felülbírálásával, új eljárások bevezetésével érték el. Az üzem műszaki dolgozóiból és a Könnyűipari Szervező Intézet munkatársainak bevonásával még tavaly alakítottak egy értékelemző csoportot. Ezt bízták meg olyan javaslatok kidolgozásával, amelyek eredménye a több és jobb minőségű papír gyártása. Az év második felétől már a munkacsoport javaslatai szerint készül az egészségügyi Creptó papír Lábatlanon. Háziasszon vök „A családban az a nő, aki a háztartást vezeti, rendszeresen a családanya.” (A magyar nyelv értelmező szótára III. kötet 189. lap.) Pedagógusok a megmondhatói, hogy az osztálynaplók kitöltésekor — ahol a szülők adatai is szerepelnek — hányszor elhangzik a felelet: — Az én édesanyám nem dolgozik. Nem csinál semmit, otthon van, háztartásbeli. Ez a nem csinál semmit, nem dolgozik, otthon van,, még ma is sokszor minősíti a háziasszonyokat. Milyen jó nekik, vallják egyesek, nincsenek örök haragban az órával szépen komótosan elvégeznek mindent sorjában. Nem kell folyton kapkodniuk. úgy osztják be az idejüket, ahogy nekik tetszik. Hosszasan lehetne sorolni a megjegyzéseket, mert néha az az érzése az embernek, hogy irigylik ezeket az aszszonvokat. De vajon tényleg irigylésre méltó-e ma a kor háziasszonya. , A puszta mélyén A kunmadarasi határ felszántott táblái messzire vezetik a tekintetet. Nem töri meg az egyhangú síkságot semmi más, csak egy éltes korú tanya. Gyalogút vezet az udvarába, előtte kútágas őrködik, körben kopasz akácfák, bokrok guggolnak, az ólak mögött takarmánykazlak emelkednek, néma bizonyítékaként a jószágtartásnak. Itt morzsolgatja napjait a 71 éves Molnár Mihály és élete párja, a tíz esztendővel fiatalabb, fürge mozgású felesége, Mária néni. — Tizenhét évesen mentem hozzá, azóta tanyán lakunk. Világéletemben háziasszony voltam, ehhez értek igazán. — Érteni kell ehhez is? — De még mennyire! Nem kis munka a háztartás vezetése! Főleg egy isten háta mögötti tanyán. Bizony, jó húsz éve még a kenyeret is magam sütöttem, ezzel a két kezemmel, ni! Aztán a forintot is nekem kellett és kell beosztani, mert hej, de fürge jószág! Nehezen gyűlik, de könnyen gurul. Az uramnak se nyugdíja, se keresete, a jószágból élünk. Molnárné Máriától, ahogy körülnézünk, nem gurul könnyen a krajcár. Igaz, alkalom se nagyon adódik rá. Petróleummal világítanak, csutkaizikkel fűtenek, bolt, üzlet csak a „városban”, Kunmadarason akad. Ahhoz pedig már meg kell nyergeim az „acélszürkét”, mert az oda-visszaút eléri a 12 kilométert, s mire ezt bizony gyalog kirakja az ember, ugyancsak sajog az ina. Mit jelent ma tanyán háziasszonynak lenni? íme egy átlagos napirend: Mária néni reggel, felkelés után csutkaszárral befűt a kemencébe, és a búbos megbízhatóan tartja a meleget estig. Utána gyorsan megtörni a nyolc kacsát, kezet mos, krumplit rak a tepsibe, a zsír fölé, beveti a kemencébe, és hamarosan kész a fejedelmi eledel. Igaz, kilenc óra is elmúlik, mire melléülnek, dehát a 'parasztember közismert arról, hogy korán nem szeret reggelizni. Ezután ha valamit el kell intézni, irány a „város”. Ha nincs odabenn semmi tennivaló, segít a férjének a jószágok körül, majd a főzéshez fog. Kettő körül kerül az asztalra az étel, akkor ebédelnek, de nem ám komótosan, mert máris várja őket az etetés! Az öt malac, a három tehén, a két borjú, a temérdek aprójószág mire mind megkapja a részét, bizony az ötöt is elharangozzák olykor. A a ivóvizet Kunmadarasról, kerékpáron hordja, mosni pedig úgy szokott, hogy megveszi az ereszről csöpögő esővizet. Edényeket, üstöt, tálakat rak le a földre, és ebbe gyűlik össze az „égi áldás”. Ami a kikapcsolódást illeti, kézimunkázni világéletében nagyon szeretett, de amióta az okuláré az orra fölé került, valahogyan nehezebben szánja rá magát. A két lánya bent él a községben. Ö is szívesen menne utánuk, van is egy üres házuk Madarason, de Mihály bácsi nem áll kötélnek. Pe1- dig télen, ha az „ember hónapok” elvágják őket a világtól, napokig csak a madár néz feléjük. Igaz, ha kenyér van, a többi megterem mellé a tanya körül: akad szőlő, bor, pálinka, krumpli, zöldségféle, baromfi, sőt méhészkednek is. Városról a fakanálhoz Puha Gyuláné — noha már tizenhét esztendeje férjes asszony — még ma is fiatal. Ki sem nézné belőle az ember, hogy négy fiú édesanyja. A legidősebb tizenöt esztendős, azután úgy követik egymást a legények, akár az orgonasípok: 14, 12 és a legkisebb Attila. 10 éves múlt. Rozika, a ház asszonya nagykőrösi születésű, a városi komfortot, kényelmet cserélte fel az abádszalóki lakással. — Gyorsan jöttek a gyerekek, és tulajdonképpen ömiattuk nem mentem soha dolgozni. A férjem keresetét jószágneveléssel egészítem ki, az idén is leadtunk 14 hízót, de most is röfög az ólban 9 süldő, meg anyakoca, de akad az udvaron aprójószág, pulyka, galamb is. Puháné reggel fél ötkor kel. Iskolába készíti a gyerekeket, elengedi az urát is, aztán azt se tudja, mihez fogjon. Naponta mos, temérdek a szennyes ott, ahol négy fiú nyövi a gúnyát, sorolja nem kis büszkeséggel. A takarítás, a déli etetés, a koraesti főzés, ezek az ismétlődő, állandó foglalatosságok. A lakásuk mutatós, háromszobás, fürdőszobás, konyhás épület, az idén költöttek a bővítésre, a tatarozásra mintegy 200 ezer forintot. Vásárolt már centrifugát, mosógépet, porszívót, villanybojlert, szóval ahol lehet, igyekszik könnyíteni a munkáját. — Ha napközben átugrom a szomszédba, vagy a sógornőmhöz egy jó negyedórára, alig tudom behozni a kiesést. Pedig minden fiam segít, befogom mindet. Engem ne szapuljanak majd a menyeim, hogy elkényeztettem őket! Fát vágnak, vizet hordanak, elugranak a boltba, felsöprik az udvart, darálnak a malacnak. — Az igyekezete mit hoz a konyhára? — Évente 40—50 ezer forintot. Igaz, ennek a fele se tiszta haszon, viszont van csirke, galamb, tojás, zöldségféle, és erre, egyre se kell pénz, ami nem kis dolog ebben a drága világban. Ami a szórakozást illeti, négy növő gyerek mellett marad este a televízió. Az behoz mindent a szobába, ki se kell menni. — Bírja ezt a strapát? — Muszáj. Azért magamra is szakítok időt, hogy ne nézzek úgy ki, mint akit szalajtottak. Egy igaz, aki irigyli a munkám, annak elárulhatom, ez nem nyolcórás műszak. És itt nincs szabad szombat, meg vasárnap, meg karácsony, mert a jószág akkor is enni kér. A család érdekében Berényi Károlyné fiatalasszony Kunhegyesen, alig túl a harmincon. Egy tizenegy és egy kilencéves fiú édesanyja. Ápolt, ruházatára, magára sokat adó háziasszony. Bő tíz éve még a BHG gyáregységében dolgozott. Nem keresett rosszul, hazahozta a havi háromezer forintot, ami abban az időben szép pénznek számított. Közben férjhezment, és a két „gyest.” letöltve úgy döntöttek közösen a férjével — aki gépkocsivezető —, hogy nem megy vissza. :— Nem egy álmatlan éjszakát okozott, hogy feladjam a jó keresetet, a bizto sat a bizonytalanért. A vá lasztásban a két gyerek vol a döntő. Egy igaz: könnyű m; mindezt leírni, de akkor cu dar nehéz volt megtenni Hiszen azokban az évekbe: kezdték építeni a kertes csa ládi házukat, minden fiilé számított, és nem volt kö zömbös: havonta egy kerese érkezik-e a házhoz, vág; kettő. Jutka hozzáfogott jó szágtartással bíbelődni. / férje is segített, de bízón; aki egy pótkocsis teherautó vezet, soha nem lehet tud ni, hány órára veti haza ; műszak vége. Egy szó min száz: nehéz esztendők vol tak, nagyon meg kellett gon dőlni, mire adnak ki forintot, de ma már elmondható megérte. Készen a mutatói kockaház, nincs rajta egyetlen fillér OTP-tartozás sem és már kocsi is került a garázsba. Évente két hízói vágnak, ezeken kívül 20 malacuk most is van, pedig aj idén 43 mázsa élő sertéshúsl • adtak le a szerződésre. — Temérdek a munka, aj etetés, a gondozás ennyi hízóval, mégis elmondható hogy ma már könnyebb Amióta férj-feleség vagyunk az idén jutottunk el a családdal nyaralni a Balatonra is. Szép élmény volt — sorolja Jutka. — Megéri fiatalon háztartásbelinek lenni? — Eddig nem bántam meg Segítenek a házon belüli munkában a gépek, a gyerekeket is befogom, és olvasni is akad időm. Nem beszélve arról — ami pótolhatatlan —, hogy a fiaim is jobban szemmel tarthatom, kikkel barátkoznak, hova mennek iskola után. A leckéjüket is rendszeresen kikérdezem, mert az nem árt egy fiúgyereknél. Ha esetleg tizenhattizennyolc évesek lesznek, elképzelhető, hogy visszamegyek a gyárba, de ez még sokmindentől függ. Csökken a számuk, de... Az 1970-es népszámlálás adatai szerint a megyénkben hetvennégyezer-háromszázöt háztartásbeli élt. Közülük Szolnokon ötezer-ötsaázkettő, Jászberényben négyezer-ötszázhét, Karcagon négyezer-egyszáztizenöt, Mezőtúron háromezer-négyszáz,nyolcvankettő volt. Tíz év múlva, 1980-ra a számuk harmincötezer-háromszázötvenkettőre apadt. Szolnokon háromezer-kilencvenkettő, Jászberényben kettőezerkettőszázkilencvennyolc, Karcagon kettőezer-huszonegy, Mezőtúron ezerhétszázötvenhét nő tartozott ebbe a kategóriába. A csökkenés nyilvánvaló, és az is tény, a zömük hatvan év körüli, vagy feletti. Ugyanakkor megfigyelhető: bizonyos körülmények között újabb fiatal lányok, asszonyok választják ezt az élethivatást. Falvakban, községekben, ahol kevesebb, vagy egyáltalán nincs elhelyezkedési lehetőség; nincs a közelben lányoknak való szakmatanulás; esetleg a család, az apró gyerekek miatt. Nem beszélve arról, hogy a dráguló élelmiszerek, megélhetési költségek is befolyásolják az édesanyákat a döntésben. Ráadásul országos szinten is jelentős feladatokat oldanak meg a szerződéses, nagymértékű állattartással, amelyből bőven jut a családi konyhára is. Igaz, nincs percre, órára kiszabott munkaidő, szellősebb a nap, de ez a fogalom — háziasszony, háztartásbeli — nagyon is munkás mindennapokat, afféle eleje van, de vége soha sincs tennivalókat takar. Akkor is, ha a kívülálló, a szemlélő számára sokszor ez a fajta tevékenység, a háztartás vezetése, a gyermeknevelés, az igazi otthon megteremtése, pillanatnyilag nehezen értékelhető, látszattevékenységnek tűnik. D. Szabó Miklós N É Z ő p o N T
