Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1982. DECEMBER 18

lArdcépváglatl

Korunk asszonyának látom

Baráti társaságban, a 'közelmúltban, régi ismerőssel találkoztam: az asszonyról

azt hallottam, hogy „lelkibeteg-, hogy magábazárkózott, senkivel sem beszél, többször van kórházban, mint otthon, a családja fél, hogy ez az önmagábafordulás egyszer tragédiához vezet. És most: az asszony barátságosan beszélgetett, elviselt” minket. Később. amikor mellém ült és amikor már senki nem figyelt ránk, akkor elmondta: pszichiátriai kezelésre jár. Ne higgyem, hogy az valami elrettentő dolog, ök zenét hallgatnak — persze komoly zenét —, aztán beszélgetnek és ettől megkönnyebbül az ember.

Olyan ott a légkör. hogy minden problémájáról nyugodtan beszélhet, minden gondolatát megbeszélnek és ez a közösségi légkör neki nagy segítséget jelent. A főorvosnő, aki ezeket á foglalkozásokat vezeti, nagyszerű ember, ő azs életét, a Családi boldogságát köszönheti neki.

Az orvosnő karcsú, vékony, hosszú szőke hajjal.

Olyan, mint egy fiatal lány.

Igen, kíváncsi voltam rá és találkozót kértem tőle. És már az első percekben kiderült: olyan embert ismertem meg, akinek életét két dolog, a hivatása és a családja tölti be. A hivatása a a pszichiátria, amely „a magasabb idegműködés lelkinek nevezett jelenségeinek normális és kóros működésével, a kóros folyamatok keletkezésével, megelőzésével és gyógyításával foglalkozik.” A megyében hosszú ideig nem volt ilyen kórházi osztály, aztán 1975-ben Karcagon, 1977. február 1-én a Szolnok megyei kórházban is megkezdte munkáját. Egy fiatal házaspár került az osztályra, a férfi osztályvezető főorvosként, az asszony beosztottként. A férj tulajdonképpen hazajött, apja is jónevű orvos volt a megyeszékhelyen. Megmagyarázta a feleségének — akivel Szegeden végezték az egyetemet, ott házasodtak össze, ott születtek a gyermekeik és addig ott éltek, dolgoztak —, hogy itt is Tisza, ott is Tisza, igazán nincs nagy különbség a két város között! Gondolom, ez akkor kis kegyes csalás volt, de tény. hogy amennyivel szegényebb Szolnok Szegednél, annál nagyobb feladatot kapott itt ez a két nagyszerű ember. Újat kezdeni, valamit teremteni, alkotni a semmiből — az csak nagyszerű lehet, ő mondja így, és sietve hozzáteszi: ideggondozó azért volt, Márkus főorvosnő vezette, és később létrejött az újszászi osztály is.

Émlítem: szerintem nagyon fontos, hogy az az orvos, aki pszichiátriával foglalkozik, bizalmat tudjon kelteni a betegben. Ö hozzáteszi: „és ezt a bizalmat nem szabvány mosollyal lehet kelteni. Nálunk a betegnek éreznie kell, hogy őszintén érdekel az ő gondja, hogy amit mond, az bennem hangot üt, rezonál. És

hatások érik, mint korábban, amely a betegségét kiváltotta. És elárulja nagy tervét: házassági és válási tanácsadást szeretne egyszer szervezni. Gyógyítani a válságba jutott kapcsolatokat. Aztán újabb nagyszerű terveket említ: megnövelni, kiszélesíteni a mentálhigiénés programot; életmód műhelylyé tenni a pszichiátriát. Hisz benne, hogy a beteg sorsa nem a kórházi osztályon dől el: ebben nagy szerep hárul a környezetre, a családra.

Nem fárad el? — kérdem. „De sokszor van testi fáradtságom. A férjemmel együtt kezdetben nem azért dolgoztunk napi 12 órát itt a kórházban, mert mártíromságra vagyunk kiképezve. Itt a kórházban egy szakmát kellett elkezdeni. az orvosokat, a nővéreket kiképezni. Érezzük a szakmánk felelősségét. Ma már egy összeforrott közösség vagyunk, együtt dolgozunk a betegért.”

Hogyan jut a hivatására ennyi ideje? Ügy, hogy özvegy édesanyja is ide költözött Szolnokra és ő vigyáz a két „nagylányra”, Orsolyára és Eszterre, „ök már igazán szolnokiak, nagyon sok barátjuk van. Ügy szeretném nevelni őket, hogy küzdőképes emberek legyenek.” És legbensőbb gondolatait mondja ki, amikor így szól: „A házasságom? Egy házasság szerintem akkor jó, ha az ember tisztelni tudja a társát és ez nekem megadatott. Ö egyfajta biztonságot is jelent a számomra. A mi szakmánk fölvállalása sok öntiprást is jelent, amit megfelelő családi háttér nélkül nem lehetne elviselni. Aztán ő apa is, igen olyan ember, aki apának is kiváló. Az ember otthon töltődik fel a másnapi munkára. Sokat olvasok, zenét hallgatok. néha szeretek egyedül lenni, érezni a csöndet. De az a legjobb pihenés, amikor a gyerekeimmel a hobbikertünkben játszunk, amikor tapasztalom apró nyiladozásaikat a világra, amikor óriási titkokat mondunk el egymásnak. Titkokat, amelyeket csak én tudhatok.”

És egy újabb „vallomás”: „tulajdonképpen én soha nem vagyok igazán elegáns nő, mindig teli szatyrokat cipelek haza, hiszen míg az ember bevásárol a napi munka után ...”

*

A megyei kórházban a közelmúltban külön, önálló 70 ágyas pszichiátriai osztály jött létre, amelynek megbízott osztályvezető főorvosa dr. Fügi Sarolta lett. És az idén nevezték ki megyei elmegyógyász szakfőorvosnak, tagja a Pszichiátriai Társaság délkelet-magyarországi tagozata vezetőségének, a Debreceni Akadémiai Bizottság mentálhigiénés munkacsoportjának. És dr. Karsai Koppányné, született Fügi Sarolta két kislány boldog édesanyja.

Ö valójában korunk aszszonya.

Varga Viktória

nyitottnak kell lennie az újra, kutatnia a gyógyítás új lehetőségeit, módszereit, és küzdenie azért, hogy.sokszor az orvosok is elfogadják, egyenrangúnak tartsák a sebészettel, a belgyógyászattal a munkáját.”

Szokvány dolog? Igen, az új, jelen esetben a betegek pszichiátriai gyógyítása is csak küzdelem árán nyerhetett tért. De tért nyert, és ez a fontos!

Hogyan lett orvos? Önmaga számára olyan természetes volt, hogy az orvosi pályát választja, mint az, ahogyan a nappalt az éjszaka követi. Apja is orvos volt. Olyan családban nőtt fel, ahol mérce volt, hogy az ember gondolkodik. Középiskolás korában igaz. voltak irodalmi ambíciói, de az erős kötődés az apához hamar eldöntette vele: orvos lesz. A beteg emberekhez való viszonyulást tőle tanulta meg. Az apa tüdőgyógyász volt, és ő gyermekkorában látta, tapasztalta: a tüdőbeteg embert nemcsak betegsége sújtotta, társadalmi előítéletekkel is meg kellett küzdenie. Nevetve említi: „az ödipusz-komplexust aztán hamar kinőttem, de érdekelt összerakni az emberi jelenségeket, mindazt, ami egy emberre jellemző. Sokat olvastam lélektani tárgyú könyveket. Igen. ez volt számomra a vonzó és tulajdonképpen ma is intellektuális játéknak élem meg a munkám, ami véresen komoly. Mert ,bélyeg’, társadalmi előítélet ma is van a lelkileg sérült emberekkel szemben.”

Két szerelme van: a mélylélektan és a szociálpszichiátria. A deviencia kérdése, annak az egyénre való átgondolása, ahogyan a közösségi hatások az egyént érik. Érdeklik az alkoholizmus problémái — „ezt pályámnál fogva fel kell vállalnom” — az út, amely egy ember életében az alkoholizmusig vezet. És ebben a család szerepe. Később említi: „fiatal” korában ő is másként vélekedett az öngyilkosságról, mint ma. Ma már tudja, hogy az öngyilkosság tulajdonképpen egyfajta segítségkérés. Az öngyilkos nem meghalni akar, hanem úgy már nem aKar élni, ahogyan élt. Az egyetemen meg kell tanulni, hogy komoly szervi betegségek ellen komolyan kell küzdeni. Az övék is küzdelem! Kéz a kézben a beteggel kell együtt küzdeni.

Érdekli a család, mint közösség, mint kapcsolatrendszer. Ha bekerül valaki a pszichiátriai osztályra egy családból, az azt jelenti, hogy ott a családban is problémák vannak, de mivel a bekerülő családtag idegileg a leggyengébb, a legérzékenyebb, a „család betegségének” összes tünetét ő hordozza magában. Sok család- és házasságterápiát végez: amikor a lelkileg sérült aszszonnyal és a férjjel — vagy fordítva — együtt beszélik meg a problémákat. Mert hiába gyógyul meg» a beteg, ha hazakerülve ugyanolyan

Szász Endre IVIunkácsy-díjas grafikusművész hollóházi porcelánokra égetett munkáival örvendeztette meg a Képcsarnok Vállalat szolnoki Aba-Novák termében a megyeszékhely míívészetszeretö közönségét

A „lelkiismeret rácsai” mögött

A régi szolnokiak törvényszéknek hívják még ma is ezt a nagyméretű épülettömböt, melynek főutcai szárnyában bírák, ügyészek, tanúk teszik a dolgukat, vádlottak reménykednek a minél kisebb büntetésben. Az épület hátsó részének kisméretű, rácsos ablakai mögött pedig az elítéltek várják szabadulásukat.

A Tabán alacsony házai között járva könnyen téved a szem a cellasorokra, melyek széles körben még ma is valami misztikus világot sejtetnek. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mit gondolnak, mit éreznek, mit terveznek azok, akik először kerülnek e falak közé. Most is ezekre a kérdésekre keresve a választ csengetek be a Büntetésvégrehajtási Intézet súlyos kapuján.

Sinkó Péter intézetparancsnok és Szabó Miklós nevelőtiszt szíves segítsége révén percek alatt előkerülnek riportalanyaim. Egy kisméretű társalgóban ülünk le. A falak vadonatúj világos tapétája, a meggypiros ajtó, a kárpitozott székek szinte felszabadult hangulatot keltenek. A beszélgetés azonban hamar visszazökkent a valóságba.

Ördögi kör

Az első meglepetést számomra az okozza, hogy mennyire megkönnyebbülnek ezek az elítéltek, amikor kérésükre megígérem, hogy nem írom meg a nevüket. Az ember azt hinné, nekik már minden mindegy, de úgy látszik, szerencsére nem az.

Egyikük vállas, erős, értelmes fiatalember. Bizonyára ezért bízták meg írnoki teendőkkel. Válaszai feltűnően gyorsak, mintha a kérdéseket már sokszor feltette volna önmagának.

Műszeripari technikus volt. Lopás, sikkasztás, csalás miatt két évet kapott.

— Ezt a két évet ,lesz a legnehezebb megmagyaráznom a fiamnak. És főleg azt, hogy miért.

— És mit mond majd, miért került ide?

— Magam sem tudom, mi volt az indítóok. Normális körülmények között nevelődtem, megalapozott jövőm volt. Lakással, kocsival, üdülővel rendelkeztem. Építkeztem, igaz, kellett a pénz, meg aztán úgy van az ember, hogy ha van tízeper, miért ne legyen százezer. Nem akarok vádaskodni, de a társaim is erre az útra tereltek.

— Mit csinált?

Manipuláltam benzinjegyekkel, villamossági cikkeket, autóalkatrészeket tulajdonítottam el, tettem pénzzé.

— Nem gondolt arra, hogy lebukik?

— Amikor rádöbbentem, hogy nem jó úton járok, már késő volt. Egyik cselekedetemmel foltoztam a másikat. Most már tudom, hogy nem szabad elkezdeni, mert ez egy ördögi kör, nem lehet befejezni. És nem is kell hozzá ital. Én például nem ittam.

— Mennyi volt az anyagi

haszna?

— Hatvanezer forint körüli értéket tulajdonítottam el. Mindent beszámítva százötvenezret veszítek.

— Ezek szerint nem érte meg anyagilag sem ...

— Persze, hogy nem. Itt már gondolkozik az ember, és sok álmatlan éjszaka utór. belátja ezt. Elgon lolkozik azm, hogy szépén íve'ő pályád indult, de ballépesével erkölcsileg is hosszú évekre hazavágta magát. Nagyok voltok az igények, és gyor sao akartam kielégíteni őket Pedig láthattam, hogy a szüleim becsületesen éltek és öHenéves korukra mégis elének mindent. Talán furcsán hallatszik tőlem, de azt mondom, nincs szebb a becsületben való megöregedésnél. Az a lényeg, hogy borzasztóan megbántam, amit tettem. Nehéz itt nagyon, bármennyire igyekeznek számunkra emberi körülményeket teremteni. És a családtagoknak is nehéz, hiszen kétszer annyi munka hárul rájuk.

Mikor szabadul?

1983 februárjában. Hét hónap kedvezményt kapok, amiért keményen meg kell doigozni. És számítani kell a szabadulás utáni előítéletekre. Tudom én ezt is, még civil koromból. Azzal is tisztában vagyok, hogy alaposan meg kell majd kapaszkodnom, mert könnyen elveszik az ember.

— Mivel lehet többhónapi kedvezményt elérni?

— A munka ugyanúgy megvan itt is, mint a civil életben. Helyt kell állni benne. Meg rendesen, fegyelmezetten kell viselkedni. Vannak itt olyanok, akik régót „idejárnak”. Nagy önuralor kell hozzájuk, meg az, hog. lehetőleg nekik is megma gyarázza az ember, hogy nen érdemes úgy élni.

— Mihez kezd majd, h kikerül innen?

— írtam egy munkahelyre A személyzeti vezető bejöt és azt mondta, hogy alkal mazni fognak. A lehetőséi tehát adott, csak élni kell ve le. Aki innen kimegy, az m válogasson. Legyen tisztábai azzal, hogy amit érte tesznek azért teszik, hogy segítsenel rajta. Én mindenesetre elő szőr és remélem, utoljára va gyök büntetve.

Megpróbálok talpra állni

Halált okozó ittas vezetés miatt kapott három évet. Túlságosan fiatalon rontotta el életét. Az egyik Szolnok környéki faluba való. Története, sajnos, eléggé szokványos. Legalábbis a lényeget illetően az.

— Szabadságon volt a barátom, én meg bevonulásra készültem. Megittunk két nagyfröccsöt, aztán motoron kimentünk a tanyára. Ott meg pálinkát ittunk. Hazafelé menet egy kanyarban kicsúszott alólunk a motor. A barátom ott halt meg.

Bizonyára vádat érez a tekintetemből, mert mentegetőzik :

— Őszintén sajnálom, és nagyon bánom, hiszen nem vagyok én bűnöző típus. Megpróbálok még talpra állni .. . Tudom, jogos a három év. mély nyomot hagy egész életemre. Az biztos, hogy ezután nem megyek el szó nélkül, ha valaki ittasan akar volánhoz ülni. Csak az a baj. hogy sokszor utólag okos az ember.

— Mihez kezd a szabadu lása után?

— A Járműjavítóban sza badultam, ott is maradtam Hét évet húztam ott le odí megyek vissza. Tudom, so kan úgy gondolkoznak, hogj nem lehet tudni, mi lakoz.il abban, aki börtönből jött. A brigád azonban visszavár hiszen ismernek. Őket i: megrendítette az, ami történt. Ennyivel könnyebb s helyzetem. Igaz, a szabadulás után a katonaidőt is 1« kell töltenem.

— A barátja hozzátartozói is ott élnek a faluban?

— Tudom, hogy mire gondol. Egy év után kaptam szabadságot. Hazamentem, és beszéltem a testvérével Tudják, hogy nem volt szándékos cselekedet, és azt is, hogy nem tudom meg nem töiléntté tenni. Humánus emberek, nem hiszem, hogy ptobléma lenne velük.

Becsületes embernek látszik. Ezért gondolom, hogy a legnagyobb problémája a saját lelkiismeretével lesz.—

II harácsolónak nyilvánított

Ha nem az intézet formaruháját viselné, nyugodtan tekinthetnénk régi ismerőséhez beugró fiatalembernek. Magabiztos, sőt a helyzetéhez képest túlságosan is magabiztos a fellépése. Igaz, valami alapja van is hozzá. Ő az épülettömb feffijításán munkálkodó elítéltek építésvezetője. A polgári életben is építésvezető volt.

— Egytételes gazdasági bűncselekmény miatt vagyok itt — magyarázza, és egy kicsit méltatlankodva megjegyzi:

— Ötvenezer forint érték volt a tét. Két évet és öt hónapot kaptam érte. Igen, igen, nem kevés az összeghez viszonyítva, hiszen hallottam olyanról, aki többszázezer forintért alig kapott többet. Nem volt szükségem a pénzre, nem kenyérre kellett, bizonyára súlyosbító körülményként vette ezt figyelembe a bíróság. Tíz-húszezer forint mindig volt a zsebemben. már ne vegye ezt hencegésnek, hiszen gyakráh vásároltam a téesznek is, ahol építésvezető voltam." Családi házam, hétvégi házam és két autóm is volt. Ezért fogták rám, hogy harácsolok.

— Ezek szerint önnek sem érte meg ez az „egytételes”?

— Egy ilyen kisiklás nagyon sokba kerül az ember életében. Nálam nem a kenv érgondok, hanem az újbóli talpraállás- miatt kerül sokba. A talpraállás még baráti stgítséggel is nehéz. Pol.tikailf.g meg abszolút nulla pontról indul az ember és nem is jut feljebb. Az én esti egyetemi diplomám is értéktelen lesz ezután. Summa summárum, minimum a tízszeresét veszítettem a vélt nyereségnek.

— És önnel mi lesz a szabadulás után?

— A szakmám és ismeretségem révén be tudok állni a régi kerékvágásba. Pontosabban szólva nem egészen, hiszen egy ideig lényegesen visszafogottabban megy majd

szamomra az élet. Vezető nem lehetek, lényegesen csökken a keresetem. Valahogy majdcsak összejön a kereset, ha nem is olyan egzisztenciálisan, mint korábban. Esetleg bujtatva dolgozhatok, mint a gyárban a takarítónőnek álcázott adminisztrátor. Elhelyezkedési gondom hála isten nincs. A család meg kitartóan vár.

— Mi hiányzik a legjobban?

— A család és a szabadság.

Nekem legalábbis az. Van

olyan, aki bejátssza ide magát, kimondott boldogság neki — főleg télen —, hogy itt lehet, de én alig várom, hogy leteljen a büntetésem.

— Minek tud itt örülni?

— Annak, hogy itt is építésvezető vagyok. Ha nem is megszokott ritmusban . és szabad koncepcióban, de mégiscsak a szakmámban dolgozhatok. Ha vitáink elfajulnak a hadnagy úrral, akkor elhallgatok. Jó, hogy legalább tízféle napi- és hetilaphoz hozzájutok. A tévé meg rettenetesen jó barát itt.

Mire vége a beszélgetésnek, nyoma sincs a kezdeti hetykeségnek. Kesernyés mosollyal távozik. Ügy tűnik, mintha egy vágyakozó pillantást vetne előbb a kinti világra.

Az intézetből kifelé jövet eszembe jut egy régi történet és egy gondolatpárosítás. Gyermekkoromban olvastam valahol, hogy egy régi mecsetbe való belépésért hallatlan magas árat kértek az őrök. A szultán — tudomást szerezve erről — kihirdette: a fejét veszi annak, aki belépődíjat kér. Az őrök azután csak a kilépőktől kértek súlyos összegeket. Képletesen szólva így van ez a börtönben is. Könnyen be lehet kerülni, de súlyos árat kell fizetni a szabadulásért. Azt hiszem, az elítélteknek ezért eleve felesleges volt íeltennem azt a kérdést, hogy megérte? Tudhattam volna, hogy a válasz egyértelmű: nem!

Simon Béla