Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. NOVEMBER 13 I Arcképvázlat I Egykedvűségtől az elégedettségig — Egy fölényes, és nekem akkor, huszonévesen, megemészthetetlen válasszal kezdődött a konfliktusom, amely után nem akartam tovább maradni az előző munkahelyemen, a Szolnoki Cukorgyárban. Nem vagyok hisztériás, csak úgy gondolom, hogy egy laboratóriumban dolgozó vegyészmérnöknek (aki történetesen a labor vezetőhelyettese is) tudnia kell az elvégzendő feladat érdekében, hogy mit miért csinál. Akkor már hat éve hittem abban, hogy ami a laboratóriumban történik, az a termelést szolgálja. Nem öncélúan vizsgálgatunk. Nagy baj, ha a labor külön életet él. De mennyire, hogy az! A cukorrépa, az olajos mag élő, olykor rejtélyes anyag, okozhat meglepetéseket. Nem mindegy milyen állapotban van, amikor a gyárban először hozzányúlnak. Ezt az állapotot pontosan kell ismerni. Ki ismeri? A laboráns. Neki kell a változásokat figyelemmel kísérni. Milyen a fagyott, milyen a hosszan tárolt alapanyag, hogyan viselkedik a feldolgozáskor? Neki kell azonnal jelezni, ha korrigálásra van szükség. Miért ? Azért, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel váljék ki a répából a cukor, a magból az olaj, hogy ne maradjon itt-ott, hogy ne kerüljön ide- oda, ahova nem kell. Érti? Végtére is nagyon egyszerű. Olyan hévvel bizonygatta igazát Pólya Katalin, mintha az én meggyőzésemen múlna az ország cukorgyártása. Nincs kétségem, vele nem lehet alkudni. Kíváncsiságát csákókkal elintézni. Büretta, daráló ilyen-olyan korszerű és régi laboratóriumi berendezések, cukorrépa, napraforgó, szója — nekem mindeddig közömbös tárgyak, anyagok voltak, amelyekről, míg a nyúlánk, temperamentumos fiatal vegyészmérnökkel nem találkoztam, soha senkit sem hallottam szenvedéllyel beszélni. — Nem vagyok elvakult vegyész, sem a munka megszállottja, csak egyszerűen szeretem, amit csinálok. Szerettem a munkámat a cukorgyárban és szeretem itt, a Növényolajgyárban is. Nem vagyok élmunkás, sohasem voltam buzgó eminens. Az az igazság, hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek, amikor 1972-ben megkaptam az üzemmérnöki diplomát. Tengtem-lengtem és otthon kötögettem. Apám sokallta meg a tétlenségemet, és keresett állást nekem. Cukorgyár, három műszak, kevés szabad idő, nem tetszett neki. Egykedvűen vállalta, és átmeneti megoldásnak tartotta. — Az átváltozásom észrevétlenül történt. Azon kaptam magam, hogy már nem számolom a munkával töltött szabadnapokat. Ha haza akartak küldeni, kikértem magamnak. Aki sohasem volt benne, nehezen tudja elképzelni, hogy milyen a cukorgyár a kampány idején. Tele vannak az emberek energiával, vitalitással, lelkesedéssel. Élveztem én is. Sőt mire észbe kaptam, már nyakig benne voltam a gyár mozgalmi életében is, megválasztottak a KISZ-bizottság titkárának ... Na, persze, egy független nőre mindig lehet számítani. Sőt, olykor ezzel vissza is lehet élni. A beszélgetésünk alatt ez volt az egyetlen megjegyzése, amelyben iróniát és keserűséget éreztem. El is határoztam, hogy ha a magánéletére érzékeny, nem faggatom róla. Mintha kitalálta volna a gondolatomat. — Azt hiszem, — mondta töprengve, — hogy akkor hálás feladat írni vagy beszélni egy nőről, ha van családja, gyereke. Olyan jól hangzik, ha azt mondhatjuk, hogy mindkét poszton remekül helytáll. Harminckét éves vagyok, csak mostanában kezd foglalkoztatni, hogy magányos vagyok vagy sem. Nem vagyok buta, tudom, hogy mennyit érek. Bízom abban, hogy sohasem kerülök olyan helyzetbe, hogy ne találjam meg az életem értelmét. Ma, élete középpontjában a három éve termelő Növényolajgyár áll, ahol — szavaival élve — csúfosan mutatkozott be. Felszínes ismeretségünk alapján is ki merem jelenteni, hogy ez a csúfos eset csak vele fordulhatott elő. Csak az ő nagyon sajátos és logikus észjárásával gondolhatta úgy, hogy eltüntet néhány tizedet a mérés eredményéből, azért, hogy ne okozzon nyugtalanságot, mert biztos volt abban, hogy nyugtalanságra nincs semmi ok. Egy új gyárban azonban mindennek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, mindent egy kicsit eltúloznak. Tudta, hogy öngyulladás nem történhet, de hogy ezt másokkal is elhitesse, tette, amit ésszerűnek látott. — Ma is meggyőződésem, hogy nem voltam sem köny- nyelmű, sem felelőtlen. A pániktól akartam megkímélni az embereket. Ha ismertek volna, akkor ezt meg is értik. De nem ismertek, mert nem is ismerhettek. Igaz, a büntetést igazságtalannak tartottam, de belátom, én sem tehettem volna mást a helyükben. Még épült a gyár, amikor jelentkeztem. Kellek? Igen — mondták — laboratóriumi vezetőnek. Ennyi történt, semmi több, úgy éreztem, keveset törődnek velem. Én a helyükben kíváncsibb lettem volna arra, hogy miféle ember jött ide. Dehát végül is több mint 2 milliárd forintért egy gyár épült, és az volt a 'fontosabb, nem a laboratóriumvezető. Sajnáltam, hogy senkinek sem jut eszébe, hogy talán a gyár. építése alatt is hasznát vehetik egy vegyésznek, nemcsak amikor már vizsgálati eredményeket kell produkálni. Jól emlékszem az első ilyen nagy eseményre. Szójababszállítmány érkezett. A laboránsoknak a felvonulási épületben volt egy kis helyiségük, benne egy daráló, egy szárítószekrény, egy analitikai mérleg és sok egér. De azoknak az időknek is megvolt a hangulata, a varázsa. Ma, a magyar növényolajiparban nekünk van a legjobban és legkorszerűbben felszerelt laboratóriumunk, amely nemcsak a mának készült. Remek kis gárda dolgozik benne. Az induláskor negyvenegyen voltunk, a többsége (környékbeli háziasszony, szakközépiskolát végzett kezdő,) akkor látott először üzemi laboratóriumot. Szorgalmasak, tanulékonyak voltak. Nekik nem kell tudniuk, hogy milyen bonyolultak belül ezek a műszerek, — mutatta be büszkén birodalmát, az angol, a svéd, a dán gépeket, — csak azzal kell tisztában lenni, hogy mire képesek a gépek. Sokra és gyorsan! Ez nagyon fontos egy gyárban. Itt nincs idő órákig rázogatni egy oldatot, azután napokig vizsgálgatni. Itt minden adott ahhoz, hogy a laboráns, ne holnap tudja megmondani, hogy mit csináltak az üzemben tegnap rosszul. Rögtön reagálni kell. Tudom, hogy átlagon felüli körülmények között dolgozhatok. Elégedett lehetek, és az is vagyok. És nemcsak ezért. Létrehozhattam valamit, s ez keveseknek adatik meg harmincévesen. Az elképzeléseim szerint dolgozom, ha valami nem sikerül, csak magamat hibáztathatom. Kovács Katalin A Folyamszabályozó és Kavics- kotró Vállalat ezen a nyáron létesített sóderkirakodó telepet Szolnok mellett. Azóta naponta érkezik uszályokon a kavics, a sóder és a homok a felső Tiszáról, a Bodrogról és a Sajóról. Az építőanyagot a magánépítők, az Állami Építőipari Vállalat és az Aszfaltútépítő Vállalat egyaránt használja. A képen: az építőanyag kirakása elevátoros úszóhajó segítségével fl város szélén, ahol élünk Szerencse, hogy nem esett az eső, mert ha megnyílnak az ég csatornái, a Csaba utcában csak gumicsizmában lehet járni. Bódi Ferenc szalmazsákvászonnal, nylondarabokkal terítette le a drótkerítését. — Mondták is az ismerősök: tán fázik a kerítés Bódi bátyám? Nem győzöm magyarázni, hogy itt esős időben megáll a víz, és a FÜSZÉRT-hez, meg az AM- FORÁ-hoz menő kamionok, teherautók összecsapkodják a falat. Ez így legalább véd egy kicsikét. Látja? — magyarázza dohogva. — A tavasszal is, alighogy befejeztem a meszelést, jött egy nagy teherautó, a vezetője nem nézett se istent, se embert, csak rohant, és csupa sár lett a tiszta fal. — Milyen magasan áll itt esős időben a víz? — Néhány éve, egy hirtelen nagy felhőszakadás után csak úgy hömpölygött. Most nagyobb esőzéskor csak tízcentis. De az is épp elég. — Ez az utca nincs csatornázva? — Van az, csak rosszul csinálták meg. Csaba utca, Hunor utca, Attila utca, és a többi egyenes, kanyargós, meg girbegurba utcácska, amelyeket kis kertes családi házak alkotnak a cukorgyár és a megyei kórház között, mögött, — ez Szolnokon az 55. választói körzet. Egy tenyérnyi része a mindig fejlődő városnak, ahová, ha eljut az ember, úgy érzi, a régi Szolnokot látja. Az öreg várost, ahol csak imitt-amott épült téglaház, a többit a hajdani munkásemberek vályogból húzták fel. Ám ezek a házak itt — legyenek újak vagy régiek —, patyolattiszták. És tiszták, gondozottak a keskeny utcák is. A kertek még most is szépek, amikor már alig virít itt-ott egy-egy krizantém, amikor a szőlőlugasok csupaszon nyújtózkodnak, amikor jobbára csak avart kerget a szél. A két köves utca — a Csaba és az Alvégi — kivételével, ahol percenként robognak a járművek, megannyiszor megrázkódtatva a guggoló házakat, csend van erre. áldott nyugalom. Dr. Besze Pállal, a körzet tanácstagjával bandukolunk a Virág utcában, a keskeny járdán. A 9-es számú ház kapuján kísérőm megrángatja a húzós csengőt. A vidáman kolompoló hangra melegítős asszony jön elő, és amikor meglát minket, szabadkozik: — Jaj, doktor elvtárs, éppen nagytakarításban vagyunk, de azért csak tessenek bejönni. — Imre bátyám merre van? — A kiskonyhában az asztalt javítja, mert a nyáron megfaragták az unokák. Dikó Imre és felesége a cukorgyárban dolgozták le a munkáséveket. Imre bácsi 1936 óta itt lakik. Ebben a kicsiny házban találkozott nemegyszer az illegalitás éveiben több szolnoki kommunista, itt tartottak szemináriumot, itt szerveztek szebb jövőt amikor minden percben fenyegették őket a csendőrök. A házigazda a második világháború végén megjárta a nagykanizsai internálótábort, de amikor 1945 januárjában végre hazaért, azonnal elment a kommunista párt székházába: „Itt vagyok, mondjátok mit csináljak”. És munka volt bőven: eltakarítani a romokat, építeni a gyárat, összefogni az embereket, hogy elinduljon az élet. — ötvenkét éve vagyok párttag, — mondja a ház gazdája. — Gondolom a régi elvtársaival gyakorta találkozik. — Kevés régi’ ember él már errefelé. Elhaltak, elköltöztek, kicserélődött a lakosság. Fiatalok jöttek ide. Tudja milyen sok a gyerek errefelé? Az idén kerítést építettek a játszótér köré, mert ide hozzák ám az óvodásokat játszani minden nap. Nyáron tessék eljönni, majd meglátja milyen szép erre felénk. Simon Ferivel csináltuk a kerítést, a kórház meg a cukorgyár adta az anyagot, mi építettük. Bár, nagyon meg se köszönték. Igaz, nem azért csinálja az ember. A felesége közbeszól: — „Egy a fontos, papa, hogy egészség legyen.” Az idős ember rábólint, de azért tovább mondja: — Tudja, most arra vagyok kíváncsi, hogy milyen munkatervet készít a népfront körzeti titkára. Üj ember, most választottuk. Szép dolgokat lehetne itt létrehozni. — Például? — Nem sok kellene ho^- zá, hogy csináljunk a játszótéren egy kis korcsolyapályát a gyerekeknek, ne a Tiszára szökjenek le korcsolyázni, mert az nagyon veszélyes. Mindig akadna valaki, aki locsolná a betont, hogy jó legyen a pálya. — Nem vágyódtak még be a városba? — Jó itt élni, — feleli az asszony. — Mi bérházban már nem tudnánk megszokni. Nézzen szét a kertben, van szőlő, gyümölcs. Itt játszhatnak kedvükre az unokák. — Na de télen, a fűtés ... — Olajkályhánk van. Én húzom haza az olajoskannákat a kiskocsival. Igaz, kicsit messziről kell hozni, de még bírom. / Az egyik utcasarkon kerékpáros fiatalasszony lassít mellettem. A biciklikormányra fölakasztott szatyorból barnahéjú kenyér mosolyog. Megállítom: — Az ABC-ből? — Igen, most kaptak kenyeret. Ügy látom még jó is, de sokszor... nem válik a szolnoki pékek dicséretére. Nemegyszer hajnalban oda- állok sorba Szabó pékhez, mert ott jó kenyér van. — Egyébként jó üzlet a Munkás ABC? — Jó volt, de most annyi ott a vásárló, hogy pillanatok alatt elkapkodnak mindent. A papírgyári építkezésről is odajárnak az emberek, meg a kórházépítéstől is. Aztán a beteglátogatók is ott vásárolnak. Előfordul, hogy hetekig nincs étolaj, az ember szól, a kereskedők meg azzal védekeznek, hogy rendeltünk, de nem szállítottak. — Hirtelen elhallgat egy pillanatra. — Talán ide akarnak költözni? Van néhány üres ház. — Nem, csak érdeklődöm. — A város széle ez, de azért ha ide költözik, nem bánja meg, jó, csendes környék, — mondja, és kezet nyújt. — Szabóné vagyok. Remélem még találkozunk! — aztán fölpattan a biciklire, és karikázik tovább. Távolabb két idős asszony figyeli a beszélgetésünket, és odaköszönnek. Kiderül, hogy egyikük régi ismerős, valamikor a szolnoki nyomdában dolgozott. Rögtön rákezdi: — Látja ezt kéne megírni az újságban, hogy milyen rendetlen a kórház kerítésének környéke. — Hiszen még nem fejeződött be az építkezés, — válaszolom. — Tényleg kisajátítják ezt az utcát? Mert azt mondják, kell a terület. Nincs a kórháznak udvara. Én már nem is bánnám, szívesebben laknék egy garzonlakásban. Régi ismerősök alig laknak errefelé, nincs kivel összejárni esténként. Marad a tévé, dehát azt se nézheti az ember örökké. Tény, hogy ebben a régi munkáskerületben (a városi tanács nyilvántartása Szerint a 22. sz. városrendezési körzetben) egyre kevesebben élnek. A lakónépesség száma nem éri el a hatezret, közöttük is másfélezren 60 éven felüliek. Szolnoki István a házilag épített kis garázsban dolgozik. amikor beköszönünk. „A fiam vett egy motort, annak csináltam helyet.” Aztán betessékel a szobába, és meggybort tesz elénk: — Kóstolják meg, saját termésből magam csináltam. Szinte azonnal a környék gondjaira terelődik a szó. — Az a baj a Csaba utcában, hoigy hamar eldugul a csatorna, rendszeresen tisztítani kellene, de arról megfeledkeznek. Miért van az, hogy amikor a vb-titkárhoz bementem panaszra, másnap már itt volt a szippantókocsi, az építési osztályon meg hetekig hitegettek? — mondja Szolnoki István. — Igaz, nem nekem lenne kötelességem intézni az ügyes-bajos dolgokat, de én vagyok itt a körzeti pártszervezet szervezőtitkára, itt lakom, hozzám jönnek panasszal az emberek. Aztán itt van a szemétszállítás. Rendszertelenül viszik el a konténert, pedig ugye az ember hétvégén ér rá a háza körül, a kertben tenni-venni, bizony az kellene, hogy hétfőnként legalább elvigyék a szemetet. De kellene fodrász is, mert a Temető utcai messze van. Amikor meg elballag oda az ember, akkor derül ki: a férfifodrász hol beteg, hol szabadságon van, napokig nincs, aki megnyírja az embereket. Tudjuk, hogy növekszik a város, hogy építkezni kell és az sok pénzbe kerül. Ezért nem várunk milliókat a lakóterületünk fejlesztésére. Csak azt kérjük, hogy jobban törődjenek velünk. Ha jön egy nagy eső, legyen egy ember a tanácsnál, akinek eszébe jut: a Csaba utcában biztosan ismét magasan áll a víz. oda ki kell küldeni a szippantókocsit. Vagy: az 55-ös körzetből is rendszeresen el kell vinni a szemetet. — Az a baj, hogy a tanácstagi alapra kapott pénzt sem tudjuk elkölteni, — mondja dr. Besze Pál, amikor munkahelyén, a cukorgyári körzeti orvosi rendelőben leülünk megbeszélni a tapasztalatokat. — Társadalmi munkában évekkel ezelőtt járdát építettünk a cukorgyár és a kórház között. A posta fölszedte, mert kábeleket fektetett le. Aztán többszöri utánjárásra végre lerakta, de úgy hogy szinte lehetetlen rajta közlekedni. A szomszéd körzet tanácstagjával megbeszéltük: ösz- szeadjuk a pénzünket és 120 ezer forintért leaszfaltoztat- juk a járdát, de egyelőre csak hitegetnek bennünket a műszaki osztályon. hogy megcsináltatják... — Most a tanácstagi beszámolók időszaka következik. Mit összegezhet dr. Besze Pál? — Mit csináltunk az idén? A Hunor utcában elkészült a játszótér kerítése, rendbe- tettük a körzeti pártszékháj környékét, járdákat javítottunk. az Attila utcában kőzúzalékot vitettünk. Nem sok, de jórészt társadalmi munkában készült... Régi munkáskerület, ahol az utaknak csak alig egyhar- mada van kiépítve, ahol az utcák többségében csak egyik oldalon van járda, ahol nincs csatorna, gázvezeték és telefon, ahol jó sokat kell gyalogolni egy kiló kenyérért, buszozni a városba egy gve- rekzokniért, és ahová kiskocsikon húzzák a tűzrevalót, mert sáros időben másként a házakat nem lehet megközelíteni. És mégis! Akik itt élnek, szeretik ezt a környéket. Itt vannak itthon. Itt, a város «•’élén. ahol csend és áldott nyugalom van. Varga Viktória Csak egészség legyen lé, csendes környék Jobban törődjenek velünk Régi munkáskerület
