Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

­8 Irodák Zalka Máté (1896—1937) nemcsak író: a magyar és nemzetközi munkásmozgalom kiváló harcosa. Az első vi­lágháború idején orosz fog­ságba esett, itt került kapcso­latba a hadifoglyok közt szer­vezkedő kommunistákkal. Megszökött a fogságból, egy partizánosztag parancsnoka lett, majd a Vörös Hadsereg­hez csatlakozva végigharcolta a polgárháborút. Moszkvában telepedett le, egy ideig a moszkvai Állami Könyvkiadó­ban dolgozott, később a For­radalmi Színház igazgatója lett. Ekkoriban kezdett rendsze­resen írni. 1924-ben jelent meg első elbeszélése, majd hamarosan első kötete Moszk­vában, orosz nyelven. A KMP emigrációban szerkesz­tett lapjai is közölték írásait. Sűrűn fordul az első világhá­ború témájához, gyakran ír­ja meg személyes élményeit, így legjelentősebb művében. Doberdo című regényében is. Mozgalmas élete, sok elfog­laltsága mellett is termékeny író, közel hatvan kötete je­lent meg. Életében magyarul megjelent novelláskötete A hadjárat vége (1932). A spanyol polgárháború ki­törésekor Madridba ment és Lukács Pál néven egy nem­zetközi brigád parancsnoka lett. Alakját valóságos legen­da övezte. A spanyolországi Huesca mellett halt hősi halált. 1920-ban történt. Az uráli 30-as hadosztály Poltaván rukkolt keresz­tül, mikor hozzácsapták a mi „jnternacionálén- kat". Nem először találkoztunk az uráliakkal. Krasznojarszk és Kl.jukvenna.ja között együtt vettük el a esehektől az aranyvonatot. Kolcsakot együtt szorongattuk Acsinszktól Kanszkig. Most aztán nagy ürömös volt ám a találkozás. A pólyák frontról jöttek ők is. mi is. Vrangel ellen masíroztunk. Ű.j ütközetek előtt állottunk. Abban az időben nevezték ki Frunze Mihály elvtársat a déli front parancsnokává. Frunze nagy­ra tartotta az internacionalistákat. Becsülte a kezüket még Ufa alól. no meg a fergánaiak se hoztak szé­gyent a nevükre. Mialatt mi a len­gyel urakkal bajlódtunk a Dnye­pertől a Visztuláig, a vrangelisták kibújtak a Krímből, és nagy dé. rel-dúrral elfoglalták egész Tau- keztek. Bizony ideje volt. hogy kéz­be vegye ügyünket Frunze elvtárs. riát — a Don medence felé igye­Mire beérkeztünk a déli front hadtápjába. Frunze elvtárs már készen volt a haditervvel, ö ott kezdte, ahol a fehérek bevégez­ték — a Dnyepernek Megállóit Frunze elvtárs a Dnyeper kanya­rulatánál. úgy Kicskasz táján, és kitárta két hatalmas karját. Az egyik öklét odatette, ahol Ka hovkánál a szibériaiak, a lettek meg a tűzdandár állottak. Ide_ hú­zódott erőltetett menetben az El­ső Lovas Hadsereg. Bugvonni.i is. Másik karját Szinyelnikovótól Po- legéig nyújtotta ki. — Át kell ölelni a fehérek had­seregét a tauriai alföldön. Derékon kell kapni bal kézzel, a jobbal meg Kahovkánál kell torkon ra­gadni. Itt, a jó sík helyen kell ve­lük elbánni, nehogy elfuthassanak előlünk Krímbe, ahol Perekoptól Csongárig jól beásott, erős állások betonfedezéke várja őket. Ez volt Frunze haditerve. Meg kell adni, értették ám a fe­hérek is a módját. Kitértek a dön­tő ütközet elől, és amikor már majd a nyakukban ültünk, egyszer­re csak köddé váltak, eltűntek. Kétnapi dühös marssal ugrattunk utánuk, míg újra szembetalálkoz­Zalka Máté: KÉT ALMA wmmmmmmmm tunk, de ez már a csongári szoros­nál volt, a Szívás partján. Éktelen tüzet ontottak ránk fogadásul. Gyermekkoromban egyszer, ko­rán reggel, még amúgy félig álmo­san, kimentem az udvarra, és. vala­mi különös, macska formájú áhat surrant el előttem. Nyomban ki- röppent szememből az álom. és uccu, utána. A kis állatnak lom- pis volt a farka, kurták a lábai. Esetlenül ugrándozva fűlött, hör­gőit, sziszegett. ‘ neki ugrott a ke­rítésnek. visszabukott róla. és már- már elkaptam a farkát, amikor ki- utat talált, és átsurrant a szom­szédunk ólja alá. A szomszédunk­kal régi, elmérgesedett haragot tartottunk, nem mehettem át. sa­vanyú képet vágtam hát a kerítés­nél . .. Elsuhant a görény, bebújt Vran­gel Krímbe. Közöttünk és a fehérek között zavaros habokat vert a sűrű vizű Szíváson a fagyot hordó szélvihar. Ez. volt az a híres, azóta történe­lemmé vált perekopi ..rüdvcszt". a délnyugati szél. November volt. A forradalom óta a harmadik. Mi fáztunk, háttal fordultunk a szél­nek, öklünket harapdálluk dühünk­ben. Kemény napok elé néztünk. Legkisebb mozdulatunkat ágyútüz- zel vetette vissza a krími oldal. Csongárnál szeli át a Szívást az egyik parttól a másikig egy öt ki­lométeres. betonba préseli vasúti töltés. Közepén híd van. Ide került az én csapatom első tartaléka. A mi oldalunkon a tönkrelült kis Szaljkovo. a másik oldalon, a krí­min. elérhetetlen messzeségben barnálott Taganas állomás. Kigurul a töltésre a mi páncélvonntunk. (A híd Persze alá van aknázva.) Me.g\- a töltésen a páncélvonat, mi meg alul. a hullámtörő kövek között bujkálunk a vízben, amelynek ap­ró csepoieit gyöngévé fagyasztja a köpenyünkön a förtelmes szélvi­har. Aztán egyszer csak Taganas felől kiugrik a fehérek rövid, ke­mény náncélvonata, olvan. mint egy bulldog. És kezdődik a párbaj. A gránátok sisteregve hullanak a vízbe, mint a zápor, fröccsen ránk a tengeriszap, a gránátszilánkok és a sós víz. Torkuk szakadtából kele­péinek a gépfegyverek. Szét frees csen. vijjog, csattog a betonfalún a golyózápor. A mi páncél vonat unk meghátrál. Két telitalálat-morzsol­ta szét a második védőlemezét Visszahúzódunk mi is. és ebben a percben egy véletlen gépfegyvertűz beletéved a mi lucskos libnsorunk- ba. A jajkiáltást és a halálnvögést elnyeli a hullámok zaja. A fájdal­mat eltiporja az ágyúőrjöngés. Hullámfedezékbe húzom a fejem. Szalad felém a zavaros tarai es rajta, egyenesen hozzam . . . er.y alma. Odakoppan a lábam elé. El­kapom. s beletörülöm a köpenyem ujjába. Hosszúkás, ismeretlen for­májú. halványpiros alma . . . Egy pillanatra felidézem gyermekségem almáinak búzával érő édes zamat­ját. borízű, savanykás levét, és olt. az ágyúbömbölés. gépfegyvorkaí fo­gás. a sírnak kínálkozó zavaros tengerviharzás közepette, önfeled­ten beleharapok az almába. Csípős, dohos, savanyú íz húzza össze n számat. Rémülten nyitom ki sze­meimet. Amit láttam, az valóság volt. Harmadnapja mérkőztünk p vízzel, tűzzel és halállal. Megint visszavert bennünket az ellenség tüze. Kiköptem a falatot a szám­ból. és dühösen beledobtam az al­mát az elém futó hullámba. Csak akkor vettem észre, hogy csuromvizesen áll előttem a segéd­tisztem. A fiú egy papírlapot nvéii- tott át. A papiros vizes volt. és a szél már kifodrozta a szélét. Bele­néztem az írásba . .. A frontparancsnokság közölte ve­lünk, hogy ..a napok óta dühöngő délkeleti szél elhajtotta a Szívás vizét Sztroganovka község és a krími oldalon levő litovszki félszi­get között. A járhatóvá vált ten­ger fenekén ma éjszaka a sötétség leple alatt hős csapataink, a 15-ös és 52-es hadosztályok váratlan ro­hammal bevették a félszigetet, és most győzelmesen vonulnak a tö­röksáncot védő fehérek háta mö­gé. Az 51-es hajnali rohama siker­rel végződött. Frontunk jobbszár- nva már Krímet tapossa. Ezennel elvárom, hogy a 30-as hadosztály és a hozzácsatolt csapatok sem ma­radnak el egy lépést se”. Felnéztem a betontöltés peremé­re. Páncélvonatunk előrerobogott. Csattogtak ám a kerekek, s a moz­dony. mint egy gigászi lövedék, be- lccsapódott a híd bolthajtásába. Vascsenko: Búcsúzás ... Mi ott állottunk az uráliak­kal a Szivas partján, és távcsöven néztük a kibontakozó harcot. \z előnyomuló zászlóaljakat pontosan belőtt ütegek zárótiize fogadta. Ugyanolyan savanyú vonást láttam az én szeretett hadosztályom kato­náinak arcán, ezen a szélfújta, ha- vatlan. de fagy verte novemberi reggelen, mint mikor én clszalaj- toltam a görényemet. Elkiáltottam magamat. A papi­rost kitépte kezemből a szélroham. Ki tudná azt megmondani, hogy másztuk mi meg a síkos falú be­tontöltést? Ki tudná azt megmon­dani. hogy dobálták a gyalogosok a leégett kis fahíd vízben maradt cölöpeire a deszkákból, hullákból épült gátat, amelyen a bugyonnis- ták lovai átrobogtak? Ki tudná mindezt megmondani? Reggelre Csongár .a mienk vfllt. Iteggelre Taganas templomterén összecibál- tuk az „internacionálét”. Bizony, sokan hiányoztak. Végignéztem a sorokon, és lekonyult a fejem. Ekkor lépett hozzám az öregasszony. Az öreg­asszony feketébe volt öl­tözve, mint az én szí­vem. Mosolygott, minta le nem törölt könnycsepp a sze­memen. Az öregasszony kivett a kötője alól egy almát, és felém nyújtotta. Olyan hosszúkás formá­jú. pirosas alma volt az, olyan, amilyet reggel sodort elém a víz. Szorongást éreztem a szívem kö­rül. de bajtársaim kérő csodál­kozással nézték a bizonytalansá­gomat. Eleget kellett tennem a katonai illedelmességnek. Behuny­tam a szemem, előkészültem egy újabb megpróbáltatásra: beleha­raptam az almába. Zamatos, gyengéd, ez ideig so­ha nem élvezett üdítő lé ömlött szét a számban. Kinyitottam a sze­memet. és zavart, boldog mosoly­éval bólintottam a vénasszony felé. Ajkaimon megéreztem a győze­lem felejthetetlen ízét. Hando Runnel: Októberi gondolatok Folyton egy kis országra gondolok. Nagy országok csaláidjában húgocska csak, nagy országok tengerében kövecske csak, olyan kicsi, mindenki meg se látja. Mit mond az idegennek anyanyelven e szava: Eesti? kérdem magamtól. Van, aki tudja róla, hogy tengerfenékről bukott fel, hogy vannak partjai, de partjai a túlsó partok. Halászok földje ez a föld, és a tenger utasa azt kívánja, hogy őrizze a tenger árja most és mindörökké. Van, akiben felvillan, hogy látott teherbírókat ezen a földön, birkózókat is meg másokat. Szijas gyökeret szaggató, írást törő paraszt ereje vojt az, eke nyomában nyüvődő paraszté. Közülünk nem ragyogtak ki nagy királyok, világ bíró daliák. Szelek országa ez a föld, ahol meghitt beszéd az ének. Népemnek sorsát szelek hajlogatták, idegen erők törték. Nehéz a múltunk. Vitorlánkat most októberi szél feszíti, csónak suhan, malom dorombol új kenyérrel. Jó ez nagyon. 1 Sejtelmes és örök az élet. Rab Zsuzsa fordítása láthatóan tapasztalt és a világlátott szőke fiú gyengéden nézte az íz­lésesen, divatosan öltö­zött fekete szemű lányt. Élénken beszél­gettek: — Tudod — mondta a fiú —. sehogy se találok kapcsolatot a nyakadon levő vékonyka gyöngy­sor és divatos ruhád között. Na­gyon gyenge ez a kapcsolat a nya­kadon levő vékonyka gyöngysor és divatos ruhád között. Nagyon gyen­ge ez a kapcsolat . . . — Lehet, hogy gyenge. Törékeny, mint mi nők. — A lány két tenye­rével lefogta a fiúnak a gyöngysor felé nyújtott kezét, könnyedén megszorította, és félretolta. — Ne nyúlj hozzá, nem kértelek rá . . . — Olyan régi . . . apró . . . Hirte­len nem tudja az ember, mi van a nyakadon: clrágagyöngyök vagy hangyák. A lány vállat vont. A tengerben fürdő felhőket nézte. Olyanok vol­tak. mintha fekete ingbe öltöztek volna. Egy pillanatra megborzon­gott. Társához simulva kérdezte: — Te jól tudsz úszni? A fiú kidüllesztette mellét, mint egy hencegő vadász: — Le tudok jnerülni a tengerfe­nékre. A lány a végtelen tengert nézte. A látóhatáron az ólomszínű víz egybeolvadt a szürke égbolttal. Sze­mét le sem véve róla, csendesen is­mételte a fiú szavait: „Le tudok merülni a tengerfenékre ..' A fiú elgondolkodott, aztán hir­telen elmosolyodott. Magához von­ta a lányt, és gyengéden mondta: — Értelek, kedves, értelek. Azt akarod mondani, ahhoz, hogy kel­lőképpen értékelhessük a drága gyöngyödet, le kell merülni a ten­gerfenékre. érkékelni kell. milyen nehéz lélegzés nélkül, szemenként összegyűjteni őket... A lány elmosolyodott, ujjának gyengéd mozdulatával végigsimí­tott a fiú orrán. — Nem. ezt nem gondoltam, csupán más témára akartam terelni a beszélgetést... De ha te így értelmezed a kérdé­semet, nem tiltakozom ... — Ne félj, többet nem beszélek a gyöngyödről. . . A lány a nyugtalan tengert néz­te. A hullámok felágaskodtak, só­hajtottak, majd elcsitulva ismét leereszkedtek. Gondolatai a hullá­mokon áthatolva a mélységbe tö­rekedtek. önkéntelenül levette ke­zét barátja válláról, a gyöngysorra helyezte, amelynek megsárgult sze­meit alig lehetett észrevenni a bő­rön. — Ne beszéljünk tovább a gyöngyről. Tudom, hogy nem olyan, amit bárki is kincsnek tartana, le­het. hogy . . . csupán pár garast ér. Társa gyengéd mosollyal szakí­totta félbe: Bajram Bajramov: fl gyöngysor — Éppen ezért nem illik hoz­zád . . . — Ha tudni akarod az igazat, egy millióért se adnám oda. A fiú kacagásba tört ki: — Persze, hogy nem adod. ked­ves . . . Hiszen még rubelt se ajánl senki azért, ami néhány ko­pejkába kerül. Akkor hogy beszél­hetnénk millióról? Ismét a gyöngy után nyúlt, de a lány mindkét tenyerével eltakarta a nyakát. gyogott, minden mosolygott. Bár­milyen hangulatban jött is hazE apa a munkából, anyám tekintet« mindig lecsillapította. Gyöngédsé­get és támaszt talált nála, és így bármilyen kellemetlenség, sőt ba; is eltűnt egy csapásra. A fiú a lány csupasz kezére né­zett: — Bizonyára jó háziasszony volt — Nem hinném, hogy az lett vol­na a lényeg . .. Ö volt a család lel­ke ... Felsóhajtott, de egy pillánál múlva folytatta: — Francia szakos tanár volt. Nem, ne gondold, hogy érdemén felül dicsérem. Valóbar nagyszerű ember volt, semmiber sem maradt el apától. Egymás mel­lett álltak egész életükben. Előfor­dulhatott, aki hallgatja, esetleg még te is, szerénytelennek találj s a szavaimat. Hiszen minden embet a saját édesanyját tartja a legjobb­nak, nem így van? Ezt a nyaklán­cot a mama tette a nyakamba Ajándékozhatott volna sok értékes holmit, de ő ezt az apró gyöngysort adta. Majdnem teljesen elkopott vékony lett, és ódivatúnak hat. Ne­kem nagyon, értékes ... Nem is tu­dom. mit akartam mondani. Mikoi a mamáról beszélek, mindig elfog a felindulás. Igen! Anya mondta néha: „A tárgyakat ne az áruk sze­rint értékeljétek ...” Lehajtotta a fejét, elhallgatott úgy látszott, teljesen az emlékeibe merült. fl — Kérlek, ne bántsd. A füzér nagyon vékony. Valamikor sok gyöngy volt rajta, de mire a nagy­mama anyának ajándékozta, csak néhány szem maradt ... A mamá­nál is állandóan elszakadt, a gyöngyszemek szétgurultak, elvesz­tek. Csak ennyi maradt. A mama nagy nehezen összeszedte . . . Tu­dod, anyám nagyon szép volt. Ma­gas, karcsú, és nagyon kedves. Amíg élt, a házunkban minden ra­fiú kihasználta az időt a zsebébe nyúlt. — Holnap ilyenkor mái az orvostudományok kandidátusa leszel. De az ajándékot már’-ma Elővett a zsebéből egy átadom. akkora dobozt, mint egy tábla cső kóládé, felkattintotta a zárat, ki­nyitotta. A fekete bársonyon egy szép. drága nyakék csillogott. A lány örömteli mosollyal vette át, odatartotta a nap utolsó suga­rainak. megsimogatta. — Köszönöm — mondta a tokot a táskájába téve. — Te is izgultál a disszertációd megvédése előtt? Szakály Teréz fordítása Száz én mxiqjijj(Le nonMár/m/f

Next

/
Oldalképek
Tartalom